Házasság. Kissé ósdi fogalom ez a XXI. században. Poros, molyrágta, divatjamúlt. A trapéznadrágot is időről időre magunkra öltjük, aztán jól elrejtjük a szekrény mélyére. De végül valahogy csak előkerül. Ha valaki nekem azt mondja: innentől kezdve, életem végéig kizárólag trapéznadrágot vehetek föl, erősen tiltakoznék. Megijednék, hogy mindig és mindenkor ugyanazt látom majd, ha egy egészalakos tükörbe nézek. Hétfőn szívesen belebújnék, de kedden már testhezsimulóra vágynék, szerdán ceruzaszoknyát szeretnék, csütörtökön pedig egy maxiruhát. Szívem szerint pénteken egyenesszárú farmert viselnék, szombaton -duzzogva- újra magamra ölteném a trapézgatyát, de vasárnap kizárólag mackónadrághoz lenne kedvem.
A divat folyton változik. Napról napra átalakul, megszámlálhatatlan színekkel játszik. Van egyszer, de nincs mindenkorra. Az én házasságom hét éve állandó. Van. Mindig van. Nincs benne se szünet, se szabadnap. Örök.
Ki gondolta volna azon a csodás tavaszi napon, hogy kemény fába vágtuk jól megtermett, közös fejszénket? Korábban azt hittem, hogy az esküvő után nincs más dolgom, csak élni és szeretni egymást határok nélkül. A “jó házasságot” majd minden reggel könnyedén leszakítom egy örökzöld fáról, ami sosem hervad el, mindig virágzik. Hét év nem sok idő, mégis megtanultam már sok száz dolgot erről az együttélősdiről: a házasság egy másodállás. A legális munkahelyed után kénytelen vagy fusizni. Miután elaludtak a gyerekek, álmosan, fáradtan is neki kell esni a feladatnak. Egy plusz műszak, ahol a fizetés szemmel láthatatlan. Ahova sokszor fülig érő szájjal, valóságos szárnyakkal érkezel, és ahonnan néha napján egy heves ajtócsapkodás után távozol. De aztán újra beballagsz és teszed a dolgod.
Egy szerelemmunka, ahol megnyugodhatsz, kiteljesedhetsz és rengeteg siker ér majd. Egy álommeló, ahol sokszor mégis alulteljesítesz, késik a fizetésed és elkerülhetetlen a kudarc.
Egyre jobban szeretünk igent mondani: tavaly csaknem 50.000 házasságot kötöttek Magyarországon
Még csak hét éve tudom papírokkal is igazolni, hogy valaki hozzám tartozik, én pedig ugyanúgy hozzá. Fekszik nekünk ez a holtomiglan-holtodiglan. Bírjuk egymást. Aztán meg az agyamra megy. Én pedig az övére. Különleges kapocs a miénk, amit nem egy bársonyborítású, keményfedeles dokumentumnak köszönhetünk. Kettőnké a siker, kettőnké a csőd. Közös projekt, amolyan kivételes vállalkozás. Minden napi együttműködés, kompromisszumok halmaza, logisztikázás felsőfokon, megannyi hasznos értekezlet, leleményes problémamegoldások és elsimerések, kemény kritikák sokasága. Egy csodás koalíció, egy végtelen szövetség.
Papír nélkül is lehet ugyanolyan értékes egy kapcsolat, sőt azt gondolom: minket ezerszer szorosabban köt össze három gyerekünk, szürke ünnepek és szivárványszínű hétköznapok, mint a házassági anyakönyvi kivonatunk.
Sok van mögöttünk, még több előttünk. Nincs hova rohanni
A kezdetektől fontos volt, hogy azt mondhassam: a férjem felesége vagyok. Ha bemutatkozom, az ő nevét is kimondhatom a sajátom mellé. Nem tudom, mi a jó házasság titka. Létezik-e egyáltalán ilyen? Ennyi év hivatalos összetartozás után nem lenne hiteles, ha én mondanám meg. Nem is tudnám. Ezért megkérdeztem nagyszüleimet, édesanyámat, nekik miért sikerült, ők hogy bírták ki egymást ennyi időn át? Hosszan és szépen.
Apai nagyszüleim több mint hatvan éve házasok. Boldogító igen volt ez. Pedig ebben a házasságban meg kellett küzdeni eleinte a földrajzi távolsággal, később egy felnőtt gyermek elvesztésével. Örömteli emlékekben nincs hiány: hét unoka és hét dédunoka tartja őket fiatalon. Mama és Papa is jócskán elmúltak már nyolcvan évesek, de harminckét évem alatt mindig csak feltétel nélküli szeretet láttam tőlük. Ha rájuk nézek, mindig azt gondolom: pofonegyszerű az egész. Hiszen csak szeretni kell egymást.
– A másik fél nem tulajdon! Nem egy bútordarab, amit kifizettem, aztán oda pakolgatom, ahova gondolom – kezdte apai Mamám, aki a mai napig „kimaradozik” otthonról, ha az ÖTYE-ről (Öreg Tyúkok Egyesülete) van szó.
– Meg kell hagyni a választottad egyéniségét, tiszteletben kell tartani lelki függetlenségét. A mai napig rengeteget beszélgetünk Nagyapáddal. Felbontunk egy üveg bort, koccintunk és elmélkedünk a mögöttünk álló évtizedekről, az elkövetkezőkről. Vagy bármi másról. – hangsúlyozta Mama a folyamatos kommunikációt.
– A legfontosabb: a tolerancia! Senkit sem szabad átalakítani, saját képünkre formálni. Hiszen másik családból, környezetből érkezett, máshogy szocializálódott, nevelkedett. Mindig kell, hogy legyenek közös célok. Még nyugdíjasan is. Álmok és tervek, amiket együtt viszünk véghez. Hatvan év után is rengeteget beszélgetünk a Mamával, hogy mik azok, amiket együtt szeretnénk megtenni, megélni – mondta Papa, aki férfi létére gondolkodás nélkül rávágta, pontosan mikor házasodtak össze. Elismert bíró létére sem szégyell beállni Mama mellé mosogatni a déli ebéd után, és még most is a világ egyik legszebb nőjeként tekint feleségére.
– Minden évben megemlékezünk a házassági évfordulónkról. Fontos dátum. Mama mindig kap virágot, mert attól csak szebb lehet az ember napja. A koccintás sem maradhat el, de ami hatvan éve örök, az a krumplis tészta. Ezen a napon Mama mindig a kedvencemet főzi ebédre.
Nagyszüleim elmúltak 80 évesek, de 60 év házasság után is táncra perdülnek a nappaliban
Anya szülei is már a közös hatvan évet tapossák. Mama az esküvő napján még csak tizenhét éves volt. Közös életük első lépcsőfokán túl kellett élniük egy kisbaba elvesztését. Azóta két gyereket neveltek fel, öt unokájuk van, és hét dédunokával büszkélkedhetnek. Papa januárban múlt nyolcvannégy éves, Mami pedig a mai napig olyan többfogásos, ünnepi menüket varázsol minden nap, hogy bármelyik nívós étteremben megállná a helyét.
– A gyerekek tartják össze a családot. Ők az elsők, minden más csak utánuk jön. Abban a pillanatban, hogy valaki anya lesz, a férje egy hellyel hátrébb csúszik, de ez így van rendjén. Nálunk akkora a sürgés-forgás, szerencsére mindig jön hozzánk valaki, így sokszor el is felejtjük a házassági évfordulónkat. Nem is ez a fontos, hiszen az csak egy nap. – mondta Mami.
– Tudni kell kompromisszumokat kötni, az asszonynak pedig legyen nagy szoknyája, ami mindent eltakar. Nagyapád minden nap háromfogásos ebédet kap, más főztjét meg sem enné. Kell ennél nagyobb elismerés? Gondoskodunk egymásról, persze néha még most is össze tudunk veszni apróságokon, de kit érdekel ez ennyi közösen eltöltött év után? – legyintett Mami miközben kavart egyet az isteni marhapörköltön.
Anyai Papámnak mindig mindenre van egy-két humoros, irónikus szava. Természetesen a házasságról sem tudott másként beszélni. Cinkosan összekacsintottunk most is.
– Nagyanyád tizenhét éves volt, amikor elvettem. Akkor még gyámhivatali engedély és szülői hozzájárulás kellett ahhoz, hogy ezt megtehessük. Ha akkor ezt nem kapjuk meg, még ma is boldog ember vagyok – nevet Papa jóízűen velem együtt.
– A változatosság gyönyörködtet. Egy házasságban is lehet kalandos az élet, Nagyanyáddal sosem unatkoztunk. Az összeveszés és aztán a gyors kibékülés az alapja mindennek. Megértés nélkül nem megy. No meg az “é” betűvel kezdődő dolgok nélkül se nagyon: legyen észnélküliség, érintkezés, értelem, érzelem, ébrenlét. És…. – nevet ismét komolytalanul, mégis szavaiban hatalmas életbölcselettel.
Több tízév után is kell, hogy az összeveszéseket kibékülések kövessék
Édesanyámnak „csak” huszonnégy, házasságban eltöltött évet adományozott az élet. Negyvenhároméves volt, amikor örökre búcsúznia kellett. Nagyon fiatalon, tizenhat évesen ismerte meg Apát. Kamaszszerelemnek indult, sírig tartó házasság lett a vége.
– Apáddal mindenben passzoltunk. Mindketten jól döntöttünk. Ez elengedhetetlen: tudni kell választani, vagyis ismerni kell önmagunkat. A férjed ne csak egy szerepet töltsön be, ahogyan neked is több lábon kell állni. Legyetek férj és feleség, de legyetek jó szülők is közös gyerekeiteknek. Legyetek egymás szeretői és legjobb barátai egymásnak. Nem szabad kizárólag az érzéseinkre hagyatkozni ebben a fontos döntésben. Kell, hogy teret engedjünk a szellemnek is. Bízni kell a másikban, és muszáj, hogy legalább ő fél fejjel magasabb legyen, mint én. Még akkor is, ha magassarkút húzok – mosolyodott el Anya, aki Édesapámmal együtt engem és három testvéremet terelgetett. És valljuk be: a belbecs mellett igenis fontos a külcsín is.
Férjemmel mi is esendők vagyunk, mint bárki más. Szoktunk vitatkozni, sőt hangosan veszekedni, de még sosem aludtunk el haragban. Szabadságot ajándékozunk a másiknak, miközben egy pillanatra sem engedjük el egymás kezét.
Sokszor beszélgetünk közös múltunkról, sőt három oviskorú gyerekünk is szereti, ha megismerkedésünk napjáról mesélek nekik. Mellettük nehéz időt szakítani a másikra, magunkra, mégis fontos, hogy megtegyük: ha máshol olyan gyakran nem is, itthon szoktunk randizni, ha már elaludtak a gyerekek. Beszélgetünk hajnali 3-ig, aztán együtt ébredünk (álmosan) négy óra múlva. Egyszer ugyanolyan erővel húzzuk az igát, aztán az ő vállára nehezedik egy kicsivel több, hogy végül én vehessem át közös prejektünk feladatainkat oroszlánrészét. Kell a munkamegosztás!
Nem fenékig tejfel, a kolbász nálunk sincs kerítésből, mégis ez a mi közös projektünk
Egy egész vagyok, ő pedig egy másik egész. Két kör, akik egymásba fonódtak, egymás részévé váltak. Közben pedig olyanok vagyunk, mint a tűz és a víz. Én nő, ő pedig férfi. Én anya, ő pedig apa. Én feleség, ő pedig férj. Papírokkal vagy azok nélkül. Házastársak.
