Bár sohasem voltam „mintafogyasztó”, egy európai fővárosban nevelkedve kezdettől fogva a hétköznapjaim része volt a vásárlás, a boltba járás. Míg nagyanyám igazi fekete öves „piacos” volt, anyám már ahhoz a generációhoz tartozott, akik Metróztak és Teszkóztak, amint eljött a rendszerváltással a Kánaán. Fel sem tűnt, hogy nap mint nap műanyag zacskók, dobozok tömege kerül a szemetesbe, majd onnan a hatalmas, bűzlő kukába. Aztán eljött a színes szeméttárolók időszaka, és az ember lassan elkezdett foglalkozni azzal, mibe csomagolják az árut, amit beszerez. Ha csak minimálisan is, de gondolkozni kezdtem a TetraPack és főként a PET palackok létjogosultságáról és a sokszor egy pillanatig tartó használat utáni sorsukról.
Az első, öntudatlan lépések
Míg gyerekként örömmel szaladtam a szódáshoz a sarkon, ma már az üvegvisszaváltás is terhes néha. Nehéz, csörgő zsákokkal botladozom egy bevásárlóközpont egyik sarkába, hogy aztán elfelejtsem beváltani a blokkot, ami csak aznap érvényes. Kényelmes lettem, mint a legtöbb civilizációs gócpontban élő. És persze válogatok. Mert bármit is akarnék venni, tucatnyi brand kínálja a maga termékét. Szóval hétköznapi, XXI. századi fogyasztóvá értem, amit nehéz csak úgy levetkőzni.
Az első változás végül a mosás kapcsán állt be, nagyjából 3 éve. Egyszerűen megőrültem a cipekedéstől és a termelődő műanyag flakonok és zsákok mennyiségétől. A költségekről nem is beszélve. Minimális internetes böngészés után végül a budai Zöldboltban vettem némi mosószódát, ecetet és végül mosóparfümöt is. A 4 kg szóda több mint másfél évig kitartott, igaz, nincsen szakajtónyi gyerek körülöttem, és ez alatt az időszak alatt, akkor épp egyedülállóként, nem kellett másra mosnom. Az ecet is kiadósan fogy, a parfüm pedig csak azért ürül gyorsabban, mert néha a felmosóvízbe is teszek. Szóval ez volt az első lépés, elsősorban anyagi és kényelmi szempontok miatt. Amikor ráeszméltem a termelődő műanyag szeméttel kapcsolatos különbségre, elkezdett valami motoszkálni bennem…
Végül, talán egy bő éve, két dolog kapcsán, szinte öntudatlanul változtattam. A zöldség-gyümölcs és a pékáruk vásárlásánál nem vettem el többé műanyag zacskót, valamint nem használtam fóliát a maradékok tárolásához. Előbbi esetében, a zöldség-gyümölcs front akkor is megy, ha elfelejtek vászonzsákocskát vinni a boltba. A lemért áru matricái ugyanis minimális odafigyelés mellett rajta maradnak a hagymán, a paprikán, a krumplin. Nyilván csak egy darabon, de az pont elég. A többit áttolja a kasszás maga előtt. Ha pedig ő mér, minden egyszerűbb.
Amikor ezt a döntést meghoztam, rettegtem a pénztárosoktól, főleg a nagyobb üzletekben. Nem akartam konfliktust, nem akartam magyarázkodni, és főképp nem akartam dühöngeni, hogy miért kötnek belém, hiszen én csak jót akarok. Mindannyiunknak! De semmi sem történt. Soha egy rossz szó nem hangzott el.
Amikor pedig már „zsákoztam”, inkább mosolyogtak, érdeklődtek, mégis mit művelek?
Meglepő módon a kisebb boltokban és a piacokon nehezebben lehet szabadulni és többet kell győzködni az eladókat, hogy „de nekem tényleg nincs szükségem a nylonra”! A lehető legnagyobb jóindulattal tukmálják a szatyrokat és kacsintanak, hogy de hát ingyen van! Ilyenkor persze az ember megállna „kiselőadást” tartani, hogy néni, bácsi kérem, semmi sincs ingyen, ennek a darabka kis, átlátszó dolognak ráadásul sokkal komolyabb ára van, mint azt gondolnánk. De az arrogáns térítési vágy már elmúlt, meg hát tartok is a kofáktól.
Pékáru kapcsán is hajthatatlan mára a zsákos megoldás, igaz, itt be-becsúszik a hibaszázalék, mert hiába van 3-4 vászon a háztartásban, előfordul, hogy pont abban a táskámban pont nincs egy sem. Ilyenkor jó esetben papírzacskót használok (amibe valamiért sok helyen egy műanyag sávot is beleragasztanak), vagy szégyenkezve letépek egy nejlont, amit aztán hónapokig tárolok, mielőtt a szelektívbe kerülne. Mert hogy semmire nem jó. (Lecsót, húsokat, gyümölcsöt lefagyasztani lehetne talán, de nincs otthon mélyhűtő.)
A maradéktárolás, az edények lefedése kapcsán több mint egy éve jött szembe a magyar Cibi termékcsalád. Bár a viaszosvásznak ára borsosnak tűnt, beruháztam egy szettre. Később aztán egy baráti összejövetelen több nőtársammal együtt magunk is kipróbáltuk a mosható és újra felhasználható csomagolóanyag elkészítését. Bár így a design és a méret teljesen egyéni lett, a minőség terén maradtak bennem kérdőjelek. Szóval Cibi-rajongó lettem, és bár érzem, hogy némi kutatómunkával magam is létre tudnám hozni az általuk forgalmazott minőséget, a már említett, XXI. századi fogyasztói kultúra végül erősebbnek bizonyult, mint a felfedezés és kísérletezés öröme. Alufólia és folpack tehát már több mint egy éve nincs a háztartásban. Szendvics csomagolásához sütőpapírt használok, minden másra pedig ott a viaszosvászon.
Kis lépés nekem…
Idén májusban, talán az élőhelyváltás miatt jött végül egy komolyabb elhatározás: édességet ezentúl csak műanyag csomagolás nélkül veszünk! A rendes évi Nagyböjt után ez kézenfekvő változtatásnak tűnt, akkor ugyanis 46 napig nem fogyasztok édességet, alkoholt és persze húst. Alapvetően már jó ideje kerülgetett a csomagolásmentesség behatóbb ismerete, két ismerősöm is „anyatigrisként” védi a környezetet, és kínál segítséget mindazoknak, akik fogékonyak a témára. Ráadásul egyikük sem agresszív, nem ítélkeznek, nem akarnak téríteni. Tájékoztatnak, konkrét segítséget is nyújtanak. A Zero waste Hungary oldal lelke egy volt középiskolai évfolyamtársam. Hiába telt el ezer év, a tudatos fogyasztás témája kapcsán felvett kapcsolat könnyed és szórakoztató volt. Eszter pont az a típusú nő és anya, akitől az ember szívesen tanul. Laza, kedves és megfelelő mértékben informatív. Ráadásul a budapesti tapasztalatai kiegészülnek a külföldi élményeivel, lévén a férjével és kisfiával tőlünk nyugatabbra élnek. Emellett azonban sokat járnak haza, úgyhogy van lehetőség a hazai viszonyok feltérképezésére is.
A The Sorting Bags alkotója szintén hiteles forrás, akit ezer éve egy kézműves vásáron ismertem meg. Iringó akkoriban hulladéknak minősülő anyagokból készített ékszereket, kiegészítőket. Az érdeklődési kör tehát már megvolt, az irányváltás pedig talán az anyaság, a babázás kapcsán logikusan jött: fülbevalók helyett többek között vásárlásra és uzsonna hordásra szánt szatyrokat, mosható hűtősapkákat készít. És persze hasznos tippeket oszt meg a háztartásukból és a nagyvilágból.
Szóval megvolt már az impulzus, ráadásul hallottam már a zero waste mozgalomról, egyszerűen nem volt más hátra, fokozatosan én is kezdtem rácsúszni a dologra. Azt azonnal tudtam, számomra nem járható a radikális út. Nem akarok egyik napról a másikra mindent megváltoztatni. Sőt! Nem akarok minden fronton csomagolás- és hulladékmentes lenni. A már említett két oldal lelkei is erre buzdítanak. Sőt, megosztják a maguk kis alkuit, amitől az ember nem érzi magát bűnösnek. Merthogy eleinte ez volt az egyik fő problémám. De erről később.
2018, a felszabadulás éve
Ahogy már említettem, az első tudatos, immár konkrét elhatározásból születő lépés nálam – és a teljes háztartásban – a műanyag csomagolású édességek mellőzése volt. Mint gumicukor és csoki és bon-bon őrült, ez nagy kihívásnak tűnt. Az azonban nagyban segített, hogy belebotlottunk egy zseniális cukrászdába, ahol olyan minőségi termékeket készítenek, ami után egy viccnek tűnik a táblás csoki. Az édességfogyasztás ezzel amolyan rituálévá is vált. Ha nem is mindig szombaton, de hetente egyszer elmegyünk a kedvenc cukrászdánkba. Vagy ha úgy jön ki a lépés, hazahozzuk az árut az első nagyobb vásárláskor kapott papírdobozban, amiben csak a papírbélést cserélik ki nekünk.
A hétköznapi bevásárlások során még mindig néha meglep az érzés, amikor átszalad a szemem az édességek garmadáján: nekem erre már nincs szükségem. Felszabadultam a kínzó vágy alól és egy saját magam által meghozott, közel sem olyan kellemetlen döntés miatt egyszerűen nem kell erre a témára időt, energiát és pénzt áldoznom.
Ami már kicsit „kényelmetlenebb”, de még megy
Mivel alapvetően jó érzéssel töltött el ez a fajta változás, kívántam az újabb sikerélményt, és persze az egyre ritkábban megtelő szemetesek látványát. Így aztán először jöttek az üveggel kiváltható műanyag opciók: a tej és a joghurt. Majd a csomagolásmentes boltok termékei.
Előbbi kapcsán hatalmas szerencse, hogy Brnóban több helyen is van tejautomata, amibe csak bedobja az ember a pénzt, beteszi a nyílásba a flaskáját és már csorog is a környékbeli farmokról származó lé. Ettől az egész egyszerű, gyors, nem kell a piacra, vagy egyenesen a termelőhöz rohangálni. Plusz előny, hogy a friss, házi tejből könnyen készíthetünk túrót, míg a bolti verzió annyi kezelésen esik már át, hogy 2 hónap után sem bír megaludni.
Joghurt fronton is kiváló a helyzet a cseheknél, míg otthon én ha megfeszültem sem láttam üveges verziót a boltokban. Hab a tortán, hogy mivel egyre több mindent szerzünk be termelőtől – valamint a vidéken élő rokonságtól –, csomagolásmentes boltból, így egyelőre a háztartásba bekerülő üvegcséket, mint a megváltót, úgy várjuk! A további nyersanyagoknak – liszt, dara, tészták, hüvelyesek stb. – csak egy részét vásároljuk egyelőre a helyi zero waste üzletekben. Jó hír, hogy Pesten is van már ilyesmire precedens, igaz, én egyelőre nem jutottam el a Ligeti Boltba, de nagyon örültem, amikor megláttam a kezdeményezést. És persze ott a piac, ahol pl. sajt, de akár vaj fronton is megoldható a csomagolásmentes beszerzés.
Egy hét fókuszált figyelem
Az egyhetes kihívás egy csehországi akció kapcsán kattant be. Az itt egyre népszerűbb zero waste életmódra tudatosan, kampány jelleggel, országos szinten hívták fel a figyelmet, elsősorban csomagolásmentes árut forgalmazó boltok. Az ember könnyebben próbál ki dolgokat, ha csatlakozhat másokhoz, van egy időkerete, szóval nem volt kérdés, hogy én is belevágok a dologba (a Nagyböjt mögött is ez a „trükk” áll). A helyzetet nehezítette, hogy át kellett ugranom Budapestre, így két helyszínen szembesültem a kihívásokkal és persze a korlátaimmal. Anyám piacos missziója és házi lekvárja jelentős könnyítésnek bizonyult Pesten. De az ott töltött 4 nap alatt így is sikerült egy kicsit lefogyni, ami nálam jelenleg nem cél.
A feladat tehát adva volt: ezúttal a nulla hulladékra törekszem, nem vásárolok semmit, ami be van csomagolva.
A közeli „magyar élelmiszerláncba” éhesen beesve realizáltam, kenyéren és zöldség-gyümölcsön kívül egy átlag városi boltban nincs semmi, amit megvehetnék. Mivel nem nagyon volt időm főzni, maradt a piacról szerzett sajt és a lekváros kenyér. Egy jó lecsót, paprikás krumplit persze összeüthettem volna, de ahhoz már fűszert is kellett volna szerezni, zacskó nélkül. Ekkor jött a kényszerpálya és a vendéglátóipari egységben elköltött halvacsora, amit iszonyatosan megkívántam. Mivel nem állt szándékomban kínozni magam, ezzel a „csalással” próbáltam kicselezni a világot. Így is elhasználtam egy szalvétát, és persze pontosan tudtam, ez a fogás sem csak úgy a semmiből érkezett. Szóval technikailag elbuktam, már az első nap.
Aztán jöttek a sorozatos találkozók, munka és baráti összejövetelek. Itt eggyel „tökösebb” voltam, igaz, a Bambiban elfelejtettem szólni, ne tegyenek az egyetlen, csomagolásmentes süti (ld. ischler) alá szalvétát, ugyanis hoztam magammal damaszt verziót. A tejet itt kis mokkáspohárban adják, így csak az előre csomagolt cukorról kellett lemondanom, de az alapvetően nem okoz gondot. Az esti sörözések-fröccsözések kapcsán szempont volt, hogy legyen üveg pohár is a helyen, vagy sajnos nem iszom, esetleg a palackos sör felé hajlok. Az egyik belvárosi szórakozóhelyen aztán érdekes jelenség volt, hogy akadt eldobható és mosható korsó és pohár is. Minimális kuncsorgás után végül a kényelmesebb üveg verzióban kaptam a vészesen felülárazott cseh sörömet. Nem baj, jólesett.
Kérjetek és adatik…
Másnap egy újabb helyen már eleve nem volt műanyag pohár, viszont beetetésnek kis, egyszer használatos tálkában kínálták a chilis mogyorót. Na most, vannak dolgok, amiknek nem tudok ellenállni.
A sós rágcsák mind idetartoznak: eljött a második bukás pillanata.
A minikonténereket eltettem, nemcsak a dokumentáció, de az esetleges újrahasznosítás miatt is. [Megjegyzés: A chips egy olyan termék, amit nem lehet csomagolásmentes verzióban megtalálni a piacon, én pedig még nem tudtam tökéletes, otthoni verziót készíteni. Az egyetlen “alku” e téren a hengeres dobozban lévő kiszerelés szokott lenni. Bár az ízét nem szeretem, néha elfog a vágy, és vaddisznóként vetem rá magam. A lelkiismeretem csak annyiban tisztább, hogy a dobozokat újrahasznosítom, egyénileg kidekorálom és újabban ebben vesszük a kimért árut a csomagolásmentes boltban.]
Étel-ital fronton, nagyjából kenyéren és vízen élve tehát sikerült szinte nullára csökkenteni a keletkező szemetet. Ekkor jött azonban a felismerés: bármit vásárolok, vagy épp sorszámot igénylő ügyet intézek, blokkot kapok. Ha kártyával fizetek, néha rögtön kettőt is. A cetliket aztán szépen, gondosan eltettem, hogy lássam, egy hét alatt mennyi gyűlik fel. Nos, az eredmény tragikus. Ha nem utazom, kevesebbet és koncentráltabban vásárolok. De a mostani mennyiség felét azért csak kitermelem egy hét alatt. Ezen a téren pedig biztos, hogy nem lesz egyhamar változás.
A hét kedvenc „bukása” a téves átszállás kapcsán vásárolt plusz vonatjegy volt. Kifejezetten figyeltem rá, hogy a Brno-Budapest-Brno vonalon váltott jegyem virtuális legyen (itt jelezném a MÁV-nak, hogy én szívesen támogatnám a magyar vasutat, de úgy nem megy, ha a kizárólag Magyarországon, automatából kinyomtatott vagy ugye pénztárban vásárolt jeggyel tudok csak utazni. Ahhoz ugyanis, hogy eljussak a géphez, eleve vonatoznom kell…). Minden rendben is volt, a Cseh Államvasutak árban is versenyképes, szóval nem is buktam a pdf verzióban megvásárolható jegy kapcsán. Csak azt az apró hibát követtem el, hogy az átszállást – amelyre eddig még nem volt precedens – rossz helyen próbáltam meg. Mire megláttam, hol vagyok, az IC már tovaszaladt. Én pedig ott álltam Szlovákiában a piacon vett vajammal, meg a házi lekvárral, meg 4 napnyi szemetemmel a táskámban, hogy végül a kedves nénik kinyomtassanak nekem egy plusz 6,6 eurós jegyet…
Brnóban aztán valahogy könnyebb volt minden, nyilván a konyhában sok, egyébként csomagolt alapfelszerelés segítette a főzést. De az egyre lelkesebb emberemnek, illetve az ő anyjának és kerti terményeinek hála, egy rakás alapanyag tornyosult otthon. Az egyetlen nevetséges „hiba” egy arab étteremben kikért mangódzsúsz kapcsán csúszott be. A fene sem gondolta, hogy mondanom kell, ha nem kérek félbevágott szívószálat a poharamba.
A hétvége érdekessége végül az évfordulónk volt. Mivel egyrészt nem vagyunk nagyon ünneplős fajta, meg mindketten szeretünk mindent az utolsó pillanatban csinálni, az esetleges ajándéknak csomagolásmentesnek kellett lennie. A könyv ilyen szempontból nagyon jó alternatíva, de az újabb és újabb pólóra éhes férfiak is könnyen meglephetőek. A 39 koronáért (470 Ft) vásárolt, használt, de kiváló állapotú bőrcipőmön még egy címke sem volt. Az ár az ablakra volt kimatricázva, körbe a teljes turkálóban. Végül a fő meglepetés a korlátlan villamosozásra jogosító napijegy is megugrotta a hét motívumának mércéjét. Egyrészt még fel kell használnom, másrészt biztos, hogy keretbe kerül.
Érvek a „miért ne” mellett
A már említett változtassanak a multik, a gyárak, a világ vezetői gondolkodás mellett számomra két dolog volt komoly pszichés és lelki akadálya a nagyobb elhatározásnak és tetteknek.
Egyrészt ott volt a totális apokalipszis keltette félelem, hogy „mind meghalunk!”, belefulladunk a saját szemetünkbe, és ami a legrosszabb, szomjan fogunk veszni.
Még csak kutatni sem kell a témában, elég elmenni a Balatonhoz, egy folyópartra vagy a tengerhez, és azonnal szembeötlik, hogyan mérgezzük a Föld vízkészletét. Azt az elemet, aminek a pótlására nincs B-terv. Szóval amikor az ember látja maga körül, hogy nagy a baj, ráadásul majdnem mindenki homokba dugja a fejét, elfordítja a tekintetét, akkor a félősebb fajta elkezd szorongani. A saját élete és jövője és persze a gyerekei, de akár mások ártatlan utódai sorsa miatt is. Ez tökéletesen bénítólag hathat. Csak rajtunk múlik, meg tudjuk-e rázni magunkat és a jelenben élve a saját cselekedeteinkre koncentrálni.
Ha ezen túl vagyunk, ott van még a folyamatos bűntudat, minden egyes kis megalkuvás miatt. Ami az egészben a legrosszabb, hogy sokszor a saját hibáink felett érzett düh aztán másokkal szemben manifesztálódik. Úristen, hányszor szorult ökölbe a kezem a boltban, amikor fiatalok tízesével tépték le a vékony, később semmire sem jó nylonzacskókat: egyet a banánnak, egyet az almának, ezt a répának, azt a zsemlének. Kifejezetten jót tett egy rövid beszélgetés Eszterrel, aki már átesett ezeken a fázisokon és akiből már csak az a jófajta, békés és hiteles „tanítói” véna árad, amire az olyan forró fejű, mindent azonnal akaró „kosoknak” szükségük van, mint én. Megértettem, hogy a dühöm eredője a bűntudatom, amire nyilván kár időt és energiát pazarolni. Ma ezt sikerült elérnem, holnap új nap lesz, akkor jobban csinálom a dolgokat.
Most akkor menjünk vissza az barlangba?
Számomra fontos azt is elfogadnom, kimondanom: sosem lesz 100%-ig hulladékmentes a háztartásom. Egyszerűen vannak olyan kényelmi funkciók, civilizációs és legújabbkori vívmányok, amikről nem szeretnék lemondani. Ezzel kapcsolatban is nagyon támogató a fent említett, két magyar oldal. Esztert egyszer hosszabban faggattam az egészségügyi és szépségápolási termékekről. Akkor mondott egy jó tippet, amit „fekete öves” hulladékmentesektől hallott: hozz létre egy 10-es (vagy akár hosszabb) listát azokról a dolgokról, termékekről, amiket mindenképp megtartasz.
A fürdőszoba területén számos ilyen holmi akad. És bár van, amit most megpróbálok kiváltani (pl. fülpiszkáló, sminklemosó vattapamacs), az intimebb felszerelések kapcsán, azt hiszem, sosem fogok változtatni. Érdekes dolog, hogy a mosható pelenka sokkal elfogadhatóbb az én „gyomromnak”, mint egy mosható intimbetét. Ezek azonban ismét egyéni kérdések és prioritások.
Hol kezdjem?
Én mára egyértelműen azt vallom, ahogy a csomagolásmentességre mindenkinek magának kell szépen átállnia. Odafigyelve arra, hogy mindez ne emésszen fel több energiát annál, mint amennyit stressz nélkül rá tudunk áldozni a kérdésre. A már említett apróságok mellett összeszedtem néhány jelenséget, amin bárki változtathat. Kis odafigyeléssel, komolyabb erőfeszítés nélkül tehetünk valamit magunkért, másokért és a Földért, ami nélkül nincs jövőnk. Hogy a változásra való igény kiben, mikor fogan meg, illetve hogy milyen lépéseket hajlandó megtenni önmagáért és a környezetért, mindaddig, amíg nincs globálisabb koncepció és presszió, legyen mindenkinek az egyéni, szuverén döntése. Talán így még hitelesebb és tartósabb a változás, mintha az állam mondaná meg, mit és hogyan tegyünk.
- Ø szívószál – Ha a gyerek imádja, legyen egy saját, elmosható, „kanyargós” verzió a táskánkban. Felnőttként pedig maradjunk a pohárból/korsóból/üvegből való kortyolgatásnál.
- Ø műanyagpohár – Válasszunk olyan törzshelyet, ahol üvegpohárban, -korsóban is kiszolgálnak. Egyszerűen jobb érzés így meginni egy sört, egy fröccsöt. Ha nincs más és sörösök vagyunk, válasszunk üveges verziót. Állítólag az úgyis jól áll a nőknek…
- Ø eldobható kávés pohár – Míg nyugaton számos kávézóban olcsóbban kapunk inni, ha saját hordozót viszünk, itthon még mindig gyerekcipőben jár a műfaj. Nem baj! Egy mosollyal bármi elérhető. Szerezzük be életünk kávés szettjét és közlekedjünk biztonságosabban és menőbben a forró italunkkal!
- Ø vékony nejlonzacskó – A már említett területeken (zöldség-gyümölcs, pékáru) könnyen elkezdhetjük a változtatást. Az ügyesebbek a szekrényben hányódó textíliákból, kidobásra váró ruhákból, ágynemű és függöny anyagokból zseniális zsákokat varrhatnak. A lustábbak, mint jómagam pedig könnyedén beszerezhetnek pár vászonzsákot, akár mintával, akár „pőrén”. Utóbbi esetében aztán mi magunk is dekorálhatunk, orrvérzésig!
- Ø fólia és folpack – A viaszosvászon csomagolóanyagok, az ételhordó dobozok itt nagy segítségünkre lehetnek. Még az is lehet, akad a spejzban valami régiség, ami mára menő retró tárgynak számít, és ami jól elnyeli a maradékokat.
- Ø folyóvizes fogmosás – Ez egy nálam 16 éve bevett gyakorlat. Egyszerűen amíg sikálok, elzárom a csapot. Apró gesztus, de számít.
- Ø folyóvizes mosogatás – Szintén régi módszer a háztartásomban, igaz egy kellemetlen kényszer szülte. Amikor tartósan melegvíz nélkül voltam a konyhában, ráálltam a vízforraló segítségével történő mosogatásra. Aztán valahogy úgy maradt a dolog. A bedugaszolt mosogató vagy egy nagyobb koszos edény kiváló „medencét” képez a művelethez. Az öblítés nálam folyóvízzel történik. Hiába, van, amiről az ember nem szívesen mond le.
Nem kell tehát mindenről lemondani, nem kell szenvedni. Nem árt ugyan nyitottan gondolkodni és meghagyni a lehetőségét az újabb és újabb változtatásokra, de az erőszaknak nem hiszem, hogy van értelme. Egy viszont biztos, ha egyszer elindultunk a környezettudatos úton, nincs megállás. Lassan görgetett hóember és lavina stílusban is végül ugyanoda lyukadunk ki: elégedettek és szabadok leszünk a saját döntéseink jótékony hatásai miatt. Ennél jobb ajánlatunk pedig nincs mára.
