Furcsa érzés, ahogy leszállok a buszról, és gyalogosan elindulok Öcsöd főutcáján. Itt nőttem fel, és még ma is sokszor hazajárok a szüleimhez, de azt nem tudnám megmondani, mikor gyalogoltam utoljára a főutcán. Faluhelyen ugyanis mi nem nagyon sétálgatunk, ha el akarunk jutni valahová, legtöbbször biciklire ülünk – akkor is, ha tél van, és fogcsikorgató a hideg. Csak a frissen esett hó vagy a jégpályává fagyott utak tántoríthatnak el bennünket a tekeréstől, vagy még azok sem.
Hol vagyunk?
Jász-Nagykun-Szolnok megye déli részén, a Hármas-Körös közelében fekvő Öcsöd klasszikus mezőgazdasági vidék, számottevő ipar nincs, a multicégek sajnos nem nagyon versengenek azért, hogy itt fektethessenek be. Vannak viszont termálvízzel fűtött fóliasátrak, sok-sok szántóföld, ki tudja mennyi földgáz, aminek kitermelését nemrég kezdték meg.
Heten egy szövőszéknél
Régen volt itt azért komolyabb ipari tevékenység is, a helyi „Szövöde” fénykorában kétszáz embernek is munkát adott. Az épület most üres, az ablakban tábla hirdeti, hogy eladó. Kinyitom a kaput, az udvaron egy lélek sincs, egy hátsó kisebb épületben azonban pislákol némi fény.
Anno
Ahogy belépek, köszöntjük egymást az asszonyokkal. A hatalmas szövőszéknél heten ülnek egymás mellett. Beszélünk pár szót, de mindenki folytatja a munkát: olyan hihetetlen tempóban jár a kezük, hogy követni sem tudom. Kicsit tanácstalan vagyok. Zavarhatom őket, vagy inkább csendben várjam ki, míg szünetet tartanak? Azt mondják, nyugodtan beszéljek, nekik azonban muszáj közben haladni is a munkával.
Nyolc hónap múlva el kell készülniük a Parlament óriási szőnyegével.
Persze, van már gyakorlatuk az ilyen volumenű munkákban, hisz korábban készült már itt szőnyeg a Sándor-palotába, minisztériumokba és nagykövetségekre is, de régen magánszemélyek is rendeltek egyedi szőnyegeket.
Az utolsó generáció
Minél tovább nézem őket, annál inkább elképedek. Hogyan tudják ezt a csomózást ilyen ütemben és ilyen sokáig csinálni? Ha belegondolok, hogy van, aki több mint 40 éve dolgozik szövőnőként, napi 8 vagy még több órában…
Hogy fizikailag nem könnyű ennyit ülni, az nem kérdés, nekem már a gondolattól is megfájdul a derekam. Fejben is ott kell lenni, nem lehet messzire elkalandozni, hisz nem mindegy milyen színű fonalat használ az ember, és milyen minta következik.
Ráadásul a hét embernek közel azonos ütemben kell haladnia, már csak emiatt sem lehet lazsálni.
Ma, a 21. század felfokozott életritmusában, amikor a fiatalok többsége öt percig nem tud ugyanarra a tevékenységre koncentrálni, egy ilyen méretű szőnyeg elkészítése örökkévalóságnak tűnhet. Azonnali, látványos eredményről nem nagyon beszélhetünk, mert egy ember egy hónap alatt kicsit több mint egy négyzetmétert tud csak haladni.
Ez az óriási szőnyeg, ha kész lesz, 15 millió csomóból áll majd, 500 kg-ot nyom, 730 cm széles és több mint 21 méter hosszú lesz.
A szőnyeg a Parlament felsőházi társalgójába kerül majd, ahol a szőnyeg elődje is van. Szintén itt készült, de a hatvanas években, és mára nagyon megkopott.
“Nagyon úgy néz ki, hogy ez az utolsó generáció, aki még tud kézi csomózású perzsaszőnyeget készíteni- mondja Czuczi Ernő, a békésszentandrási székhelyű ART-Kelim Kft. ügyvezető igazgatója. – Ha ők befejezik, nem lesz, aki folytassa.”
Békésszentandrás, 2014. március 13. Czuczi Ernõ az Országház számára készült szőnyegen áll. A helyi motívumokat tartalmazó, 6,2 méterszer 8 méteres szőnyeget 8 hónapig szőtte hat szőnyegszövő, 400 kilogramm belga fonal felhasználásával.
MTI Fotó: Mészáros János
Évszázados hagyomány
Az üzem – melyhez az öcsödi részleg is tartozik – legszebb és legrégibb épülete Békésszentandráson, a Holt-Körös partján áll. A nyáron nyüzsgő holtág most csendes, a sárgába öltözött fűzfák szinte eggyé válnak a tükörképükkel. Az épület a húszas években készült, de Békésszentandráson már korábban, a tízes években megindult a szőnyegszövés, köszönhetően egy Erdélyből érkezett házaspárnak.
Farkas János és felesége, Strassner Vilma az I. világháború után telepedtek le a faluban. A férj jegyző lett, a feleség pedig szőnyegszövéssel foglalkozott. Perzsa csomózással készült szőnyegei rövidesen nagyon népszerűek lettek, ezért Farkasné sok fiatal lánynak is megtanította a szövést. A békésszentandrási szőnyegek hamarosan már Békéscsabán és Budapesten is egyre kelendőbbek lettek, 1921-ben már 200 fiatal lány és asszony foglalkozott szőnyegszövéssel.
1924-től egy helybéli testvérpár átvette Farkasék felszereléseit és munkásait, és ők építették fel 1926-ban a ma is látható, szép vízparti épületet. Ekkor már négyszázan dolgoztak a gyárban, és a XV-XVII. századi nomád motívumokkal díszített perzsaszőnyegek nagyon népszerűek voltak. A II. világháború közeledtével a nyersanyagellátás akadozása miatt a gyapjúhoz kecskeszőrt kevertek, ez azonban komoly minőségromlást hozott, és a szőnyegek iránti kereslet csökkent. A II. világháború alatt az otthon maradt munkások az üzem gépeit szétszedték és a megmaradt alapanyagokkal együtt befalazták azokat a pincében. Remélték, a háború végével az üzem is újraindulhat majd.
Amerikai elnökök is tapostak a szentandrási szőnyegen
A gyárat 1948-ban államosították, és az ötvenes évektől egyre több munkát kaptak. Készítettek szőnyegeket például a Gellért-szállóba, és nagy állami cégek-például a Malév vagy az Ikarus- is rendeltek tőlük. “Ezt a szép nagy fát még mi ültettük – mutat az üzemmel szemben álló terebélyes platánra Czuczi. Ő maga Pécsről költött családjával ide, és már negyven éve dolgozik itt. Pont mióta ez a fa is itt áll – A 80-as és a 90-es években rengeteg megrendelésünk volt. Akkoriban volt, hogy a szentandrási üzemben nyolcszázan is dolgoztak. A hazai piacot szinte teljesen lefedtük, hisz akkor még nem lehetett Indiából, Iránból, Törökországból vagy Pakisztánból importálni.”
Sokat dolgoztak külföldre is, készítettek például szőnyeget a Fehér Házba, restauráltak régi szőnyegeket a Loire-menti kastélyokba, de ők készítették el a Windsori kastély néhány szőnyegét is, mikor annak egyik szárnya leégett.
Kézi csomózású szőnyegeket ma már jóformán csak közintézmények rendelnek, mivel azok az értékes és gépekkel nem pótolható élőmunka miatt meglehetősen drágák. Az alapanyag sem lehet akármilyen, a távoli Új-Zélandról érkezik a gyapjú, ahol a birkáknak híresen jó minőségű gyapja van. A szálakat, ha szükséges, egy festőmester festi meg, ma már ehhez is csak egyetlen ember ért a cégnél. Ráadásul az ázsiai import szőnyegek az olcsó munkaerő miatt még a szállítással együtt is kevesebbre jönnek ki. Épp ezért a cég ma már pusztán a perzsaszőnyegek gyártásából nem tudna fennmaradni, a lábtörlőtől a fürdőszoba szettig gyártanak itt sok mindent, a gyapjú- és pamutszőnyegek közül számos német megrendelésre készül.
Mi lesz, ha?
Hogy kézi csomózású perzsákat meddig készítenek még itthon, nem tudni, de ha ezek az öcsödi és békésszentandrási asszonyok végleg felállnak a szövőszéktől, félő, hogy egy régi mesterséggel megint kevesebb lesz.
Szöveg és fotók: Tóth Judit
