Brezina Kinga felsővezetői állását cserélte a táncra. Bátor döntés a mai világban, de azt mondja:
nem volt mit tenni, lépnie kellett.
Már NIA tanár volt, amikor megismerkedtünk. Akkor kezdtem nála táncolni, amikor ikreim félévesek voltak, nagylányom pedig alig három. Egyik babám Kinga hátán lógott, a másik rajtam csüngött, következő órán csere. Közben nagylányom mellettünk táncolt, akár egy komoly felnőtt, most két lányommal járunk anya-lánya táncra. Kingának ez egy szerelemmunka imádott hivatásán belül. Merthogy általában nőknek tart órákat, akik lelki táplálékra, belső harmóniára is vágynak a test megdolgoztatásán kívül.
Kingára jó ránézni.
Olyan nő, aki csak úgy tud nevetni, hogy attól más is mosolyra fakad. Erőt sugárzó, nyugalmat árasztó, két lábbal a földön járó, aki mégis bátran rugaszkodik el a valóságtól. Vele beszélgettem táncról, nőiségről, lélekről, testről. Az életről.
Brezina Kinga
Lehoczky Rella: Mi fán terem az a NIA?
Brezina Kinga: A Nia egy olyan komplex, érzékelésalapú mozgásforma, amely a harcművészetek, a gyógyító mozgások és a tánc elemeit használja fel, amely korra, testalkatra való tekintet nélkül mindenkit arra bátorít, hogy kapcsolatot teremtsen a testével, elméjével, az érzéseivel és a lelkével. A Nia órákon mezítláb táncolunk lélekmozgató, változatos zenékre.
Minden egyes Nia óra valójában más, hiszen az órákon résztvevők maximálisan adaptálhatják a mozdulatok, azok kombinációit a saját testi-lelki-érzelmi igényeiknek megfelelőn.
Minden tapasztalás, ami Nia közben ér bennünket, pozitív irányban alakítja azt, ahogy érzünk, gondolkodunk, élünk. Soha nem voltam az a típus, aki égnek emelt karokkal szaladgál jobbra-balra. Szimpatikus volt, hogy van egy meder, ami az aktuálisan hullámzó kreatív energiámat egyben tartja. Egyszerűen jókedvű leszek tőle. A NIA abba a szabad mozgás örömébe visz vissza, amit az ember gyerekként él meg. Mégis vannak visszatérő mozdulatok, amikbe örömmel bele lehet kapaszkodni. Aki először jön hozzám, az vagy beleszeret a NIA-ba, vagy soha többé nem látom.
Hogyan találkoztatok össze te és a NIA?
Tíz évvel ezelőtt, a második kisfiam születése után jógázni kezdtem. Ott botlottam bele egy plakátba, amire hatalmas betűkkel az volt kiírva: NIA. Elsőként ez fogott meg. Amikor Móric két és fél hónapos lett, már ott tudtam hagyni őt és a bátyját a férjemre. Belevágtam, eleinte két szoptatás között, és viszonylag hamar eldőlt a sorsom: már a harmadik órán éreztem, hogy nincs más út, nekem ezt kell csinálnom.
Ez nem kis váltás eredeti szakmádhoz képest.
Óriási. Soha nem gondoltam, ha esetleg váltok, akkor ebbe az irányba mozdulok. Kommunikációs szakember voltam egy akkori kereskedelmi rádiónál, amit egyébként nagyon szerettem. Álmomban sem gondoltam, hogy lesz valami, ami sokkal nagyobb örömet okoz majd munkafronton. De lett.
Mikor érezted, hogy a hobbiból hivatás lesz?
Nagyon hamar. Az egyik óra után hazamentem, és mondtam a férjemnek, hogy igazából ez az, amivel életem végéig szeretnék foglalkozni. Akkor még nem mondott semmit, és mivel a gyerekeink picik voltak, még magamnak is távoli tervnek tűnt. Abban viszont biztos voltam, hogy hetente legalább kétszer szeretnék órára járni. Ebben az időszakban derült ki, hogy Magyarországon először NIA-tanárképzés indul, és itt meg is pecsételődött a sorsom. De mivel ez nagyon mást volt, mint amivel addig foglalkoztam, a családom egy része nézett rám, mint borjú az új kapura.
Már a NIA előtt is voltak pillanatok, amikor azt éreztem: másnap nem tudok bemenni a munkahelyemre.
Becsülettel elvégeztem a feladatom, megcsináltam, amit kellett. Tudtam, hogy anyaként már nem ugrál az ember ide-oda, és egyébként is hülye lenne feladni a biztosat. Egyik karácsonyra egy dublini utat kaptam a férjemtől, és hazafele a repülőn végre kimondtam: képtelen vagyok bemenni a neonlámpa alá, beülni még egy értekezletre, nem tudok megírni egy századik közleményt. Pedig szerettem… de tudtam, hogy váltanom kell. Szerencsém volt, mert fokozatosan búcsúztam előző munkahelyemtől, és vált belőlem NIA-tanár.
Jól gondolom, hogy ez a lépés anyagi változást is jelentett?
Miután elvégeztem a NIA-tanárképzést, rögtön elkezdtem tanítani. Fogtam egy papírt, és leírtam, mit szeretnék:
vágyakat, de főként reális tényeket fogalmaztam meg.
Hányan járjanak hozzám, mennyibe kerüljön egy óra, mennyiért tudok termet bérelni, mi kell ahhoz, hogy a családomat ne veszélyeztessem anyagilag. Azt semmiképp sem szerettem volna, hogy a szenvedélyem miatt az otthoni költségvetés csorbuljon. Természetesen a korábbi fizetésemet meg sem közelíti az, amit most keresek. Talán szerencse is kellett mindehhez: hirtelen lett egy helyem először a Pozsonyi úton, ahol fel tudtam építeni mindazt, amit most az Andrássy úton csinálok. Úgy voltam vele, amíg a kozmikus fizetésem lényegesen nagyobb, és sokkal többet jelent, mint az anyagi, addig meg lehet ebből élni. De ehhez fel is kellett adnom bizonyos dolgokat. Mások lettek az igényeim. Más lett a fontos.
Mi az, ami korábban hozzád tartozott, de a NIA-val elengedtél?
Egyetlen kosztüm sem lóg már a szekrényemben. Egy-két magassarkú cipőt megtartottam, amiket néha még szeretek viselni, de lényegében a középtartós dolgoktól örömmel elbúcsúztam. Már nem annyira fontos, hogy milyen ruhákat öltök magamra.
Szeretek nő lenni. Nem állítom, hogy nem fontos, mit látok a tükörben, de az anyagi világ helyett most már a testi-lelki jólét jóval előrébb való.
Amikor elkezdtem NIA-zni, fizikailag borzalmas állapotban voltam. Túl voltam két hormonkezeléses lombik terhességen és szülésen. Kiderült, hogy inzulin-rezisztenciám van, örökösen túlsúllyal küszködtem. A NIA segített ezekből is kilépni. Ráébredtem, hogy feleségként és anyaként kutyakötelességem jó karban lenni, hogy aztán boldog nagymamaként ölelgethessem a gyerekeimet, gond nélkül szaladgálhassak az unokáim után. Ezzel magamnak is tartozom. Nem csak jól kell élni, hanem jól is kell meghalni.
Kinek lehet jó a NIA?
Búvópatakként egy-egy férfi is felbukkan. A nagyon bátrak (nevet). Általában 30 év fölötti nők jönnek el az óráimra, szerintem azért, mert talán egy nő számára ez az életkor fordulópont.
Ekkor kezdünk el először azon gondolkodni, hogy kik vagyunk, és merre szeretnénk tartani.
De vannak negyvenes, ötvenes, érett nők, sőt több hatvanassal is van szerencsém együtt táncolni. Hozzám az jut el NIA-zni, aki szeretne magának valamit az életben. Akinek már nem elég az, hogy megizzad, hanem szeretne lelkileg is feltöltődni.
Gyerekek is felbukkannak az óráidon. Ahogy az enyéim is.
Ez a legjobb! Az anya-lánya NIA. Fiaim vannak, nekem is jár egy kis rózsaszín. Arra gondoltam, milyen jó lesz ezeknek a kislányoknak, ha felnőttkorukban eszükbe jut: milyen jó volt anyával táncolni. A nőiség nagy ajándék, idővel ezek a lányok pedig rátalálnak majd, és ez a tánc ebben segíthet nekik. Látom, hogy egy-egy óra után más szemmel néznek az anyák saját magukra és a lányaikra is.
Kinga a NIA-n belül a babahordozós-táncot, és az anya-lánya órákat szereti a legjobban
Saját magam elfogadásáról is szól ez a tánc?
Minden órámon elmondom, hogy az életemet ebben a testben kell leélnem. Nézzetek bele a tükörbe!
Alkatrészeket igen, de a teljes karosszériát nem lehet kicserélni. Nem is kell. Az viszont kötelező, hogy jó kapcsolatban legyünk a saját testünkkel.
Ő mindent megjegyez és mindenre emlékszik. Ha már az elme búcsúzni látszik, a test még akkor is velünk marad. Egy orvos mesélte, hogy volt egy alzheimeres betege, aki már a férje nevére sem emlékszik, a pogácsa tésztáját viszont még mindig meg tudja gyúrni. Akkor boldogság van.
Ezek szerint te mindig jóban voltál a testeddel?
Dehogyis! Még most is van, amin változtatni szeretnék.
De lényegesen jobb viszonyban vagyunk, mint mondjuk 15 évvel ezelőtt.
Jobban is érzem magam. Mindenhogyan. Hiszek abban, hogy a testem a lelkem temploma. Akkor ne viselkedjek már vele úgy, mint egy koszos csirkeóllal. Tenni kell a testünkért. Magunkért. És ehhez jó mankó lehet a NIA.
Ha most eléd tennék egy üres papírt, mit írnál rá? Mit szeretnél elérni ezzel a tánccal a jövőben?
Szeretnék tréner lenni. Járni az országot, a világot, és NIA-t tanítani. Hatalmas öröm lenne ezt ily módon is átadni. Jó úton járok, de szeretnék még nagyobb harmóniában élni saját magammal, őszintén látni a gyengeségeimet, tisztában lenni az erényeimmel. Adni és megosztani. Ez mindennél többet ér.
