Az egész egy ártatlannak tűnő Facebook-kommenttel kezdődött. Ekkor még nem sejtettem, hogy békaemberekkel fogok találkozni közel három hétre ideiglenes örökbefogadó leszek. Veszélyes hely az internet, én mondom. De ezt a 20 napot semmiért sem cserélném el. Még akkor sem, ha leírhatatlan fájdalommal és rengeteg sírással járt az elválás. Kis újévi állatos-édes-bús happy enddel, na meg egy lenyűgöző szervezet odaadó munkája.
Már nem tudom felidézni, hogy az egyébként szinte teljes hírzárlat alatt álló Facebook-profilommal hogyan keveredtem a Mindenki fogadjon örökbe egy kiskutyát (MFÖEK) oldalára. Soha semmilyen állatos tartalmat nem követtem, idén pedig már az ismerősök is mind “elrejtésre kerültek”. Csak néhány színház és a Liverpool csapatának hivatalos oldala jut át a szűrőmön.
Mégis valahogy rátaláltam a MFÖEK-re. Sőt, követni kezdtem az általuk megosztott, gyeptelepről kihozott, gazdát kereső kutyák hirdetéseit. Nem azért, mert blökit akartam volna, hanem mert megfogott a tökéletes marketingmunka. A profi fotók mellett ugyanis karakteresen és humorosan megfogalmazott “személyleírásokat” adnak meg a szabad idejükben, önkéntes alapon dolgozó kutyás szent őrültek. Ez pedig még az olyan szőrösszívű cenzúrázókat is megindítja, mint én.
Aztán eljött az a pillanat, amire nem voltam felkészülve. Megláttam egy fotót és azt éreztem, uramisten, ez az én kutyám! “Félős állatbarátként” hozzá is szóltam a képhez, hátha kell némi segítség és még nincs ideiglenes befogadója a Rudi bácsi névre keresztelt 10 éves lénynek. Mint később megtudtam, a kutyákat a gyeptelepről eleve az ideiglenesekkel együtt hozzák ki, úgyhogy úgy nézett ki, esélyem sincs a négylábú közelébe férkőzni, hacsak nem veszem magamhoz. Mondjuk állandóra.
Fotók: Neményi Márton
Aztán teltek a napok, és bár egy ismerősöm a háttérben folyamatosan nyüstölt, hogy fogadjam örökbe Rudi bácsit, nem történt semmi. Hiszen tudtam, nem állok még készen a dologra. De hát ember tervez, MFÖEK végez: egyszer csak jött egy levél, tudnám-e vállalni a kutyát egy időre, mert Rudi bácsinak segítségre van szüksége. Egy pillanatig sem gondolkodtam a válaszon, csak annyit jeleztem, hogy teljesen kezdő vagyok és remélem, nem tudok ártani az öregnek.
Innentől pedig már csak pár pillanat volt, hogy Eszterrel és párjával egy kocsiban ülve zötykölődtem egy kutya tréner telepe felé, ahol a néhány kanapét és használati tárgyat felfaló uraság két hétig tanulta a fegyelmet. A tréning elsődleges célja az volt, Rudi bácsi le tudja győzni a szeparációs szorongását, de szokta a kutyatársaságot és újratanulta az együttélési szabályokat is.
A helyszínre érkezve egy remegő, bizonytalan, de valahogy azonnal hozzám bújó állattal találkoztam. Az összhang rögtön kialakult és csak azon imádkoztam, ne ott mindenki előtt bőgjem el magam a kutya múltjáról szóló történeteket hallgatva. Nem sokkal később Rudi bácsi már az otthonomban volt. Innentől kezdve pedig már nem volt kétséges, az elválás, bármikor is következik be, kegyetlenül fog fájni. Mert ez a kutya tökéletes. Rudi bácsi jelenléte egyszerre ébresztette fel bennem az anyai ösztönöket, a kisgyereket és a felelősségteljes felnőttet. Hiába hallja az ember a “kutyásoktól” vagy akár a kisgyerekesektől, hogy a feltétel nélküli szeretetnél nincs erősebb kapocs két élőlény között, a saját bőrünkön megtapasztalni a függést és a hálát, csak nyomokban mérhető a szavakkal leírható élményhez.
Rudi bácsi különlegességét egy ismerősöm a “bocsánat, hogy élek” kifejezéssel tökéletesen jellemezte. 10 év nem kevés idő, ezalatt egy ember is sok mindenen átmehet. Hát még egy kutya, aki élete egy pontján elveszítette a talajt a lába alól és végül a miskolci gyeptelepen kötött ki, miközben a szokásait és viselkedését látva egyértelmű, hogy “jó nevelést” kapott. Ez az erősen középkorú úr azonban minden feltételezett borzalom és nehézség ellenére is fejet hajtott minden szabály és megpróbáltatás előtt. A szemmel látható szorongás ellenére is olyan türelemmel viseltetett a változásokkal kapcsolatban, amit ritkán látni magunk körül. Rudi bácsi azonban nem a “minden mindegy” lemondásával fogadta a sorsa alakulását. Egyszerűen csak tökéletesen elfogadta azt, amit az élet elé hozott.
És ahogy lenni kellett, a MFÖEK létezésének három éve alatti, közel 110-120 társához hasonlóan végül ő is azt kapta, amit megérdemelt: egy stabil, szerető, biztonságos otthont. A zseniális eb sorsának jobbra fordulása mellett azonban külön szívet melengető érzés, hogy létezik egy maroknyi, szent őrültekből álló csapat, akik szabad idejükben, zsebből finanszírozva mentik a kutyákat – sőt, újabban már eszelős jó kinézetű macskákat is -, és ami talán még fontosabb, nevelik a magyar társadalmat!
Mert a küldetésnek bizony nem csak az egyes alanyok életminőségének javítása a célja. Hanem a kutyák örökbefogadásának népszerűsítése, a felelős állattartás alapjainak terjesztése is. Mielőtt a tenyésztésből élők szakszervezete vasvillával rontana a szerkesztőségre és a MFÖEK csapatára, tisztázni szeretnénk, nem az ő kárukra történik az “átnevelés”. Hanem a kutyák és konkrétan a társadalom érdekeinek képviseletében. A túlterhelt gyeptelepek, menhelyek, a borzasztó körülmények és az egyre nagyobb problémát okozó felelőtlen emberi magatartás mindannyiunk ügye. Még úgyis, ha nem tartunk, vagy nem szándékozunk kutyát tartani. A túlszaporodó és gazdátlanul kallódó állatok kapcsán a népegészségügyi kérdéseken túl a biztonság is felmerül. Tényleg térdig akarunk járni a kóbor kutyákban, macskákban? Értjük egyáltalán, mit kockáztatunk ezzel? És akkor még szóba sem hoztuk az etikai kérdéseket és az állatkínzást kimerítő fogalmakat…
De vissza a személyes érintettséghez. Rudi bácsi tehát beköltözött és bár tudtam, nem állok készen arra, hogy megtartsam, meg tudtam neki adni azt, amire a zaklatott közelmúltjában a leginkább szüksége volt: non-stop szeretetet és figyelmet. Emellett lehetőséget kaptam, hogy én döntsem el, kinél lesz a legjobb helyen, ha jelentkeznének érte.
Nem kellett sokat várni, úgyhogy – mint a MFÖEK minden mentett kutyája és két macskája esetében – itt is megtörtént a csoda: egy fiatal pár új otthonnal ajándékozta meg a jó karban lévő, de azért már korosodó urat. Hogy milyen fájdalmakkal járt a lemondás a kutyáról, mindenki számára elképzelhető, aki már szeretett valakit. A kötődés töredék másodpercek alakult ki, míg a hiányból fakadó érzés jóval lassabban kezd kikopni. De ha elsődleges célnak a kutya érdekeit nézzük, tudjuk, hogyan kell döntenünk.
Fotó: Pethes Manci
A szeretet részben iszonyatos mértékű önzéssel párosul, ami teljesen természetes és nem kisebbíti az egyébként tiszta forrásból fakadó érzéseket. A mi esetünkben ennek a szeretet-cunaminak “szakítás” lett a vége. Nem azért, mert nem működött a kapcsolat. Hanem mert beütött a régi közhely, miszerint van, hogy jobbat teszünk, ha elengedjük a másikat. És bár szavakkal nem tudtam mindezt elmagyarázni Rudi bácsinak, bízom benne, hogy érezte, a lemondás az ő érdekében történt, hogy azt a stabilitást kapja, amire a legnagyobb szüksége van.
És hogy vállalnék-e a jövőben is hasonló feladatot? Eleinte úgy gondoltam, nem. De ahogy látom az elszántan dolgozó MFÖEK csapatát, lassan be kell látnom, elvesztem. Rudi bácsinak – és a stábnak – hála rettentő sok mindent tanultam magamról, emellett gazdagodott az állatokhoz és az emberekhez való hozzáállásom is. És ha a magam mikroszintjén képes vagyok másoknak segíteni, miért ne tegyem meg? Ha a saját környezetemben kutya után sóvárgók közül csak egyet az örökbefogadás csodája mellé állítok, már megéri annak a néhány százas zsebkendőnek a telebőgése, ami az elválás fájdalmával jár. Aztán ki tudja, egyszer lehet, benő a fejem lágya és én is megállapodott társa leszek egy négylábúnak. Addig pedig mindenkit arra buzdítok, aki ilyesmire vágyik, tegyen egy próbát, tegyen jót. A zsepiket én állom.
