Ha van valami, amiről évtizedek után emlékszünk majd a ’10-es évek második felére, az az, hogy a nők végre elkezdték módszeresen, ellentmondást nem tűrően, vérmérséklettől függően változó hangnemben, de rendszerszinten seggbe rugdosni a férfiakat, hogy ideje végre partnerként kezelni őket. Komolyabb, hosszabb távú és ingoványosabb ügy ez, mint az elmúlt évek egyéb neuralgikus pontjai: Trump előbb-utóbb lelép, a Brexit megoldódik majd valahogy, és még Berki Krisztián és Baukó Éva is kibékül talán egyszer. A nők viszont maradnak.
A fentiekkel együtt óvatosan azért talán le lehet írni azt is:
A férfiaknak sem könnyű.
Változó szerepek, útkeresés, a karrier átengedése, a családi élet átvállalása, hogy csak egy pár égető, megoldandó, a változó világhoz alkalmazkodó dilemmát soroljunk. Sok-sok férfi pedig csak vakarja a fejét a #metoo kampány óta: most akkor mi van? Hogy kell ezek után flörtölni? Mit jelent mostantól a férfiasság? (Sajnálni nyilván nem kell őket, akinek van esze és empátiája, képes értelmezni és kezelni mindezt, de ettől még nagyon sokan vakarják a fejüket.)
Ha ez nem lenne elég teher: van a férfiak életének egy eddig keveset emlegetett, látszólag jelentéktelen, mégis meghatározó mozzanata. Egy helyzet, amely egyértelműen feszélyezőbb, tisztázatlanabb, amely sokkal inkább neuralgikus pont, mint a nők esetében.
Természetesen az egymás mellett pisilésről van szó.
Szakértő nem vagyok, csupán érintett. 35 évesen ugyanis rá kellett jönnöm, hogy egyszerűen képtelen vagyok egy helló-hellón kívül pisilés közben másik férfival kommunikálni. Jó, nem is kellett rájönnöm, inkább egy nagy hírportál kíméletlenül őszinte főszerkesztő-helyettese hívta fel rá a figyelmem, nem fogjátok kitalálni: pisilés közben. „Te nem tudsz pisilés közben beszélni, Marci”, mondta a főszerkesztő-helyettes, miközben én a piszoár előtt állva akkor már vörös fejjel vártam, hogy kiléphessek ebből a beszédhelyzetből (sürgetni ezt ugye különösebben nem lehet), és egyszerűen nem tudtam erre mit mondani, úgyhogy alighanem igaza van: tényleg képtelen vagyok pisilés közben beszélgetni.
Fotó: Neményi Márton
A felismerést természetesen fel kellett dolgoznom, úgyhogy újságírói kíváncsiságból és önterápiás céllal gyorsan körbekérdeztem: ki mit kezd azzal a helyzettel, hogy áll a piszoár előtt, beáll mellé valaki, és mégiscsak mondani kellene valamit? Tényleg kell? Van erre protokoll, etikett? Ki kezdeményez? Milyen témák jöhetnek szóba?
A kutatás természetesen semmilyen tudományos folyóiratban nem menne el (diplomatikusan fogalmazva: nem reprezentatív), mégis azonnal le tudtam vonni egy pár nagyon fontos tanulságot. Például:
Nem vagyok egyedül!
A helyzet minden megkérdezett férfit foglalkoztat, és mindenkinek van legalább egy sztorija. Ennek ellenére…
…nem szívesen beszélnek róla.
Úgy tűnik, a közös pisilés legalább akkora tabu, mint például az, hogy hivatalosan heteroszexuális férfiaknak homoerotikus gondolataik/fantáziáik is lehetnek. Utóbbi tudományos tény, heteronormatív-macsó társadalmunkban mégsem beszél róla egy férfi sem („nem vagyok buzi, jó?”). Nem erőltetett analógia ez, tényleg ilyesmi a helyzet pisilésügyben: felhívásomra a kommenteket a legtöbben elhülyéskedték, inkább privátban szólaltak meg. Volt, aki a szerkesztőség melletti konyhában vont félre, és volt megszólalóm, akinek este tizenegykor, három sör után, egy belvárosi félhomályos diszkó egyik eldugott sarkában (természetesen szigorúan homoszexuális felhangok nélkül!!!) abszolvált személyes konzultációra volt szüksége ahhoz, hogy megeredjen a nyelve. Összességében pedig nagyon kevesen meséltek egyes szám első személyben, mintha ez az egész őket nem is érintené, viszont mindenkinek volt már egy „haverja”, akivel történtek meredek dolgok a piszoár előtt.
Nincs norma, nincsenek szabályok.
Van, akinek még részegen sem megy a pisilés, ha bárki más jelen van (még kontaktus sem kell), van, aki simán megfejti az életet egy ismeretlennel a vécében tök józanul. Senki nem tudja, mi a teendő, nem segítenek az illemtankönyvek, sem a szocializáció.
A férfi a piszoár előtt állva a legvédtelenebb,
minden pajzs – a konkrét és a társadalmi is – eltűnik, egyedül van, gyámoltalanul és megszeppenve, mint kisgyerekkorában. Ezt a helyzetet pedig mindenki másként kezeli. Vagy sehogy sem.
A nőknek sokkal könnyebb!
Kemény mondat ez 2018-ban, tudom, de tényleg ez derült ki: ha van olyan élethelyzet, amelyben a nők ösztönösebben, természetesebben és könnyedébben boldogulnak, mint a férfiak, akkor az a közös pisilés. Sokat elmond, hogy nyilvánosan ugyan, de csak férfiakat kérdeztem, mégis legalább annyi nő érezte úgy, hogy el kell mondania az élményeit. („Én csak arról tudok beszámolni, hogy nálunk mi megy, de múltkor például volt egy olyan…”) Általános tapasztalat: egyrészt a fülkéknek hála több a kontroll, jobban kézben tartják a helyzetet, másrészt határozottabban képesek tisztázni magukkal és egymással, hol vannak a határok, és mit szeretnének, a csöndes, szó nélküli párhuzamos pisiléstől a válaszfal alatti tampon-átadáson át a farokméretek nyílt és harsány kitárgyalásáig.
Kemény dió, na. Lássuk a „kutatásból” felsejlő konkrétumokat.
A legtöbb férfit a közös pisilés aktusának gyakorlati oldala foglalkoztatja. A kézfogás ilyenkor ugye tabu, mégis van, aki ösztönösen (vagy sem…?), nyújtja, na, ilyenkor mi van? Főleg, ha a fogadó fél már mosott kezet, a másik nem. A kézfogás-téma ezzel együtt akár még jól is jöhet, nagyon sokan oldják fel a helyzetet metagesztussal: a
Szia, uram, most szerintem inkább nem nyújtok kezet, hehe
talán a legtipikusabb férfivécében elhangzó mondat. Kínos és közhelyes, de legalább elütjük vele a helyzet élét.
Apropó, kézmosás: volt olyan, aki ismert olyat, aki találkozott már olyannal, aki tényleg csak pisilés előtt volt hajlandó kezet mosni, utána ennek már nem érezte szükségét. Úgy tűnik, nem csak a filmekben van ilyen.
Etikett ügyében megint csak bajban vagyunk: beszélgetés közben ugye illik a másik szemébe nézni, annál baljósabb és bizarrabb helyzet azonban nincs, mint amikor ezt pisilés közben szeretnénk megtenni. Ennél is nagyobb tabu a leskelődés, ezt mondanunk sem kell. Bár volt válaszadó, aki az egész furcsa és kellemetlen helyzetet huszárvágással szokta elintézni:
Ha ilyen esetekben megdicséred a szomszéd hímtagját, hamar vége szakad a beszélgetésnek, te pedig nyugodtan gyakorolhatod tovább a kézivezérelt csőtörést.
Az egyetlen illemtani szabály éppen arra vonatkozik, hogy ha tehetjük, kerüljük el a lehetőségét is annak, hogy kapcsolatot kelljen teremtenünk, vagy hogy a másik érezze úgy, hogy tennie kell valamit. Ha sok piszoár van egy vécében, érvényesüljön tehát az energiaminimum elve: legalább kettő, de inkább több egységgel álljunk odébb, sőt a közös falhoz sem kell ragaszkodnunk.
Nincs gyanúsabb, mint a férfi, aki egy amúgy üres vécében beáll egy másik vécéző férfi mellé.
Akkor is, ha az ismerőse vagy barátja. Figyeljünk azonban a matekra: páros számnyi (tehát kettő, négy, satöbbi) piszoárral álljunk arrébb, hogy minél inkább megadjuk az esélyt az újonnan érkezőknek a „szabad”, társaságmentes pisilésre.
Az egész téma tehát kész diplomáciai puskaporos hordó, a társas szorongás színtere és feszültségforrás, bármekkora macsó is a férfi. Az egyik válaszadóm sokkal érzékletesebben összegezte a helyzetet, mint én valaha is tudnám:
Bemegyek a munkahelyen a vécére, ott vizel valaki a piszoárnál, és senki sem tudja, hogy most köszönni nagyobb bunkóság-e, vagy nem köszönni. Ezek azok a pillanatok, amikor a tarkóra tett kézzel, nyögve-fingva pisáló két lábon járó tesztoszteronbombák is csak annyit tudnak mondani szégyenlősen, hogy pukk.
A tesztoszteronbombáknál természetesen sokkal nagyobb bajban vannak az introvertált, szelíd pisilők, akik jó eséllyel már akkor is nehezen kezdik el a műveletet (vagy sehogy sem), ha valaki ott áll a közelükben, hát még akkor, ha beszélgetni is kell vele. Vannak persze, akik fiúöltözős macsóskodásra használják a helyzetet: valaki szigorúan privátban elmesélte, hogy az erdőben, egy futóverseny előtt odaálltak a sporttárs mellé, akiről tudták, hogy magányra van szüksége; amikor odébb ment, követték, amikor pedig látták, hogy nagyon szenved, vigyorogva a fülébe suttogták:
Mi van, Ádám, nem megy?
Reméljük, Ádám jól van.
Egy ide illő választ pedig változtatás nélkül közlünk egy amúgy extrovertált kollégától, azzal, hogy ez természetesen nemcsak a sajtóvetítéseken érvényes, hanem bármikor, ha moziba megy az ember.
Csomoan szeretnek a sajtóvetitesek utan mar a piszoarnal elkezdeni a filmrol dumalni. En illedelmessegbol vegighallgatom vagy hogy ezt kikeruljem kivarom a sorom az angol vecehez. Napkozben is az van h kb. a wc az egyetlen hely ahol igazan magam lehetek es tok irritalo ha beszelgetnem kell. KIMONDTAM
Meséltek olyat is, hogy az abszurd helyzet összehozza a befelé forduló férfiakat. Az egyik különösen szégyenlős válaszadóm (az, akit itatni kellett), elmondta: egy tök üres vécében voltak ketten, még csak egymás mellett sem álltak, nem történt semmi, cseppenés nem hallott, nemhogy csobogás, teltek a percek, majd egy ponton a következő párbeszéd bontakozott ki:
– Neked sem megy?
– Nem.
Azóta is jóban vannak.
A legnagyobb „van egy haverom”-történet pedig (miután a válaszadó gyorsan tisztázta, hogy „mondjuk én ritkán dumálok a mellettem állóval pisilés közben”) így szól:
Nagyon részegen ténfergünk a Rottenbiller utcában, pisilnünk kell, ott egy romos ház, majd ő nem mer odaállni. Pisilek, végzek, arrébb állok, ő odamegy, és csak akkor pisil. Utóbb elmondta, hogy piszoárba sem áll be más férfi mellé, és a pszichológusával már beszéltek erről.
A sztori sokat mondó fordulattal zárul:
Köszönöm, hogy elmondhattam.
