A negyedik (1969) táncdalfesztivál akkora színvonalbeli esést jelentett mind a szakemberek, mind a közönség számára, hogy a szervezők két évig pihentetni kényszerültek a formátumot (ez Zalatnay Sarolta számára éppen kapóra jött egy kétéves angliai meghívás miatt). Mivel a dalok versenye volt, nem az jelentett elsősorban problémát, mint a jelenlegi tehetségkutatók esetében, hogy évente nem tud felbukkanni elegendő számban kiemelkedő tehetségű előadó, hiszen ezen a versenyen szép számmal vettek részt befutott, országszerte népszerű sztárok is.
Azonban egyre kevesebb sláger született, az énekesek és az együttesek közül többen megsértődtek, ha nem végeztek a döntőben, és egyre többen utasították vissza, hogy nem szólhatnak bele, milyen számot adhatnak elő.
Annyira irányítottá vált a versengés, hogy az egyik együttes – megtámogatandó a döntőbe jutás lehetőségét – több ezer szavazatot postázott el vidéken autózgatva saját versenyszámára, és aztán megdöbbenéssel hallgatta, ahogy bejelentik a televízióban az általuk elküldött szavazatok – felét…
Ráadásul a hetvenes évek elejére a közönség egyre nagyobb hányada szeretett volna már némi változást a magyar könnyűzenei életben. Ennek ellenére a táncdalfesztiválok szervezői még mindig a San Remo-i vonalat preferálták, ami például ahhoz vezetett, hogy az 1971-es versenyen az összes díjazott kizárólag dallamos, lírai zenével kerülhetett fel a dobogóra.
Különösen szembetűnő ez az első helyet kizárólagosan megszerző Zalatnay Cini esetében, aki Shöck Ottó és S. Nagy István mai napig népszerű slágerét énekelte (Fák, virágok, fény).
A maga nemében kiváló, időtálló munka – de mekkora kontraszt ez a Nem várok holnapig-gal szemben, ugye?
Még a második helyezett Illés vagy a Non Stop is igyekezett a megszabott határokon belül maradni, az ugyancsak megosztott második díjjal jutalmazott Szécsi Pál Pillangója (Auth Ede-S. Nagy István szerzeménye) pedig hozta a szokásos olaszos dallamvezetést és felépítést. A harmadik helyen végző Koncz Zsuzsa kissé nosztalgikus számát (Rég volt, szép volt) a Szörényi-Bródy páros jegyezte.
A többi döntőbe jutott előadó sem hoz nagy változást vagy meglepetést: Aradszky László, Koós János, Korda György, Kovács Kati, Harangozó Teri, Ambrus Kyrie vagy Fenyvesi Gabi fesztiválról fesztiválra tiszteletét tette.
Azonban feltűnik két név, akire a nézők itt csodálkozhattak rá először, később viszont egyre nagyobb kedvencekké váltak: Delhusa Gjon és Katona Klári. Mindketten mindössze 18 évesen léptek a mikrofon elé, Delhusa még a döntőbe is került!
Mindkét táncdalfesztivált Kudlik Júlia, a három legnépszerűbb női műsorvezető egyike (Tamássy Eszter, Takács Marika mellett) és Ősz Ferenc humorista konferálta. Ők ketten kiválóan tették a dolgukat, összeszokott páros benyomását keltették. Kudlik eleganciája, mosolygós könnyedsége párosult Ősz kesernyés, intellektuális humorával. A nézők kedvelték őket, ezért duplázhattak (Ősz korai halála miatt sajnos nem lehetett folytatás), vevők voltak erre a speciális humorra is:
„A humort a főhivatásomnak tekintem, éppen ezért nagyon komolyan veszem. Számomra legnagyobb dicséretnek számít, ha egy ember megállít az utcán és nagyot a hátamra verve megkérdezi, honnan szedem azt a sok marhaságot, amit az újságban leírok.” (Ősz Ferenc)
De ez is kevés volt a hanyatlás megállításához. Pedig a zeneszerzők keményen próbálkoztak, és született is néhány örökzöld sláger a díjazottakon kívül is, mint például a Minden jót, Mónika! (Payer András) vagy a Két összeillő ember (Szécsi Pál). Mégis a legnagyobb érdeme ennek a táncdalfesztiválnak az volt, hogy itt mutatkozhatott be a nagyközönségnek Cserháti Zsuzsa (Előadói-díjas) és Vincze Viktória, valamint a Generál Révész Sándorral, aki a Közönségdíjat is elvitte.
Az első helyezett Kovács Kati lett (a megosztott Előadói díjat is megkapta), aki óriásit énekelt az Add már, Uram, az esőt! című Koncz Tibor-Szenes Iván dallal. Eredetileg az Esőváró címet kapta, és táncdal stílusban képzelték el a szerzők, de a kísérő Juventus együttes áthúzta a számításukat, rock kíséretet készített, és a címet is megváltoztatta. További érdekesség, hogy egy kimondottan, száraz és forró nyáron hangzott el a dal, és országos esőzés követte.
Még abban az esztendőben a Drezdai Nemzetközi Dalfesztivál győztes produkciójának hirdették ki, Palya Bea 2010 óta énekli a szerzemény különleges változatát, és többen felismerni vélik Christina Aguilera Woohoo című dalában a dallam néhány részletét.
A Bergendy Együttes (Latzin Norbert és Demjén Ferenc jegyzi – Úgy szeretném) és Koncz Zsuzsa (Illés Lajos és Bródy János szerzeménye – Mondd el, ha kell) osztozott a második díjon. Előbbi hallgatása közben még mindig megborzong az ember, utóbbi viszont a kevésbé ikonikus dalok közé tartozik.
A harmadik helyezett Corvina Együttes dala (Egy viharos éjszakán), amely Szigeti Ferenc szerint egyetlen este alatt vált országszerte ismertté, és másnap már ezt dúdolták a fiatalok. Hasonló kiugrásnak örülhetett Cserháti Zsuzsa, akinek mindkét dala nagy sláger lett (Nem volt ő festő, Repülj, kismadár), és egy ország zárta a szívébe.
Azonban nem lehetett már tudomáson kívül hagyni, hogy a külföldi rock-, pop- és később disco zene a magyar könnyűzenei életbe is változásokat hoz. A fő vonulatnak tekintett tánczenét már erővel sem lehetett tovább progresszív irányzatnak elkönyvelni, útjára kellett engedni, és némi teret adni a többinek.
A klasszikus táncdalfesztiválok ideje lejárt. Öt év szünet következik, amíg a Metronóm’77 -re sor kerülhet. És az bizony már egy másik korszak kezdete…
(Kiemelt kép: Fortepan, Urbán Tamás)
