A rockfesztivál

A nagyvárosban mindig történik valami. Most éppen egy zenei fesztiválra készülnek, hat színpadon hatféle zenekar fogja ontani magából a legkülönbözőbb hangokat. Leonnak és a többi ideiglenes munkásnak hosszasan mutogatja egy öltönyös úr, hogy melyik együttes, milyen napon, melyik emelvényen lesz látható:

– Itt, ezen a színpadon lesznek a heavy metal koncertek, ott, arra, azon a kisebben a jazz, amazon a popzene. A klasszikus zene a hátsón, techno, világzene, népzene. Világos? Itt, erre vannak az A, B, C, D ruhatárak, a többi a másik oldalon, a büfék erre… Leonnak zsong a feje.

Pár nap múlva egy jegykezelő automata tetején ül, a karján egy szalag “rendező” felirattal. Fejében a fesztivál komplett programja, az ő feladata, hogy útba igazítsa az embereket.

Mindenhonnan érkeznek a nézők, ezrével özönlenek be a kapukon. Leon látja közeledni a hatalmas, lökdösődő tömeget, és inába száll a bátorsága. Legszívesebben elmenekülne, de a szélcsengőre gondol, és bátran állja a sarat. Az ösztönein azonban nem tud felülkerekedni: amint megijed, azonnal beleolvad a háttérbe, láthatatlanná válik.

Amikor valaki bedugja a jegyét az automatába, az kiírja, hogy melyik koncertre fizetett. Leon próbálja útba igazítani a nézőket, de a hangzavarban nem hallják, a mimikrije miatt nem veszik észre. Az emberek csupán egy karszalagot látnak az automata tetején, egy karszalagtól pedig nem szokás információt kérni. Így hát mindenki elindul a saját feje után. Összevissza kóvályog, tanácstalanul tülekedik a nép. Leon hadonászik, próbálja felhívni magára a belépők figyelmét, de hiába, láthatatlan marad. Aztán már csak tanácstalanul áll a káosz közepén. Mélyeket sóhajtva próbál megnyugodni, hátha attól visszanyeri szép, zöld színét, de a tehetetlenségtől csak egyre idegesebb lesz. Végül beletörődik, és feladja.

Lassacskán mindenki helyet talál magának, de vajon ott-e, ahová a jegye szól? Persze hogy nem.

Felhangzanak az első akkordok, elkezdődnek a koncertek, Leon behúzott nyakkal várja a katasztrófát. Szegecsekkel kivert motorosdzsekiben feszítő, szakállas alakok néznek egymásra tanácstalanul, amikor megszólal a világzene; zselézett hajú fiatalok háborognak, amikor a techno helyett népzenét hallanak; egy síró lányt vezetnek ki az egyik színpadtól, szegény, heavy metal koncertre tévedt egy vonósnégyes hangversenye helyett. Vannak azért, akik így is elégedettek, ha másik koncertre jutottak, hát örülnek a meglepetésnek, és meghallgatják azt. De ők vannak kevesebben.

Ahogy az első egy-két szám után világossá válik a tévedés, a legtöbben újra nekiindulnak, és addig koslatnak, amíg meg nem találják a helyüket. Ekkor nagyjából véget is érnek az előadások.

Leon megvárja, amíg mindenki távozik, aztán ő is elbotorkál lehajtott fejjel a fesztivál helyszínéről. Nincs kedve megvárni, hogy megint elbocsássák az alkalmatlansága miatt. Nagyon szomorú. Azt hitte, könnyebb lesz megfelelő munkát találnia. A lelkét is kiteszi, hogy a lehető legjobban dolgozzon, mégsem jön neki össze. De mit csináljon, ha ő egy kaméleon, és ezen nem tud változtatni. Nem tud gyorsabbá válni, nem tud nagyobbra nőni, nem tudja felhívni magára a figyelmet. Mi lesz így vele? A lábai viszik előre, követi az utat, a gondolataiba mélyed, azt sem tudja, merre halad.