“Ebben a házban sokat nevetünk, megbocsátunk és elnézést kérünk. Egymásnak segítünk. Hangosak, beszédesek és megértőek vagyunk. Nagy álmaink vannak, és együtt visszük véghez, mert SZERETÜNK.” – ez az idézet áll a Fővárosi Sztehlo Gábor Gyermekotthon és Fogyatékosokat Befogadó Otthon aulájának falán. Hangzatos mondatok egy olyan helyen, ahol gyerekek laknak szüleik és családjaik nélkül. Hétköznap, hétvégén és ünnepnapokon. De amikor kissé félve átlépem a barátságos intézmény küszöbét, néhány perc után mégis elhiszem, hogy ez itt mind lehetséges…
Szomolányi Tímeát, a Tündérpakk Alapítvány elnökét régről ismerem. Időt és energiát nem sajnálva segítenek gyakorlatilag mindenkin, akin tudnak. Több közös projektünk is volt már, de most egy igen különös kéréssel fordultak hozzám: szerezzek egy Télapót! Egy ajándékbolt Timinek felajánlott 40 darab mikuláscsomagot, valamint néhány játékot, amit szeretett volna átadni az otthon lakóinak.
Viszont úgy az igazi, ha azokat valóban a Télapó hozza. Azonnal rávágtam, hogy a férjem szívesen belebújik Mikulás bőrébe, örömmel segítünk a gyerekek megajándékozásában. Fontosnak tartom ugyanis, hogy aki megteheti: adjon! Akár csak karácsonykor, akár az év minden napján. Bármikor, amikor csak tud.
Budapest VI. kerületi Kmety utcájának patinás épületében olyan csecsemők, illetve óvodáskorú gyerekek laknak, akiket valamiért kiemeltek családi fészkükből. Ennek legfőbb oka a nem megfelelő környezet. Nem ritka, hogy miután otthon rendeződött a helyzet, visszamehetnek szüleikhez, de sajnos számos példa van arra, hogy az otthonból nem haza, hanem nevelőszülőkhöz vezet az út.
Lelkileg fel kellett készülnöm a találkozásra, mert újságíróként sokszor sok mindent láttam már, de az ehhez hasonló eseteket nem lehet megszokni. Bevallom, izgultam. Három olyan korú gyerekünk van, mint az ottlakók. Nehéz szembesülni azzal, hogy nekik nem adatik meg az, ami a mieinknek. Igazságtalan az élet! De abban bíztam, hogy látva a jókedvüket, arcukon a Télapós-csodálatot, nem fogom elbőgni magam előttük. Az egyik barátnőmtől kaptunk egy meseszép, piros köpenyt, bojtos sapkát és élethű szakállat. Timi hozta a csomagokat, mi pedig szaloncukrot és gyümölcsöt vittünk az ovisoknak.
Dr. Dacko Natalja, gyermekotthonvezető és az ott dolgozó pedagógusok hatalmas szeretettel és széles mosollyal fogadtak bennünket.
Mikulásnak öltözött férjemnek a felnőttek ugyanolyan szívből örültek, akár a gyerekek.
A kis lakók amint meglátták a Nagyszakállút, odaszaladtak hozzá: megsimogatták, az ölébe ültek, valósággal körülrajongták őt. Nem hiányozhattak az elmaradhatatlan dalok sem, amik -azt hiszem- ezúttal még hangosabban szóltak, és még messzebbre értek, mint egy átlagos óvodában. Ezek a gyerekek olyan dolgokon mentek keresztül, amiket el sem tudunk képzelni, mégis egy piros ruhába bújt idegennek olyan felhőtlenül tudtak örülni, hogy azt már szinte tanítani kell. Ha lehetne…
Ahogy beléptem az ajtón, egy öt év körüli kislány csak úgy odaszaladt hozzám, és szorosan átölelt. Aztán Timit is. Nehéz ezt a pillanatot szavakba önteni. Nagyon tetszett neki a Télapós pulcsim, és azon kuncogott, hogy biztos én vagyok az egyik segítőmanója. Volt egy három év körüli kisfiú, aki eleinte megijedt tőlünk, de aztán büszkén mutogatta nekem másfél éves kishúgát. Egy ötéves kislány nem tudott odaszaladni a Mikuláshoz: szülési komplikáció miatt lábai lebénultak, élete végéig egy székhez lesz rögzítve, hogy legalább ülni tudjon. Többször is gyönyörűen énekelt a Nagyszakállúnak, s kérte, hogy tolják mellé a székét. “Képzeld, piros szívecske a jelem az oviban” – újságolta, mire megdicsértem csinos kis szemüvegét. “Nem rég eltört a másik. Ugye, hogy ez milyen szép?” – kérdezte helyeselve.
A gyerekek türelmetlenül kérték a Télapót, hogy segítsen nekik kibontani a csomagot. Kedvesen vettek a szaloncukorral és mandarinnal teli kosaramból is.
A gondozók úgy örültek együtt a gyerekekkel, mintha sajátjaik lennének. Megható volt látni, ahogyan ezek az emberek tényleg minden pillanatban azon igyekeznek, hogy a szülőket nélkülözni kényszerült apróságoknak mindent megadjanak, amit eddig talán meg sem kaptak.
Törődést, szeretetet, figyelmet, örömet. Egy csipetnyi családot. “Had egyenek csak a csokiból amennyit szeretnének! A kinti gyerekek akár minden nap kaphatnak édességet, ők viszont csak ritkán. Ma nem számít, ha nem eszik meg az ebédet!” – mondta mosolyogva az egyik gondozó, miközben a falatozó kiscsapatot nézte.
Nehéz volt a búcsú, de a Mikulás nem maradhat örökre. Ahogy kiléptem a csoportszoba ajtaján, alig tudtam visszafogni a könnyeim, három saját gyerekem még jobban kezdett hiányozni. Pedig ők hétközben csak naponta néhány órát töltenek nélkülem és az apukájuk nélkül.
A Kmety utcai gyerekekért viszont ritkán kopogtat anya és apa.
Csepp a tengerben, tudom, de ígérem, jövőre újra ellátogat hozzájuk a Mikulás, hogy néhány csokin és mandarinon kívül elhozzon egy falatnyi felhőtlen boldogságot is.
