Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Magyarország kúl

„Két válásból elég tapasztalatot szereztem” – Vámos Miklóssal beszélgettünk

Beethoven és a kilences szám bűvöletében készült Vámos Miklós tizenegyedik nagyregénye, a  Legközelebb majd sikerül. A József Attila és Príma Primissa díjas író most – szándékai szerint – „szimfonikus regényt” írt válási tanácsadókról, akik összevissza kuszálják az életüket. Az író is megjárta a maga kálváriáját, ezért is ad kiváló tanácsokat párkapcsolati ügyekben. Talán érdemes ezeket megfogadni, mert a végén még valami jó is kijöhet belőlük– a regényben, de az életben is.

Legközelebb majd sikerül – eredetileg Beethovené a mondat, de mondhatnák a te hőseid is, sőt tulajdonképp bárki. De amiért Beethovent idézed, az nem véletlen. A zeneszerző és kilenc szimfóniája adja a struktúráját a nagy regénynek.

Voltaképp nem Beethoven a struktúra, hanem az, hogy kilenc évről szóljon. Az egyik főhős szerepelt egy egészen fiatalkori kisregényemben, melynek az a címe, hogy Borgisz. Az kilenc hónap története kilenc fejezetben, s a főhőst úgy hívják, hogy Najn Iván, akinek a végére kilenc ujja marad – valahogy a kilences szám bűvöletében írtam azt. Na, most azóta eltelt egy élet határozottan, s az alapötlet az volt: nézzük, mi lett abból a Najn Iván nevű gyerekből, akiről soha nem írtam semmit időközben. És elképzeltem, hogy ő milyenné válhatott. Nagyon nehéz elképzelni egyébként. S amikor elkezdtem írni a regényt, azt biztosan tudtam, hogy ez meg kilenc év lesz. És valahogy a kilenc évből adódott, hogy Beethovennek kilenc szimfóniája van, tehát minden fejezetben játsszon egy bizonyos szerepet az adott Beethoven szimfónia.

Az a 19 éves Borgisz-beli főhős – ismerve a te életed bizonyos adatait – azt gondolom, mindenképpen te lehettél. Jól gondolom ezt?

Erre sem igennel, sem nemmel nem lehet jól válaszolni, mert kétségtelen, hogy rengeteg kis életembeli tény belekeveredett a Borgiszba, de az összes többi regényembe is. Viszont a végén a főhős soha nem én vagyok, hanem egy már általam elképzelt figura. Én nem egy rosszkedvű, spleenes fiatalember voltam, hanem inkább egy hosszú hajú hülye rocker, egy lázadó, aki a társadalom minden tradícióját igyekezett felrúgni, ami nem az én érdemem, az a nemzedék akkor ilyen volt. Ilyen alapon a Legközelebb majd sikerül két főhőse is én volnék… Ám logikus volna úgy dönteni, hogy az a karakter vagyok én, aki a Najn Ivánból lett, de már megváltoztatta a nevét Nagy Ivánra. Az én életemből annyi biztosan beleszűrődött, hogy én is voltam filmíró, mint Nagy Iván, de nem olyan sikertelen, mint ő, hanem kimondottan sikeres. A Filmgyárban úgy tartották annak idején, hogy ha valakinek öt forgatókönyvéből egy filmmé válik, az már egy szerencsés arány. De az én összes forgatókönyvem filmmé vált, kivéve egyet, mert a rendező, akivel dolgoztam, meghalt. De sok-sok évvel azután és néhány évvel a mai nap előtt egyszer csak Kern András megrendezte, tehát az is eljutott a filmvászonig. Ez nagyon sikeres pályafutásnak számít, mert a filmírás olyan, mint a mérték után szabóság: ha az egyik filmrendezőnek megvarrod az öltönyt, azt nemigen veszi föl egy másik.

Fotó: Neményi Márton

Most gondolkozom a filmjeiden: Csók Anyu, Ámbár tanár úr, a Kern András-féle Gondolj rám….

Sok volt még. Például a Hanyatt-homlok című, ami szerintem remek idea volt, de egy elég rossz film lett, pedig Révész György rendezte, aki nagymesternek számított. Azután volt a Szamba Koltai Robitól. Mellesleg az Ámbár tanár urat nem én írtam, csak a novellát, s abból Koltai Róbert és Makk Károly írta ezt a kicsit kabarészerű filmet.

A regényed másik hőse szintén Iván, Kispéter Iván.

Ugye eredetileg volt Nagy Iván – Kis Iván, de azután rájöttem, hogy nagyon nehéz őket megkülönböztetni. Az olvasók kedvéért Kispéter Ivánt csináltam belőle, de ez nem sokat segített a helyzeten. Ez a regénynek az egyik nehézsége, hogy a főszereplőket nem olyan nagyon könnyű mindig megkülönböztetni, bár én erre nagyon ügyeltem. Másképp beszélnek, más az intelligenciájuk, más a mondatstruktúrájuk, tehát sokat dolgoztam azon, hogy különbözőek legyenek, mégis sok olvasó mondja, hogy nagyon hasonló két figura, két öreg balfék – mondják ők. Ezt másképp fejezik ki, de most próbálok szalonképes lenni. Tehát Kispéter Iván, a hangmérnök.

Aki valaha a Magyar Rádióban látott jobb napokat, ma kisebb stúdiókban vállal – mert máshol nem jut neki – érdektelen és rosszul fizető munkákat.  Ő a lúzer, bár ha jobban belegondolok, mindketten azok.

Igen, ez a regény két lúzer barátságának a története. De a regénynek van egy olyan mondanivalója, amit semmi pénzért nem mondanék el. Az olvasó aha élménye kell ahhoz, hogy rájöjjön: ez a könyv nem arról szól, mint amit ő gondol. Nem arról, hogy mi van két lúzerrel, s nem arról szól, hogy a két lúzer szerelmi és párkapcsolati csalódásai hogyan alakulnak, és még arról se szól, hogy hogyan válási és párkapcsolati tanácsadnak ők ketten. Ez egész másról szól. S erre a hatodik fejezetnél szokott rájönni az igazán figyelmes olvasó. Nekem egyébként minden könyvemben vannak ilyen kivilágló és rejtett gondolatok. És vannak kis formai trükkök. A Beethoven is egy formai trükk, a regény lényegéhez nincs köze, csak éppen nagyon jó játék volt a stílussal, a szerkezettel, Beethovennel. Egy apróságot elmondok (ilyen van a regényben tucatnyi): minden fejezet ugyanazzal a szóval zárul, és ez a szó a csillag. Vajon miért? – kérdezem magamtól. Ezek pici kis rátétek. Olyan, mint amikor rendelsz magadnak egy csokitortát s a tetején van egy kis mandulareszelék. Dante Isteni színjáték című műve az egész évezred irodalmát meghatározta. Három részből áll, és minden rész utolsó szava: csillag. Gondoltam, hogy hátha ez nekem is szerencsét hoz. Ez az első ok. A második ok: az eddigi legsikeresebb Apák könyve című művemben a főszereplő a Csillag család, amit néha Stern családnak hívnak, de ez is csillag, csak németül. Hátha valaki olvasta az Apák könyvét, és akkor most felkiált: jé, itt van a csillag újra. Annyira van ez a csillag, hogy minden fejezet végén három darab csillag van, de az utolsó fejezet után kilenc. Na most, aki ezt észreveszi, annak egy olvasói ösztöndíjat kéne kiutalni.

Vagy csillagos ötöst érdemelne!  Kíváncsi vagyok, hányan veszik észre?

Vannak.  Ilyenkor kérdezik: tessék mondani, miért csillag az utolsó szó?  S akkor hogy örül az én szívem!!!

Azt is szereted elmondani – sőt, a regényed fülszövegében írod is –, hogy azért mediálnak ezek az Ivánok, tehát azért adnak házassági ügyekben tanácsot, mert egyébként te magad is gyakran szembesülsz azzal, hogy emberek megkeresnek mindenféle problémáikkal, s várnak tőled okos megoldásokat. Ez hogy történik meg veled, mégy az utcán, vagy ülsz egy kávéházban, és leszólítanak?

Nem. E-mail vagy postai levél érkezik. Általában azt írják: Tisztelt Művész Úr! Kicsit kényelmetlenül érzem magam, mert én azért nem vagyok művész – a tévés az nem művész.

Fotó: Neményi Márton

Na de te író vagy elsősorban, és nem egykor igen népszerű tévés műsorok készítője, márpedig az író az művész.

Nem, az író sem művész. Az írókat a 20. században végig szerkesztő úrnak hívták. A művész, az a zenésznek, a festőnek, a színésznek jár. De mindegy, mert azt szokták írni: Tisztelt Művész Úr! Élet-halál kérdése, hogy beszéljünk. Ilyenkor az első gondolatom az, hogy nem. Miért kellene beszélnem ismeretlenekkel? De az én édesanyám öngyilkosságot kísérelt meg, mániás-depressziós volt ( lásd: Anya csak egy van – a szerk.), tehát az első gondolatom az, hogy itt valaki az öngyilkosság küszöbén áll, s akkor megijedek. Először tudakozódni próbálok, hogy miről volna szó, és ha lehet, leszerelem. De ha nem lehet, akkor előbb-utóbb ülünk egy kávéházban, és majdnem mindig kétféle probléma jön. Az egyik, hogy ő írt egy vastag regényt III. Richárd magánéletéről, és én részben olvassam el, részben legyek hatalmasan elragadtatva, és természetesen publikáljam. Még mindig nem veszik észre, hogy elbúcsúztam az Ab Ovo Kiadótól – mint munkatárs már 1994-ben, de mint tulajdonos is 1996-ban. Ezeket egyszerű leszerelni, elmondom, tévedésben vannak. De van mondjuk tízből hét, aki előad valami nagyon súlyos magánéleti problémát, és segítséget kér. Olyan is van, aki pénzt. Nagyon nehéz eldönteni, kinek adjon az ember és kinek ne, és semmiképp sem így próbálok adakozni. Erre vannak bevált módszerek. Például ha egy ingatlant eladok, akkor annak 1 százalékát felajánlom jótékony célra. Szoktam rászoruló fiatal írókon segíteni – lehetőleg észrevétlenül, mert ha észreveszik, abból csak baj van. Tehát nem hála van, hanem harag. De vissza a segítséget kérőkhöz. Előbb-utóbb végighallgatom őket, és nem adok rossz tanácsot, mert két válásból elegendő tapasztalatot szereztem, és a jogi karon megtanultam, hogy kell ezt elintézni, plusz majdnem minden értelmes évfolyamtársam ügyvéd lett, tudom, kik a családi jogi szakértők, s akkor ezt úgy elrendezgetem.

Az emberek azt hiszik, hogy elválni az valami rettenetesen bonyolult dolog, az anyagiakat elosztani szinte megoldhatatlan, ehhez képest ez a legegyszerűbb része. A nehéz része az, hogy együtt élsz egy emberrel, akit imádtál hajdan, erotikusan majd megőrültél érte, mert azért a kapcsolatok többsége ilyen: az elején pillanatnyilag jó ötletnek tűnt. S azután eltelnek az évek, ránézel az illetőre és azt mondod: ki ez a ronda, buta, hülye ember, hogy kerül ide mellém? Mi történt? Na most hogy mi történt, azt én nem tudom, de azt tudom, hogy a szerelem elmúlik másfél év alatt, aki nagyon szerencsés, annak még néhány év után, és akkor vagy marad egy erős szeretet, amivel lehet mit kezdeni, és a szerelem emléke, ha az eredeti kapcsolatban volt egy kis barátság rész és volt benne tisztelet, vagy nem. Ha nem volt benne tisztelet, akkor a helyzet menthetetlen. Mindenki el tudja dönteni, hogy az ő kapcsolata most ott tart, hogy még megmaradt a tisztelet, csak történetesen az intim zónája egy másik emberre áhítozik. Ilyenkor én azt szoktam tanácsolni, hogy próbáld ki.

Egyébként egy házasságban nem az a legnagyobb baj, ha valaki félrelép. Az esetek többségében félrelépéskor az a buborék kipattan. Nem beszélve arról, hogy otthon a feleségünk egy háziasszony – látjuk őt nem kifestve, rosszul felöltözve, háztartási munkát végezve, míg a szeretőnk műszempillákkal, magas sarkú cipőben belibben. Viszont abban a pillanatban, mikor leveszi a magas sarkút és a műszempillát, a szerelem kimúlik, s egy rendes, erős párkapcsolatnak egy ilyet ki kell bírnia.

Egy nagyon erőteljes klisé, amit most mondok: ha a megcsalás kitudódik és történetesen a férfi a megcsalt személy, akkor az első kérdése: és akkor lefeküdtetek? Pedig ennek van a legkisebb jelentősége. A nő viszont mindig azt kérdezi: szereted? És ez a jó kérdés.

Tehát, ha valaki hazamegy, és azt mondja, hogy volt egy rossz lépésem, és bocsánatot kér, akkor abból megmaradhat a házasság, kivéve, ha a másik úgy érzi, hogy na, most eljött az én időm, mostantól kezdve azzal zsarolom, amivel akarom, és elkezdi kigyilkolni a másikból az életet az örökös szemrehányás-áradattal, és azzal tönkre is teszi a párkapcsolatot. Tehát ez egy nagyon jó tanács, aki hallja, adja át –  ha valakit megcsaltak, akkor üljön le, és gondolkozzon: akarok én ezzel az emberrel élni, vagy ez az eset kapóra jött nekem, hogy ebből kiszálljak? Már amúgy is ki akartam szállni, csak én gyáva voltam, ő meg bátor. Vagy ha úgy dönt, hogy ebben a kapcsolatban akar maradni, akkor egyszer ezt meg kell beszélni, egyszer meg lehet korbácsolni a házasságból kilépőt – ugye képletesen beszélünk, remélem, ez mindenkinek világos –, de utána soha többet nem szabad szóba hozni. Ha egyszer is szóba hozza valaki, már elszúrta az egészet.

Nagyon használhatók ezek a tanácsok, amiket most elmondtál, noha a regényben ezek így nincsenek leírva. Tehát a te hőseid – a két Iván – nem mondják el a hozzájuk forduló pároknak, hogy mit csináljanak.

Nem, mert ők mediátorok. A mediátor akkor segít, ha van két vitás fél – nem feltétlenül párkapcsolati vita ez, lehet vállalati vita vagy két ember gazdasági vitája – és már nem tudnak egymással kommunikálni, mert annyira elmérgesedett a viszony. Ilyenkor a mediátor leülteti őket egy asztalhoz, és biztosítja, hogy a kommunikáció folyamatos legyen. Nem lehet ordítani, verekedni. A mediátor arra törekszik, hogy az a kettő ember valami minimumban állapodjon meg, amire mind a kettő rá tud bólintani. S azt akkor leírják, aláírják, s az utolsó mondat az, hogy ezt önként, szabad akaratunkból mostantól betartjuk.

Nemcsak két férfi van ebben a regényben, hanem két nő is, akikbe beleszeretnek az Ivánok. Ráadásul jól összekeverednek a kapcsolatok, tehát rendkívül zűrösek is egyben, s végül tragédiához vezetnek…

Nekem minden regényem a tragikomédia hangütésével játszik. Az én írásaimban nagyon gyakran nevetnek az emberek, ha baj éri őket, és sírnak, ha örülnek, mert a való élet is ilyen. Az élet tragikomédia – soha nem tisztán tragédia, soha nem tisztán komédia. Ilyen alapon ez a könyv ugyanolyan, mint az összes többi. Persze van egy különbség: itt vannak igazi tragédiák, vagy legalábbis olyanok, amiket a köznyelv annak nevez. De énszerintem a regény vége nagyon derűs. Hiszen egy ember, akinek addig se rendes foglalkozása nem volt, se rendes életcélja nem volt, sőt az egész életének nem sok értelme volt, hirtelen talál az életének egy értelmet. Ennél nagyobb dolog nincs. Itt megint csak nem mondom el az olvasók érdekében, hogy mit, de ezért nagyon derűsnek érzem a regény befejezését.

Fotó: Neményi Márton

Sokszor hangsúlyozod, hogy a két Iván között a barátság nagyon fontos dolog. Sokszor meginog ez, de azt nagyon akarod, hogy ez a férfibarátság működjön – magányosak eléggé ahhoz, hogy ne legyen mindegy, hogy egyetlen barátjukat elveszítik vagy sem.

Ez pontosan így van. De egy lépéssel tovább is mehetünk. Tulajdonképpen ez egy barátság regénye, vagy helyesebb volna azt mondanom, hogy a barátság regénye. S az ember nem mindig jön rá, hogy ki az ő igazi barátja.

A Legközelebb majd sikerül a tizenegyedik nagyregényed és van még kilenc kisebb, nem beszélve az egyéb munkáidról – novellákról, forgatókönyvekről, drámákról, cikkekről. Tudod azt kontrollálni, hogy akarsz írni vagy nem? Vagy van egy nagyon erős belső késztetésed, és az mindent felülír: muszáj írni!

Tudom, de nem akarom. Nekem az írás nem a foglalkozásom, hanem a hivatásom, a szenvedélyem, a szórakozásom, a legfontosabb hobbim. Más kérdés, hogy nem kell mindent kiadni. Tehát amikor én azt mondom, hogy nem muszáj újabb vastag regényekkel gazdagítani az olvasók gyűjteményét, akkor  azt is mondom, hogy én attól még írhatok.

És most írsz éppen?

Nem. Nagyon nehéz időszakon vagyok túl, mert két éve írtam a Hattyúk dalát, azt nagyon nehéz volt megírni. Az alatt és utána írtam egész rövid novellákat – egyre rövidebbeket, amik bekerültek a Töredelmes vallomás című kötetembe, és azután megírtam ezt a regényt. Közben kiment belőlem az energia, most a szórakozásaimnak élek. Tangózom, gitározom, de már nem színpadon, teniszezem, és hát ne felejtsük az olvasást. Az írás mellett a legfontosabb szenvedélyem az olvasás, de a kettőt meg sem különböztetem. Szerintem az írás és az olvasás ikertestvérek, olyan mint a halál és az alvás. Ahogy a németek mondják: az alvás a halál kistestvére. Szerintem nem lehet anélkül írni, hogy az ember ne olvasna rengeteget, s minél öregebb vagyok, annál jobb olvasó vagyok. Egyre jobban tudom élvezni az olvasást, főleg az újraolvasást. Tehát ez, hogy most elővettem Najn Ivánt, talán ez is azzal kapcsolatos, hogy én ugyan a régi könyveimet soha nem olvasom, de azért itt vannak a fejemben. Viszont a mások régi könyveit állandóan előveszem. Ugye három első osztályú nőalakot tartanak számon a bölcsészkarok a szépirodalomban: Tolsztojtól az Anna Karenina, Flaubert-től a Madame Bovary és Henry James-től  Az egy hölgy arcképe. S nagyon érdekes, ahogy az Anna Karenina egyre jobb, Bovaryné elég jó, viszont Az egy hölgy arcképe nem annyira.

És még egy dolog, amivel töltöd az idődet mostanában: Anglia és Magyarország között ingázol a gyerekeid miatt.

A fiaimat szeretem hazahozni, ha szünet tör ki, és az ő iskolájukban nagyon sok a szünet. Akkor az azt jelenti, hogy kirepülök, másnap hárman hazarepülünk. Itt vagyunk egy hetet, tíz napot, néha egész nyarat, utána kiviszem őket, majd egyedül hazakullogok.

Ez meddig fog így tartani?

Tippem sincs. mert ugyan ők szeretnek itt lenni, de már nagyon angollá váltak. A lányom mindjárt angol állampolgár, van egy unokám is. A lányom nem fog hazajönni, a fiaimnál kétséges.

Fotó: Neményi Márton

És téged ez örömmel vagy inkább szomorúsággal tölt el, hogy nincsenek itthon, nem tudod elérni őket mindennap?

Egyre kevésbé lehet elérni két 15 éves kamaszt, akárhol is vannak, de az, hogy nincsenek itthon, az természetesen szomorúsággal tölt el. Viszont az, hogy úgy beszélnek angolul egymás közt, ha rákapcsolnak, hogy alig értem, pedig nem vagyok én olyan rossz angolból, ha egyszer egyetemi tanár lehettem Amerikában, az nagyon nagy örömmel tölt el. Ők úgy tudnak angolul, mint Magyarországon nagyon kevesen. Azok tudnak náluk jobban, akik már 6-10 éves koruk között ott éltek, és ők voltak olyan 13, mikor kivitte őket az édesanyjuk. A lányom is éppen 13 volt, mikor Amerikában éltünk. A lányom nagyon tehetséges a nyelvtanulásban, 6 hónap után nem volt akcentusa, a fiaim nem olyan tehetségesek, nekik másfél évbe tellett ugyanez.

Gondoltál-e arra, hogy utánuk mennél, tehát itt hagynád Magyarországot?

Néha mérlegelem, azután maradok. Úgy érzem, itt a helyem.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top