Lukács Laci: „A legrockandrollabb hely Magyarországon? Az ágyam”

A Tankcsapda frontembere, Lukács Laci február 19-én töltötte be az ötvenet, de az ünneplés természetesen nem korlátozódott erre az egy napra: nemrég ért véget a félig már a születésnaphoz is kapcsolódó, nevében is áthallásos Béoldal turné, ahol a zenekar a keveset játszott számaiból válogatott, a „hivatalos” ünnepi bulira pedig ma este kerül sor telt ház előtt a Budapest Parkban – hogy aztán folytatódjon a menet a nyári fesztiválokon át az év végéig. Közben beesett még egy nem várt ajándék is, amikor a Metallica április 5-én Tankcsapdát játszott a budapesti koncertjén, jövőre pedig maga az együttes is jubilál (harmincévesek lesznek), szóval épp időszerű volt leülni egy kis számvetésre Lacival.

Jó pár videó felkerült a YouTube-ra a Metallica Tankcsapda-feldolgozásáról. Hány megtekintés a tiéd a sok közül?

Hú… talán kettő, három… Az is leginkább csak azért, mert a koncerten ugyan ott voltunk, de én azt élőben nem nagyon láttam, maximum csak hallottam, ugyanis eléggé sírtam. Mondjuk az is igaz, hogy már kellően érzelmesre ittam magam, mire ez a momentum eljött, de tényleg el voltam érzékenyülve. Szóval ezért is néztem vissza a YouTube-on, bár nyilván megnéztem volna amúgy is. Ha viszont arra vonatkozik a kérdés, hogy nálam otthon hány tucatszor vagy hány százszor ment le, akkor ilyenről nem tudok beszámolni.

Inkább az emlékre szavazol?

Persze. Igazából az ebben a jó – mármint az utóéletében, mert az, hogy megtörtént, nyilván kurva jó volt –, hogy a Metallica hivatalos YouTube-csatornájára is felkerült, szóval szép magyar kifejezéssel élve official módon is dokumentálták. Azért azt nagyon klassz látni, hogy egy Tankcsapda-dal, A legjobb méreg ott van a hivatalos Metallica-csatornán.

A Metallicáról gyakran mondják, hogy ők ma már magányosak a csúcson, magukat kell szórakoztatniuk, ezért is van szükségük olyan akciókra, mint amilyen például az antarktiszi koncertjük volt. Magyar nyelvterületen a ti státuszotok is hasonló, és nektek is sok rendhagyó húzásotok van, netán az indíttatás is azonos?

Az kétségtelen, hogy a két karrier mutat bizonyos párhuzamokat, de nyilván egy csomó különbség is van. Mindenesetre ami a kérdésedet illeti, nem azért csinálunk újabb és újabb nem várt és meglepő dolgokat, mert jó dolgunkban már nem tudunk mit kitalálni. Megtehetnénk, hogy körbe-körbe járunk, időnként lenyomunk, ahogy Lovasi mondta annak idején, ilyen sika-kasza-léc turnékat, aztán eltesszük a lóvét, de az életünket mi ennél mindig izgalmasabban éltük, és izgalmasabban is szeretjük élni. Szeretjük a kihívásokat, szeretünk új területeket felfedezni, de mindezt igyekszünk úgy csinálni, hogy ne tűnjön erőfitogtatásnak, és a közönség is profitáljon belőle, tehát ne valami öncélú faszság legyen.

Hozzáteszem, azzal, hogy mi ezt ilyen szinten csináljuk, törjük az utat is, mint egy jégtörő hajó a jégtáblán, ami mögött ott megy a többi hajó.

Számtalan dolog valósult meg az elmúlt tizenöt évben a magyar rockzenében, amit itthon mi csináltunk először. Nem akarok átmenni önfényezésbe, de olyan falakat döntöttünk le a rockzenével és a hozzá tartozó rossz sztereotípiákkal kapcsolatban, hogy abból nemcsak mi profitáltunk, hanem egy csomó utánunk jövő zenekar is, ami tök jó dolog.

Lukács Laci (Fotók: Orbital Strangers)

Ebben a jégtörős hasonlatban is benne van az, hogy kicsit magányos szerep a tiétek. Ennek a nehézségeit hogy éled, hogy élitek meg? Jó lenne néha egy kis konkurenciaharc?

Lehetne arról beszélni, hogy vannak konkurens zenekarok, de a zene egy nagyon-nagyon szubjektív dolog, nem lehet csak számokkal leírni. Természetesen a nézők, az eladott lemezek, a YouTube-letöltések számolhatók, de ez nem egy versenysport. Nem feltétlenül jobb az, akinek több YouTube-letöltése van, és nem rosszabb az, akinek kevesebb. Van, akinek olyan zenekar tetszik, amit rajta kívül csak páran ismernek, és ez nem is baj, ahogy az sem, ha valakinek olyan a kedvence, akit a világon rajta kívül mindenki más is szeret. Éppen ezért mi nem tekintünk senkit konkurenciának, csak tesszük a dolgunkat saját belátásunk szerint, ahogy a legjobb nekünk, illetve hát – ez nagyképűnek tűnhet, de – sok esetben az egész műfajnak. És hogy magányosnak érezzük-e magunkat emiatt? Nem, nem érezzük. Számtalan ismerősünk van más zenekarokból, éppen ezért nem szoktuk magunkat magányosnak érezni a backstage-ben sem. Mindig van kivel meginni egy sört. (Nevet.)

Ennyi idő után tudnád korszakolni a zenekar pályafutását, vagy akár a saját karrieredet?

Közel harminc év után természetesen lehet korszakokat húzni, és ezt nyilván többféleképpen is meg lehet tenni, például zenei periódusok szerint, tagcserékhez kötve, vagy akár olyan szempontból is, hogy mi még a kazettás, sőt a bakelites időkben kezdtünk, manapság meg már a CD formátum is kimegy lassan a divatból. Én viszont szívesebben tekintek a pályafutásunkra egyben és egészként, mert a mai népszerűségünkhöz és sikerünkhöz minden korszak kellett. Volt, amelyik hangsúlyosabban, volt, amelyik talán kevésbé hangsúlyosan, de kihagyni nemigen lehetne semelyiket.

Azért én szeretnék kiragadni egy korszakot teljesen szubjektíven. Nagyjából az Élni vagy égni album idején nagyon magasra emeltek téged szövegíróként, még az Élet és Irodalomban is dicsértek, de aztán valahogy lekerült a napirendről ez a téma. Hogyan érintett téged ez az egész? Talán te magad hátráltál ki ebből a szerepből?

Ezek a dolgok tőlem függetlenül történtek, az Élet és Irodalomban megjelent írást sem én generáltam, ahogy azt sem, hogy azóta meg nem írtak ott rólam.

Őszintén szólva nem is pattantam ki nagyobb lendülettel reggel az ágyból amiatt, hogy akkor foglalkoztak a dalszövegeimmel, és ugyanígy nem szomorkodom azon sem, hogy azóta meg nem ezzel foglalkoznak.

Én ezt az egész zenekarcsinálást sokkal egyszerűbben és természetesebben fogom fel, sőt nemcsak én, hanem az egész banda. Persze rengeteg tudatosság van abban, amit csinálunk, de maga az alkotás – ami a lényege a zenekarnak – a mai napig teljesen spontán és természetes: ha valami tetszik, azt megcsináljuk, ami meg nem tetszik, azt nem. Tanulatlan zenészek vagyunk, nem tanultunk soha kottát olvasni, én magam sem végeztem el semmilyen felsőfokú intézményt, a gimnáziummal befejeztem a tanulmányaimat, nem vagyok irodalmár. Soha nem úgy… most majdnem azt mondtam, hogy soha nem úgy ülök le dalszöveget írni, de ez az állítás már itt megbukik, mert nem szoktam „leülni”, hogy na, akkor írok egy dalszöveget. A szövegek egyszerűen egy adott korszak gondolatiságát tükrözik, sosem úgy készülnek a lemezek, hogy ezen az albumon már van négy rock and roll nóta, van kettő csajos, kettő piás, egy bulizós, akkor kéne még két istenes meg egy politikus. Azt szoktam mondani, hogy a Tankcsapda a. s. stílusú zenét és szöveget csinált világ életében, az a. s. pedig azt jelenti, hogy „ami sikerül”. (Nevet.)

„Nem tekintünk senkit konkurenciának, csak tesszük a dolgunkat saját belátásunk szerint, ahogy a legjobb nekünk.”

Ha már szóba kerültek a csajozós szövegek: a #metoo botrány gyakorlatilag mindenkinek az életébe beszivárgott. Te is elgondolkodsz mostanában egy-két régi dalszövegeden?

Azt hiszem, erre a kérdésre válaszolva elöljáróban fontos hangsúlyoznom, hogy az erőszaknak mindenféle formáját elítélem, és a szó legszorosabb értelmében igyekszem távol tartani magam tőle. Ezt nemigen bizonyítja semmi jobban annál, hogy azért vagyok vegetáriánus is már több mint húsz éve, mert az állatokkal szembeni erőszakot sem tolerálom. Azzal a résszel a #metoo kampányból is maximálisan egyetértek, hogy senkit ne érjen semmilyen sérelem csak azért, mert nőnek született, és nem férfinak, vagy adott esetben akár fordítva, hiszen ismerünk olyat is, hogy az asszony veri otthon a férfit. De amivé ez a dolog vált, az szerintem egész egyszerűen egy faszság.

A csajok szeretik, ha stíröljük őket, szeretik, ha időnként azt mondjuk nekik, hogy ú bébi, de elkapnálak.

Hát hogy a picsába ne szeretnék, azért öltöznek úgy, azért teszik ki a cicivillantó dekoltázst, azért festik ki magukat, azért járnak magassarkúban. Ez egy mesterségesen túlfújt dolog, átestek a ló túloldalára. Éppen ezért én ma is szívesen elénekelem azokat a Tankcsapda-szövegeket, amik valaha ilyen értelemben a csajokról szóltak. Az más kérdés, hogy azóta én is megjuhászodtam, és nem gondolok már minden nőre mint potenciális kurvára, ahogy mondjuk húszévesen. (Nevet.) De ha manapság eszembe jutna egy ilyen szöveg, azt is leírnám, és elénekelném minden további nélkül.

És ha eltekintünk a te saját álláspontodtól, mi a véleményed: hatással lehet ez az egész a rock and roll szellemiségére, a dalszövegekre?

A rock and rollra minden hatással van, ahogy a rock and roll is hatással van mindenre. Ez most kicsit ilyen okosnak tűnő válasz volt, de tényleg így gondolom. Én ezt a #metoo dolgot most már inkább lecsengőben érzem, nincs annyira előtérben, mint néhány hónappal ezelőtt, de tudok példát hozni a sportból: a Forma–1-ben hatvan év után idén először nincsenek táblatartó csajok a futamok előtt. Mondjuk szerintem ez konkrétan egy faszság, főleg, hogy behoztak helyettük kisfiúkat meg kislányokat. Hát nagyon jó. Az a néhány pedofil, aki eddig nem nézett Forma–1-et, most már fog. Na de a kérdéshez visszatérve: ha a Forma–1, aminek amúgy semmi köze nincs a családon belüli vagy bármilyen erőszakhoz, ilyen szinten reagál erre, akkor igen, a rock and roll is reagálhat.

„Senkit ne érjen semmilyen sérelem csak azért, mert nőnek született, és nem férfinak.”

Említetted az előbb az istenes szövegeket is. Hosszú ideje nem titok, hogy – ahogy mondani szokták – „a magad módján” hívő vagy, most viszont olyan korban élünk, ami eléggé próbára teszi a hitet. Hogy állsz most Istennel?

Hála istennek, vagy ha úgy tetszik, hála neki, az én kapcsolatom élő, napi szintű. Én ezt a jelzőt nem is szoktam hozzátenni, hogy „a magam módján”, csak annyit mondok, hogy hívő vagyok.

A hit számomra nagyon fontos dolog, belülről fakad, nem csinálmány, nem olyan, mint egy rádiós magnó az autóban, amit ki-be lehet kapcsolgatni.

Az kétségtelenül igaz, hogy ma erősen próbára teszi a körülöttünk lévő világ, de én a bennem lévő hitet ettől még egyetlen nap sem érzem fikarcnyival sem kevesebbnek, inkább csak többnek. Engem a hitem tesz kiegyensúlyozottá a világgal szemben, a hitem az, ami még olyankor is megnyugtat és túllendít a dolgokon, ha nehéz a helyzet, rosszkor jön valami, bántás ér, vagy egyszerűen csak nem értem a világnak a faszságait. Eleve sok mindenbe tudok magam körül kapaszkodni, de ha netalán épp nagyon sötét alagútban járok, a hitem akkor is ugyanolyan fényesen világít.

Volt egy fordulópont, vagy fokozatosan alakult ki benned ez? A fiatal Lukács Laciról nehezen tudom elképzelni, hogy ilyen szilárd volt a hite.

Pedig már a Jönnek a férgek…-en is ott a Van ördög, van isten, és annak most már huszonöt éve. Ez is jelzi azt, hogy ez nem egy megvilágosodott reggel vagy este eredménye, amikor egyszer csak megtértem, hanem egy folyamatosan alakuló, a jelen pillanatban és időszakban is formálódó viszony. Ilyen szempontból ez nem egy kész valami, nem olyan, mint amikor az ember kitölti a lottószelvényt, behúzza az ötödik számot, és azzal, hogy bedobja az urnába, elkészült a heti játékkal. Ez egy ugyanolyan kapcsolat, mint az emberekkel: ha valakivel jóban vagy, attól még összezördülhetsz vele. Folyamatos oda-vissza kommunikációról van szó, bármennyire is patetikusan hangzik ez. Lehet, hogy az ortodox hívők megköveznének ezért, mert az oké, hogy én beszélek Istenhez, viszont mi az, hogy ő is „beszél” hozzám, pedig ez tényleg így van, erről is énekeltem már számtalanszor.

Ahogy egy csomó minden másról is. A koncerteken pedig van egy amolyan védjegyed: a konferanszaidban rendszeresen összekötöd az egymástól egyébként eléggé elütő témájú dalokat. Melyik kettővel lenne a legnehezebb dolgod?

Ó… hát, ezen nem gondolkodtam még, de a „kapd el a torkát, és ne ereszd el, kínozd meg a fegyvereddel”, az mondjuk gondolatiság meg persze korszak tekintetében is elég messze áll például a Lazán csak című daltól, ami szintén „a” nőhöz íródott, és arról szól, hogy én vagyok az, aki vigyáz rád az életed során. Hogy hogyan kötném össze őket, azt nem is tudom, de koncerten simán elfér egymás mellett két ilyen nóta is. Ha másért nem, pont azért, mert szeretünk időnként éles váltásokkal operálni, hogy az emberek ne unják el magukat.

„Engem a hitem tesz kiegyensúlyozottá a világgal szemben, a hitem az, ami még olyankor is megnyugtat és túllendít a dolgokon, ha nehéz a helyzet.”

Az biztos, hogy a Tankcsapda-rajongók hozzá vannak szokva a változatossághoz minden téren. Nevelhető egy zenekar közönsége, a szó pozitív értelmében?

Én ezt a nevelés szót nem használnám még jó értelemben sem, mert kicsit olyan, mintha mi valami népnevelők akarnánk lenni, pedig nem. Mi egy rock and roll zenekarnak tartjuk magunkat, aminek az elsődleges dolga az, hogy szórakoztassa az embereket, pontosabban önmagát, és ezáltal az embereket is. Persze ha ezzel a szórakoztatással egyidejűleg lehet akár fontosnak vélt gondolatokat is megosztani, az nem hátrány. A Csavard fel a szőnyeget! típusú nóta is jó, vagy hogy saját példát hozzak, a Be vagyok rúgva, mert lehet rá jót táncolni, de az sem olyan nagy baj, ha mondjuk az Ez az a ház refrénjében, ami egy népszerű, populáris dal, Hermész Triszmegisztosz gondolatai vannak megidézve, persze fogyasztható formában. Népművelővé viszont így sem szeretnénk válni. Az egy dolog, hogy a saját közönségünket valamilyen értelemben tudjuk koordinálni vagy befolyásolni, hogy – hülye példa lesz, de – megértse mondjuk, miért nem jó vasalt orrú bakancsban a színpadról teli talppal a közönségbe ugorva lerúgni egy tizenhat éves kislány fejét, és ezzel valamiféle művelést is végzünk, de népművelőként tetszelegni semmiképpen nem akarunk.

Mi a helyzet a bulvársajtó koordinálhatóságával? A rólad kialakult képhez szervesen hozzátartozik az is, hogy a magánéletedről nem sokat tudni. Szerencséd volt, vagy csak akarat kérdése, hogy ezt így alakítsa az ember?

Mi debreceni zenekar vagyunk, ott születtünk, ott élünk, onnan indulunk, oda érkezünk. Ez azért fontos – sok egyéb dolog mellett –, mert így nem vagyunk szem előtt a szó szoros értelmében sem, átvitt értelemben meg aztán semmiképpen. Minket nem lehet látni a pesti éjszakában, rólunk nem lehet olyan dolgokat tudni, hogy kit kivel láttak, ki kivel kavart, ezért aztán a zenekar első, korai időszakában nemhogy nem volt nehéz megőrizni a magánéletünket, hanem a bulvármédia le se szart minket. Onnantól kezdve meg, hogy elkezdtünk érdekessé válni, ez egy kimondottan határozott és tudatos döntés volt. Nem ódzkodunk, és nem zárkózunk el a bulvármédiától, hanem annyit és akkor mutatunk meg magunkból nekik, amennyit és amikor mi akarunk. Azért ez egy óriási különbség. Nem ők használnak minket, hanem mi használjuk őket.

Viszont pletykák azért így is felröppennek. Bő húsz éve az első rólatok megjelent könyvben például az is benne volt, hogy a híresztelések szerint olyan kemény drogokat használsz, amelyek Magyarországon nem is kaphatók…

És ez még a legvisszafogottabb dolgok közé tartozott.

Van például vagy húsz éve gégerákom is, azért ilyen a hangom, és még sorolhatnám a példákat.

Romlott a helyzeted ebből a szempontból az internet megjelenésével, és azzal, hogy igazán beindult Magyarországon a bulvármédia?

Azért nem tudok erre egzakt választ adni, mert… azt nem mondom, hogy nem nézek soha internetes portálokat, és nem nézek rá néha egy-egy kommentre, ami érdekel a zenekart illetően, de nem nagyon ásom bele ebbe magam. Nem az én dolgom a kommenteket olvasni. A kommentírók egymásnak írogatnak, nem nekünk, olvasgassák ők.

„Minket nem lehet látni a pesti éjszakában, rólunk nem lehet olyan dolgokat tudni, hogy kit kivel láttak, ki kivel kavart.”

Mi az, ami rávisz néha, hogy mégis belenézz a kommentekbe?

Ha mondjuk kijön egy új dalunk vagy egy videoklipünk, az érdekel, hogy az emberek mit gondolnak róla. Nyilván azért adjuk ki ezeket, mert szerintünk jók, és kíváncsi vagyok arra, hogy mások szerint is jók-e, ha igen, akkor mennyire, ha nem, akkor miért nem. Amikor felrakunk egy új dalt a YouTube-ra, várok úgy két napot, mert addigra összegyűlik nagyon sok komment, és akkor az első tíz-húsz-harmincat elolvasom. Onnantól kezdve random módon ismétlődik ugyanaz, szóval ennyiből már le is lehet szűrni, hogy első lendületből mit gondolnak róla az emberek. Aztán ez vagy megegyezik azzal, amit mi is gondoltunk, vagy épp ellenkezőleg, de az sem veszi el a kedvünket. A legutóbbi klipes dalunk, az Alföldi gyerek például a Tankcsapdához képest egy kimondottan vidékies, ha úgy tetszik, countrys nóta, és az is egy tudatos, szándékos döntés volt, hogy akkor egy ilyen számmal jöttünk elő. Szóval amikor az első hullámban az „igazi” tankcsapdások, a kemény zenét kedvelők sárba tiportak minket, hogy innen már tényleg nincsen lejjebb, mi tudtuk, vagy legalábbis bíztunk benne, hogy szépen megérik majd a dal, és egy csomó olyan ember is énekelni fogja, aki akkor még fikázta. Ez pontosan így is lett, azóta eltelt két év, és bárhol járunk, kis helyszínen, nagy helyszínen, saját koncerten vagy fesztiválon, már a szám második taktusánál tapsol és énekel mindenki. Ennyit arról, hogy mit mondanak a kommentelők első lendületből, idegből vagy éppen túlzott szimpátiából és elfogultságból, mert egyébként az is ugyanolyan szélsőség. „Hú, ti vagyok a legjobbak, és amit ti csináltok, az mind arany”, hát, ez sem igaz.

Ezek szerint tudtok már számolni is a közönségetekkel, látjátok előre a reakciókat?

Ebben a formában ez talán túlzás, de hiszünk abban, hogy ha nekünk hármunknak és a közvetlen környezetünknek is tetszik valami, akkor az jellemzően bejön majd sok más embernek is. Annál is inkább, mert mi is elég kritikusak vagyunk önmagunkkal, és a környezetünk is az.

Körülöttünk nincsenek hajbókoló jancsik, a barátaink, a barátnőink, a feleségeink megmondják, ha szerintük valami nem jó.

Az Alföldi gyereknél az volt a vélemény, hogy bár elég merész dolog egy amúgy két lábdobos, „hörgő, köpködő, káromkodó” rockbandától egy ilyen countrynóta, maga a szám meg kurva jó, tehát ennek működnie kell.

A rockzene nagy öregjei Keith Richardstól Steven Tylerig szinte mind elmondták, hogy nincs előttük példa arra, hogyan kell ebben a műfajban megöregedni. Most, hogy ötvenéves lettél, foglalkoztat már téged is ez a dilemma?

Előttem már van példa, éppen ők adják. Steven Tyler most lett 70, Keith Richards, Mick Jagger 75 lesz, szóval hozzám képest már van egy jóval idősebb generáció, akiknek én végignézem az öregedését, a színpadról való távozását, vagy adott esetben a halálát is, lásd például Lemmyt vagy David Bowie-t. Szóval én már látom, hogy nagyjából meddig lehet ezt csinálni, és őszintén szólva engem örömmel tölt el, amit látok, mert ez azt jelenti, hogy lehet még akár húsz jó évem is. (Nevet.) Ha pedig ez így van, azt a húsz évet én szeretném is a színpadon tölteni. Miért ne?

Fejes Tamás, Lukács László és Sidlovics Gábor (Fotó: Tankcsapda Facebook)

Szólólemezben nem gondolkodtál még? Igaz, hogy dalszövegíróként és zeneszerzőként is nagyon aktív vagy a zenekarban, de ilyen hosszú karrier után már elő szokott jönni az igény a zenészekből, hogy leüljenek egy szál gitárral, és csak mondják.

Sokkal korábban is elő szokott ez jönni bizonyos előadóknál, nálam viszont soha nem került elő, aminek valószínűleg az az oka, hogy én az ötleteim döntő többségét, sőt majdhogynem minden ötletemet meg tudom valósítani a Tankcsapdával. Persze nem történik mindig minden pont úgy, ahogy én egyedül csinálnám, mert ez nem egy „Lukács Laci és barátai” típusú formáció, hanem egy aktívan együtt lélegző, dolgozó, a szó szoros értelmében együtt élő banda. Abban, hogy a Tankcsapda olyan dalokat csinál, amilyeneket, Tominak és Sidinek legalább akkora szerepe van, mint nekem. Bizonyos értelemben nem is csak zeneileg, hanem szövegileg is, mert én vagyok ugyan a dalszövegíró, de ha valami nem tetszik nekik, vagy úgy érzik, hogy meg lehetne fogalmazni a témát frappánsabban, kevésbé sematikusan is, akkor szólnak, én meg dolgozom tovább a szövegeken. De az ötleteimből így is bőven több valósul meg, mint amennyi nem, így nincs okom szólómunkába kezdeni.

Kikerült egy videó a Facebookra a születésnapi bulidról, amiben Tamás azt mondta, hogy nincs már sok dolog a bakancslistádon. Ez tényleg így van?

Annál is inkább, mert sosem csináltam bakancslistát. De ha ezt a kifejezést használjuk, akkor az a helyzet, hogy túl sok minden tényleg nincsen rajta. Van még néhány olyan hétköznapi vagy legalábbis földhözragadt dolog, amit szeretnék megvalósítani, például szeretnék egyszer könnyűbúvárkodni – ez elérhető, még ha menni kell is érte. És van néhány olyan dolog is, amit a gyermeki lelkületemből fakadóan szeretnék még megélni. Például nagyon bízom abban, hogy nemcsak a színpadon tudok majd simán ugrálni hetvenévesen, hanem fejlődik addig annyit a technológia, és ezzel párhuzamosan az árak is csökkennek annyira, hogy megélem még azt a korszakot, amikor lehet majd menni legalább egy kanyart turistaűrhajóval a Föld körül.

Engem ez kisgyerekkorom óta vonz, szeretnék kijutni a Föld vonzáskörzetéből.

Ilyen értelemben tehát vannak dolgok a képzeletbeli bakancslistámon, amiket még nem csináltam meg, de olyan értelemben igaza volt Tominak, hogy ha belegondolsz, amióta az eszemet tudom, az akartam lenni, aki lettem, és azt akartam csinálni, amit csinálok, ráadásul mindezt sikeresen, népszerűen, erkölcsileg, anyagilag is elismerve tehetem. Ugyan minek kéne a bakancslistámon lenni?