“Hét-nyolcéves koromban eldöntöttem, strici leszek” – interjú Pityinger „Dopeman” Lászlóval

Egy Bókay János utcai kocsmában ülünk. Mesélsz egy kicsit a nyolcról? Milyen volt itt felnőni? Mennyire határozta meg a legendás Szigony utcai lakótelep azt, aki vagy?

Eleve érdekes volt, ahogy idekerültünk. Apám tősgyökeres hatodik kerületi srác volt, anyám pedig erzsébeti úrilány, aki jó nevelést kapott, sőt, kék vér folyik az ereiben. Nagyon fiatalon jöttek össze, tizenhét éves korukban, és alig húsz évesek voltak, amikor megszülettem. Eleinte a Paulay Ede utcában laktunk egy kis szobában, de miután az öcsém is megjött, kellett a nagyobb kecó, ezért anyám elkezdett tanácsi lakás után járni. Akkoriban építették a nagy lakótelepeket: mehettünk volna a Havannára, a Vizafogóra és a tizenhetedik kerületbe is, de ők a nyolcat választották, mert apám ragaszkodott a belvároshoz. Kaptunk egy nagyon jó elosztású lakást itt, a Szigony hétben. Amikor ideköltöztünk, még fogalmunk se volt róla, hogy milyen ez a környék, de aztán szépen-lassan leesett, hogy

ez a kommunista Magyarország fővárosának a Bronxa.

Valódi szubkulturális olvasztótégely volt: nagyon ment a kocsisor meg a Rákóczi tér, igazi Roncsfilm-hangulata volt a környéknek, de nem csak kurvák, stricik, utcai vagányok meg kocsmai verekedők éltek itt, hanem muzsikus cigányok és legendás dzsessz-zenészek is. Amikor iskolába mentem, sokszor hallottam, ahogy nyitott ablaknál Szakcsi-Lakatos Béla gyakorolt, de itt lakott az Egri Jancsi is. Itt volt a Fakezas Gimnázium, az él, a csúcsok csúcsa, de

a Bacsó Béla utcai általános iskola is, ahol nyolcadikban már az öcsém összes osztálytársa rendőri felügyelet alatt állt.

Szóval a nyolcvanas-kilencvenes években nagyon érdekes katyvasz volt ez a kerület, tényleg olyan, mint a Harlem vagy a Bronx, ahol egymás mellett tenyészett a bűnözés, a prostitúció, az utcai élet, a nyomor és a meghatározó kortárs kultúra.

Fotók: Neményi Márton

Voltak komoly balhék? Bandázás, galerizés?

Volt olyan is, persze. A Mátyás tériek verekedtek az Almássy tériekkel, a lakótelepen a kisebbek a nagyobbakkal – volt itt minden a csicskáztatástól a szembe kent vietnami balzsamig. Egészen kicsi korunktól kezdve kijártunk a kocsisorra, és sasoltunk, hogy mi folyik ott, hogy mennek a dolgok.

Nem véletlen, hogy már hét-nyolcéves koromban eldöntöttem, strici leszek.

Végül mégis zenész lettél. 

Mindenkinek vannak beteljesületlen álmai. (Nevet.)

Hogyan lett belőled rapper? A nyolcker azért mégsem egy amerikai gettó, ahol minden feka gengszterből Tupac Shakur lesz.

Meg fogsz lepődni, de Budapestre nagyon hamar beszivárgott az amerikai hiphop-kultúra. Nem sokkal azután, hogy ’84-ben vagy ’85-ben kijött a Breakin’ (Joel Silberg 1984-ben bemutatott filmje a nyolcvanas évek amerikai hiphop- és break-kultúrájával foglalkozott, Ice-T is szerepelt benne – a szerk.), már szólt a nyolcban a Grandmaster Flash.

Az MTV meg a Sky Channel még a lófaszban sem voltak, amikor mi már húzós rappeket hallgattunk.

A nagyobb fiúk kijártak Nyugat-Berlinbe, és csempészték be a lemezeket. Persze, eleinte inkább csak a zene meg a tánc hatása érvényesült, a rap- és breakkultúrához köthető underground művészetek – mint a DJ-zés vagy a graffiti – csak később csapódtak hozzá ehhez az egészhez.

Szóval, a haverokkal gyerekkorunk óta hallgattuk a nagyokat. Aztán, persze, elkezdtük utánozni őket: kamuangolul rappeltünk, és könyveken doboltunk hozzá. Emlékszem, egyszer, miután nálunk is kitört a Csillagok Háborúja-láz, az Amerikában élő nagybátyám küldött karácsonyra egy játék lézerpisztolyt. Abból is hangszert csináltunk, doboltunk a könyveken, és ment hozzá a „Tyu-tyú-tyú, tyu-tyú-tyú!” Később, amikor gimnazista lettem, angolul írtam szövegeket; ez jó sokáig így ment, csak azután kezdtem magyar nyelvű nótákat írni, miután ’96 táján találkoztam Ganxsta Zoleeval. Akkor az Animal Cannibals már javában csinálta a dolgait, de bármit hallottam, nem működött, ezért azt gondoltam, hogy édes anyanyelvünkön nem is lehet igazán faszán, tökösen, jó tájmban rappelni. Aztán meghallgattam a “Semmi nem véd meg”-et Zolitól és Szaszától, és úgy döntöttem, mégis megpróbálom, hátha. Megírtam a Játékosok klubját, tudod, ez a „Nyolcker, itt jön a mester…”, és működött. Ja, mondom, ezt így is lehet csinálni? Akkor jó.

Akkor írok magyarul – már csak azért is, mert akkor már tudtam, hogy angol nyelvű dalokkal itt nem fogok befutni.

Zoli komoly hatással volt a karrieredre. Hogyan találkoztatok?

Egy rapklubban találkoztunk. Akkoriban rendszeresen lejártam freestyleozni, a Zoli meg a Big Daddy Lacával gyűjtötte a közönséget, haverkodott a többi rapperrel. Ott szúrt ki magának. Gondolom, csípte, hogy kegyetlen tempóban nyomtam a rapet, miközben félkezes fekvőtámaszokat csináltam, vagy pezsgővel a kezemben fogdostam a tökömet. Összehaverkodtunk, és bekerültem a baráti társaságába, ki így fogadott, ki úgy, de többnyire jó szívvel viszonyultak hozzám. Zoli ráadásul a zenei törekvéseimet is támogatta – persze csak addig, amíg kényelmes volt neki, nehogy azt hidd, hogy felvonult a lemezkiadók előtt a kedvemért. De támogatott. Emlékszem, egyszer, amikor épp nálunk videójátékoztunk, apám megkérdezte tőle, hogy érdemes-e nekem egyáltalán ezzel a dologgal foglalkoznom, mire azt mondta:

“Viccelsz? A fiad a legjobb, akit valaha hallottam.”

Akkoriban arról is szó volt, hogy bevesz a zenekarába, de az persze bukó volt, mert akkor már hatan lettünk volna a Kartelben, és hatfelé kellett volna dobni a pénzt.

Azért sokat dolgoztatok együtt, több albumára is írtál szövegeket.

Igen. A Jégre teszlek számainak talán a harmadát én írtam, és több olyan is volt, aminek én voltam az ötletgazdája. Azt a legendás rappelését, a “Ki a fasza gyerek”-et is nagyjából együtt találtuk ki. De közben azért csinálgattam a saját dolgaimat is, így aztán egy év alatt nagyjából összeállt az első lemezem.

Eddig összesen nyolc albumod jött ki.

Hát, talán már több is. Várjál, ott volt a Fordult a kocka, a Magyarország rémálma, A strici visszatér, aztán kijött a Nesztek! minialbum, Az országház fantomja, A telep csicskája, az Aljas Pityinger-fiúk és Az eredeti gengszter. A legutóbbit, a Drogsztárt már csak a neten dobtuk ki, azt öt nap alatt huszonötezren töltötték le a Dopeman TV oldalról. Azóta nem csináltam lemezt. Folyamatosan ígérgetem, de nem tudom, mikor fogom megcsinálni. Dalokat azért írok, most is forgatok, mert kitaláltam, hogy jövőre minden hónapban kijövök majd egy videóval. Nyilván, a netes terjesztésben van a jövő, a CD már csak arra jó, hogy elmondhasd: megint kiadtam egy lemezt.

Mi a helyzet a fellépésekkel?

Ja, az nincs. De lehetőség sincs: most játsszak a klubokban a kapura? Próbáljam benyalni magam valamelyik fesztiválra? Azokról úgyis ki vagyok tiltva, felesleges lenne erőlködni.

Miért vagy kitiltva?

Azért, mert egy időben komolyan beszálltam a politikába (Dopemant 2012-ben az Egymillióan a sajtószabadságért-csoport alternatív köztársasági elnökévé választották, idén áprilisban pedig az MSZP és a DK közös jelöltjeként indult a józsefvárosi képviselőválasztáson – a szerk.) Tudod, ebben az országban csendes cenzúra működik, már le se kell szólni a szervezőknek, hogy ne hívjanak meg egy falunapra.

Pedig a fesztiválokon mindenki felléphet, ha anyám a barátnőivel alakítana egy zenekart, ők is simán haknizhatnának.

Én meg nem – pedig ebben az országban azért kevés olyan ember van, aki ne tudná, ki az a Dopeman. Most is rendszeresen leszólítanak, ha a nyolcban sétálok.

Ha nem adsz ki lemezt, és nem jársz koncertezni, miből jön a zsozsó?

Olyan vagyok, mint a Habony.

Restaurátornak tanulsz vagy médiabirodalmat építesz?

Birodalmat építek. (Nevet.) Komolyra véve a figurát, kapcsolatokat építek, és az üzleti világban dolgozom. Ne érts félre, halál jó lenne, ha a zenéből élhetnék, de az sajnos már nem megy. Albumkiadásból ma már nem lehet megélni, a hakni meg már nem az én műfajom. Mert csak hakni van, koncertek alig. Ott van például a Majka, momentán ő Magyarország legnagyobb sztárja, mégse koncertezik. Pedig annak idején rengeteg jó partit csináltunk, volt olyan, hogy egy-egy közös fellépésünkön ezer ember ugrált, mint egy igazi, telivér feka rapbulin. De ilyenek ma már nincsenek, mert nincsenek olyan helyek, ahol meg lehetne csinálni egy ilyen bulit. Manapság falunapok vannak, önkormányzati rendezvények meg fesztiválok. Oké, tudom, ott van a Budapest Park, a Barba Negra meg még egy-két hely, ami mindig tele van, függetlenül attól, hogy a Korda Gyuri, a Neoton Família, a Zorall vagy a Kartel lép fel. De ezen kívül semmi. Maximum azt csinálhatod, amit a Zoliék is az új lemezükkel, a K.O.-val, hogy járod az országot meg a határontúlt, és várod, hogy hányan fognak elmenni az ezerötszáz forintos belépőjegyért. Jól mutat a Facebookon, hogy rengeteg a fellépés, de ennyi. Egyszer beszélgettem erről a Ferenczi Gyurival, ő is oda jár bokszolni, ahova én, mondta, hogy egy időben sehova se hívták, de amikor beesett egy százötvenezer forintos ajánlat, mégsem vállalta el, mert ő elvi kérdést csinált abból, hogy négy kiló alatt nem megy el sehova. Akkor inkább nem játszik, mert úgy gondolta – nyilván joggal – hogy ő már letett annyit az asztalra, hogy megkérhesse az árát annak, ha fellép valahol. Na, valahogy így vagyok én is ezzel az egésszel.

Mit szólsz ahhoz, hogy Lory B hosszú évek után megint beállt a Kartelbe?

Örülök neki, és kívánom, hogy minél nagyobb sikereket érjenek el. Ez a felállás mindenkinek jó: a Zoli szeretett volna frissíteni a produkción, a Lóri pedig lehetőséget kapott rá, hogy újra a reflektorfénybe kerüljön. Jó ez így. Igaz, nem lesz könnyű dolguk, mert ma, amikor minden második tizenéves srác tolja a rapet a YouTube-on, nehéz átkiabálni a zajt.

Gondolod, hogy azok a fiatalok, akik a YouTube-on rappelnek, valódi konkurenciát jelenthetnek a Zolihoz és hozzád hasonló, tapasztalt, jól bejáratott arcoknak?

Ó, persze. Milliószor többen követik őket, mint minket, tetszik vagy sem, a mai kölykök már nem a mi zenénkre rázzák a valagukat.

Igaz, néha azért meglepődöm, hogy mennyien ismernek minket a fiatalok közül is, a múltkor például egy hatéves kiscsávó akart fényképezkedni velem.

Szóval lehet, hogy mégis megvan az előnye annak, hogy mi olyan régóta toljuk már az ipart; ha úgy tetszik, afféle hiphop-ikonok vagyunk ebben az országban. Ezzel együtt a Zoliéknak nem lesz könnyű újra igazán nagyot dobniuk – ehhez valami zeneileg és mondanivalóját tekintve is nagyon erős, átütő dolgot kéne csinálniuk. De nem akarok tamáskodni, intrikálni vagy cinikus lenni: tényleg nagyon drukkolok nekik, és kívánom, hogy olyan sikereket érjenek el együtt, mint mi annak idején a Jégre teszlekkel meg a Helldorádóval.

Úgy hallottam, te is nagy dobásra készülsz: könyvet írsz. Miről fog szólni, a Dopeman-sztoriról?

Nem a „Dopeman-sztoriról” fog szólni, most őszintén:

kit érdekel, hogy kivel és mennyire basztam be a Mátyás téren ’97 december 31-én?

Valami újszerűt, elgondolkodtatót szerettünk volna csinálni, ezért úgy döntöttünk, azt járjuk körbe, mi jut eszembe az olyan fogalmakról, mint „anya”, „apa”, „szeretet”, „vallás” és hasonlók. Őszintén szólva kurva ijesztő az egész, mert miközben írjuk, folyamatosan változnak a gondolataim ezekkel a fogalmakkal kapcsolatban, így folyton változik, átalakul maga a szöveg is. Kicsit olyan az egész, mint egy zen gondolatfolyam. Ha minden igaz, az lesz a címe, hogy Terhelő vallomások, és hamarosan befejezzük. A Tomi szerintem már látja a végét, én még nem.

Más. Ha már a Ganxsta és a Majka is szóba került, te sokáig jóban voltál mindkettejükkel, aztán összevesztetek. Jött a „nagy magyar rapháború” – igaz, sokan a mai napig úgy gondolják, hogy az egész csak vetítés volt, marketingfogás. Őszintén, mennyire volt komoly ez a balhé?

Most mit mondjak erre? Nem tudom, a többiek hogy vannak vele, de a részemről volt, amikor nagyon komoly volt.

Megsértve éreztem magam, úgy éreztem, elárultak.

Aztán rájöttem, hogy mekkora hülyeség ez az egész. Ami engem illet én már régóta nem háborúzok senkivel. Tudod, miért? Mert már magammal sem háborúzok.

Min kaptatok össze? Hogy kinek nagyobb a fasza a pajtában?

Na nem egészen. (Nevet.) Ezek szimpla egoharcok voltak. Nézz körül a világban, minden konfliktus, összeütközés, háború ebből indul ki: olyan pitiáner dolgokból, hogy egy ember, egy ország lakói, egy rassz vagy egy vallási felekezet tagjai azt hiszik, különbek, mint a másik. Hogy valaki mindig több pénzt, nagyobb autót, több hatalmat akar, mint a többiek. Vagy morális megerősítést, hogy úgy érezhesse, neki van igaza.

Érettebb fejjel, távolabbról nézve megérted, hogy ezek tényleg mind jelentéktelen, piszlicsáré összezördülések.

Annak idején én is nagyon mélyen megéltem, hogy a Majka „elárult” engem, de most már csak röhögni tudok az egészen. És szégyenkezni, mert se ő, se én nem voltunk elég nagyvonalúak ahhoz, hogy úriember módjára kezeljük a köztünk lévő vitás kérdéseket. Azóta nagyon megváltoztam, ma már másképp intézném ezt az egészet. Voltam én is konok, nagyravágyó, akaratos és hataloméhes, de most, hogy valamelyest el tudtam távolodni ezektől a dolgoktól, sokkal könnyebb az élet, sokkal egyszerűben meg tudom oldani a gondjaimat és a problémáimat.

Ezek szerint megszelídültél. Mi okozta nálad ezt a változást?

Tudom, ez sokak számára meglepő lesz, de annak ellenére, hogy a fiatalkori számaimból az hallatszik ki, hogy én egy kifejezetten vad, lázadó, a rendszerrel szembenálló pali vagyok, valójában már gyerekkorom óta sokat gondolkodtam azon, hogy hogyan lehetne harmonikusabb, teljesebb életet élni. Sokat nevelt és nevel rajtam az is, ami a családomban történt és történik: a nagyszüleim halála, a fogyatékkal élő húgom, vagy az, hogy apám a napokban agyvérzést kapott.

És persze az is, hogy tíz évvel ezelőtt apa lettem.

Ezek mind-mind nagyon komoly hatással vannak a gondolkodásomra, a világlátásomra. Aztán másfél-két évvel ezelőtt elmentem a főiskolára…

A buddhista főiskolára.

Igen, a Tan Kapuja Buddhista Főiskolára. Amióta beiratkoztam, egyre többet foglalkozom filozófiai és metafizikai kérdésekkel. Eleinte volt néhány dolog, amiket – mint például az üresség természete – idegenkedve fogadtam, de aztán megértettem, és a saját gondolataimmal alá is tudtam támasztani őket, azaz elfogadtam, hogy a buddhista tanításnak nagyon sok mindenben igaza van. Úgy érzem, egyre jobban átlátom az univerzumot, és benne a saját helyemet, szerepemet. Tudom azt is, hogy mennyi karmát halmoztam fel az évek során, és azt is, hogy ennek milyen következményei lehetnek az életemre nézve. Emiatt néha nagyon eltávolodom az emberektől, mert úgy érzem, aki nem látja azt, amit én, ahhoz nincs is semmi közöm. De aztán megint rájövök hogy igenis van: hogy nagyon sok közöm van a körülöttem élő emberekhez; annál is inkább el kell fogadnom őket, mert, mint mindenkinek, nekik is megvan a lehetőségük, hogy kinyissák a szemüket, és a maga valóságában lássák a körülöttük lévő világot.

Na ne ijedj meg, mindez nem azt jelenti, hogy szent ember lettem, vagy hogy nem írok több igazi, harcos hangulatú Dopeman-számot, csak azt, hogy másképp látom a valóságot, mint korábban.

Tudom, nagyképűnek tűnhet, amit mondok. Pont tegnap, apám betegsége kapcsán gondolkodtam el ezen, mondtam is magamnak: „Na, nagylegény, most mi van? Megint meg kell küzdened egy ótvar helyzettel; megint kapod a tanítást rendesen, most aztán mihez kezdesz ezzel az egésszel?” De azt hiszem, jó úton járok, mert miután bementem hozzá a kórházba, végre ki tudtam sírni magam – miközben tudok derűsen, jó hangulatban vele lenni a betegágyánál, megnevettetni, sőt, vele röhögni is, ha kell.

Nem édesapád betegsége az első komoly megpróbáltatás, amit ki kell állnia a családodnak. Ott van például a húgod. Az ő betegségét hogy éled meg?

A húgom egy huszonöt éves, fogyatékkal élő lány. Egy orvosi műhiba miatt oxigénhiánnyal született – ha akarom, az orvosok már anyám hasában kinyírták. Nem tud rendesen beszélni, járni, nem tudja egyedül ellátni magát, és egész életében gyógyszereket kell szednie. De ettől még simán lehet, hogy legbelül egy filozófia- vagy matematikaprofesszor, akinek egészen egyedi és zseniális gondolatai vannak a világról, csak – mivel egy páréves baba szintjén kommunikál – nem tudja kifejezni őket.

Az biztos, hogy transzcendens-közeli lény, a rendszer általában a hozzá hasonló embereken keresztül üzen, nekünk is rengeteget tanított.

Persze, volt, hogy nagyon sokat szenvedtünk az állapota miatt – többször műtötték, olyan is volt, hogy alig tudták felébreszteni az altatásból –, de velünk van és nekünk az a dolgunk, hogy amíg itt van, méltósággal és szeretettel kísérjük az útján. Aztán, ha mennie kell, békében el kell engednünk.

Jól érzem, hogy a tiétek egy nagyon erősen összetartó, szerető család?

Az. Ha nem lennénk összetartóak, már rég darabokra esett volna az életünk. Gondolj csak bele: ott van az apám, aki egy életerős, tettre kész ember, és az anyám, aki egy nagyon erős asszony, ők ketten cipelnek a hátukon egy ötvenhárom-ötvennégy kilós, fogyatékkal élő babát, erre van felépítve az egész életük. Ha az egyikük kihullik, a másik egyedül nem tudja gondozni a húgomat. Többek között ezért is olyan fontos, hogy apám minél hamarabb meggyógyuljon. Meg kell hoznia a megfelelő döntéseket, hogy az agyvérzése után talpra álljon, hogy megtanuljon újra beszélni, járni, mert a lányának segítségre és gondoskodásra van szüksége. Persze, az öcsém és én is segítünk, ahogy tudunk, de mind a kettőnknek van saját gyereke, családja, élete, amivel ugyanúgy foglalkoznunk kell.

A kislányod tíz éves. Milyen hatással volt rád, hogy megszületett? Akartad?

Persze, hogy akartam. Tudtam, hogy az anyjával nem fogunk együtt maradni, mégis akartam.

Az akaratosság meg az önzés tartott egymás mellett minket, lett egy gyerekünk, aztán külön mentünk, és most külön neveljük őt.

Az, hogy megszületett, abban is segített, hogy a rettentő nagy háborúk után végül békét kössek az anyjával, de tudom, hogy így is nagyon nagy károkat okoztunk a kicsinek. Nem szabadott volna engednünk, hogy így elfajuljanak a dolgok, sajnos, akkor még egyikünk sem volt képes rá, hogy éretten kezelje a problémákat. De hát ez már csak ilyen. Minden okkal történik, nincs értelme azon filózni, hogy mi lett volna, „ha”. A lényeg, hogy van egy kislányom, akitől minden nap tanulok valami nagyon fontosat.

Például azt, hogy hogyan kell igazán szeretni valakit, de úgy, hogy azt érezd, szétrobbansz, mert már nem fér el benned az a rengeteg szeretet. Imádom minden porcikáját, a szépségét, kedvességét, a tehetségét.

Hogy az a fajta bajnok, aki én soha nem tudtam lenni: míg nekem mindenért güriznem kellett, neki könnyedén, természetesen, maguktól értetődően mennek a dolgok, nem véletlen, hogy tízévesen már másodszor lett korosztályos hiphop-világbajnok. Csak fogja magát, flegmán kimegy a színpadra, és rommá veri a mezőnyt. Igaz, emiatt aggódom is egy kicsit, mert az ilyen emberek könnyen elkallódhatnak. Meg persze azért is, mert gyereket nevelni hatalmas felelősség. Semmi sem garantálja, hogy nem történik valami szörnyűség, baj, hogy nem veszíted el a gyerekedet idejekorán. Az emberek többsége azt gondolja, születik egy gyerekem, felnevelem, aztán valamikor hetvenöt éves korom környékén majd eltemet. Lófaszt. Az életben nincsenek triviális dolgok. Ezért is mondom, hogy mindig, minden pillanatból ki kell hozni a maximumot. Carpe diem – de ez nem azt jelenti, hogy csak úgy éljünk bele a világba, minden este hat nővel feküdjünk és partizzunk hányásig, hanem azt, hogy igyekezzünk kiaknázni a bennünk és a környezetünkben rejlő lehetőségeket.

Minden nap egy befektetés.

Igen. Minden egyes napodból meg kell próbálnod kihozni a legtöbbet, a legjobbat, és akkor megvan esélye annak, hogy az azután következő nap is jó lesz. Nincs itt nagy varázslat, szerintem ennyi az egész.