Még Napóleon is tőlünk vásárolta a vérszívókat – az orvosi pióca hazai sztorija

Na, mi baja a bakternek? Hogy kezdődött a nyavalya? Mondja el őszintén, mert különben kénytelen volnék hasba rúgni, bakter úr. Mondja el, mi a nyavalya. (…) Meggyógyítom én… a bakternek már igen erős lópenész szaga van, az pedig a legrusnyább állapot, akármit is mond a kormány… az már legvégső stáció. Ha egyszer én azt mondom, kelj fel, Lázár, akkor ugrani köll a halottnak! 

– fentebbi monológ a Szilágyi István színművész által megformált piócás emberé az Indul a bakterház című 1979-es vígjátékból. Bár a piócás ember a vásznon végül nem piócával gyógyít, ettől még a piócának a népi és a modern alternatív gyógyászatban is fontos szerepe van, hazánk pedig valaha elég jól állt piócából. 

Miről van szó? 

Egy különleges piócafaj, az orvosi pióca, jótékony hatásait Ázsiában már háromezer évvel ezelőtt ismerték és alkalmazták. Egyiptomban többek között fejfájást gyógyítottak vele, egy ókori római történész visszérgyulladások kezelésére ajánlja. A piócaterápia a középkorban hihetetlenül nagy népszerűségre tett szert, köpölyözés helyett használták. A piócázás a 18. században jött ismét divatba, a második virágkorát a 19. században élte.

Piócagyűjtők egy 1814-es ábrázoláson. (forrás: wikipedia)

Magyar piócát mindenkinek

A 19. század elején egy francia orvos, Francois Joseph Broussais, aki Napóleon hadseregében szolgált sebészként, tette igazán népszerűvé a piócaterápiát. Nagyon hitt a piócák gyógyító erejében, és mindent ezzel kívánt kezelni. Franciaországban olyan sok piócát gyűjtöttek össze, hogy egy idő után elfogytak, ezért kénytelenek voltak máshonnan, többek között Magyarországról importálni. A francia kereskedők gyorsan kiépítették hazánk felé a kereskedelmi útvonalakat, és több millió piócát szállítottak el. Nagyon kellett ez a gyűrűsféreg, ugyanis a francia kórházakban akkor évente 5-6 millió példányt használtak fel belőle. A piócaőrületből Napóleon sem maradt ki, a katonái gyógyítására hatmillió piócát vásárolt meg tőlünk. Az állatokat mohával bélelt kosárban, szekérrel juttattak el a katonákhoz. Hazánk 1824-36 között csaknem húszmillió vérszívót, régies nevén nadályt exportált. Ez a szám jól mutatja, mekkora üzletággá vált a pióca, épp ezért egy idő után rendeletet kellett kiadni (1834), ami előírta a piócák halászásának, összeszedésének módját, valamint rendelkeztek a tenyészhelyekről és a szállítás mikéntjéről is. A magyar piócákat leginkább Franciaországba, Algériába, Amerikába, Ausztráliába, valamint a Földközi-tenger térségébe szállították. Párizsban működtek a legnagyobb piócakereskedők, Hamburg pedig a piócák elosztóhelyévé vált.

Magyar és svéd piócát hirdető reklám egy 1852-es újságból. (forrás: wikipedia)

Csupasz lábszárral a vízben

Magyarországot abban az időben közel négymillió hektár területen víz borította, nagy kiterjedésű mocsarakat, lápokat, tavakat kell elképzelnünk. Ezekre a helyekre csak az ún. rétes emberek merészkedtek be, ők voltak a halászok, a méhészek,  a békászok és

a pákászok, vagyis a piócaszedők.

A nadályok begyűjtésére különböző technikákat alkalmaztak.

• Használtak például ladikot: a pióca rátapadt a csónak aljára, ugyanis a csónak árnyéka hasonló, mint egy nagytestű, melegvérű állaté.
• A legegyszerűbb módszer szerint a nadályszedők feltűrték a gatyájukat, és hagyták, hogy a lábukra tapadjanak az állatok. Aztán sóval, meleg pipával leszedték, és egy edénybe gyűjtötték őket.
• A Tiszántúlon beleálltak a vízbe, és amikor látták, hogy közelít feléjük a nadály, kiemelték egy pálcikával.
• Volt, hogy zsinegre kötött hússal halásztak, és arról fejtették le a vérszívó férget.
• Előfordult, hogy kukoricaszárat is dobtak a vízbe, körülötte pedig felkavarták az iszapot. A menekülő nadályok a kukoricaszár levelei közé bújtak, így azzal, hogy kiemelték a növényt, vele együtt jöttek a piócák is.
• A romák sokszor rossz lovat állították a vízbe: amikor a nadályok rátapadtak a lóra, akkor kivezették a partra, és leszedték róla a férgeket.

A kiemelt piócákat nemcsak exportáltuk, mi is használtuk. Az 1930-40-es években számos polgári otthonban befőttesüvegben tartották. Mindig is rajongtunk a zsíros húsokért, ennek következményeként, főleg köszvény és gutaütés ellen „ragasztottak” nadályt, mindenki saját magának, általában evés után. Orvosi receptre is lehetett kapni a gyógyszertárakban egészen 1961-ig.

Piócatartó porcelán a 19. századból. (forrás: wikipedia)

Krém vs. pióca

Az óriási piócabiznisznek leginkább az vetett véget, hogy lecsapolták a mocsarakat, és a folyók szabályozásával megváltozott a piócák számára előnyös természeti környezet. Továbbá felfedezték a szintetikus hirudint – amely a pióca hatóanyaga –, és kenőcsöket, krémeket kezdtek el gyártani. Vagyis az 1960-as évek gyógyszerforradalma elnyomta a népi gyógyászat ősi tudását, az orvosi piócáról szóló tanulmányok, cikkelyek az európai gyógyszerkönyvekből pedig már a XX. század első felére szinte teljesen eltűntek.

A piócaterápiát vagy hirudoterápiát napjainkban olyan betegségnél alkalmazzák, amelynek hátterében gyulladás, nyirokpangás, meszesedés áll.  Hatékony visszér, ödéma, lumbágó, ízületi gyulladás, csontritkulás, menstruációs zavar, női meddőség, hallás-, látászavarok esetén. A gyógyítás lényege, hogy több piócát elhelyeznek a testen, és amint a pióca elkezdi a vérszívást, nagy mennyiségű hirudint juttat a szervezetbe, amely véralvadásgátló, fájdalomcsillapító és gyulladáscsökkentő. Az orvostudomány véleménye egyelőre nem egyöntetű a kezelésről. Míg Magyarországon csak a hivatalos oklevéllel rendelkező természetgyógyászok gyógyíthatnak vele, addig Németországban gyógyszernek minősítették az orvosi piócát. Amerikában pedig az orvosi segédeszköz kategóriába tartozik.

Forrás:

• Gyógyszerésztörténeti lap – dr. Horváth Veronika: A hirudin felfedezéséhez vezető út, avagy az orvosi piócák terápiás alkalmazásának története 
• Németh Ágnes: Nadályt vegyenek, nadályt!
• Kormos Ildikó: Friss piócát tessék!

Nyitókép: Thinkstock