A NANE több mint húsz éve működik. Ön mint a szervezetben 17 éve aktív tag hogy érzi, mennyit változott a társadalom hozzáállása a családon belüli erőszak problémájához?
Amikor 1994-ben megalakult az egyesület, még tényleg olyan volt a téma körül a hangulat, hogy miért próbáljuk megosztani a családokat, és miért lázítunk a férfiak ellen. Ma már én elsősorban azon mérem a sikert, hogy közismerten szexista politikusok se mernek hivatalosan (pl. a parlamentben) túl cinikusan beszélni a nők elleni erőszak problémájáról, mert az közfelháborodást vált ki. Ma egy kormány se teheti meg, hogy ne foglalkozzon az Isztambuli Egyezménnyel (még ha a ratifikálását igyekeznek is a végtelenségig odázni), és ha nehézkesen és nem tökéletesen is, de legalább jogilag szabályozzák a probléma kezelését. Az elmúlt két évtized alatt elértük azt, hogy vannak fogalmaink, amikkel le tudjuk írni a bántalmazás fajtáit és természetét. Ma már csak megszállott “férfijogi” aktivisták szokták megkérdőjelezni a családon belüli erőszak formáit és következményeit. És amikor ezt teszik, az csak az ismereteik szomorú hiányát vagy az indulataikat tükrözi.
Wirth Judit (Fotó: MTVA)
Az utóbbi időszakban mégis egyre hangosabb egy antigender kezdeményezés, ami mutatja, hogy az eredmények ellenére a társadalmi mentalitás lassan változik.
A társadalmi mentalitásban hullámok vannak. Eredményeket elsősorban a nők körében lehet mérni. Sokat mutat, hogy a működésünk első tíz évében a segélyvonalhoz forduló nők egyik fontos szempontja az volt, hogy anonimitásukat a segítségkérés mellett is megőrizhessék. Az utóbbi tíz évben a hívók bemutatkoznak, és felvállalják, hogy mi történt velük. Előttünk, akik meghallgatják őket. Már tudják, hogy nincsenek egyedül, és a problémájuk miatt nem nekik kell szégyenkezni. A nyilvánosságban is egyre többen felvállalják, hogy mi történt velük, és ez mindenképpen mutatja, hogy van pozitív változás. Akkor is, ha egy-egy reakció még mindig a téves előítéleteken alapul. Óriási eredmény, hogy aki segítségre szorul, már nem hallgat tovább. A mentalitásban érezhető hullámok pont arra vezethetők vissza, hogy amikor látható egy pozitív változás a nők tudatosságában, akkor általában az ellenállás is erősödik. Az “antigender” megnyilvánulásokban összemosódik a tájékozatlanság (ami nem mindig szándékos rosszindulatból fakad), a tudatos nőellenes propaganda és a feminizmussal kapcsolatos hazugságok terjesztése. Bár még a nők közül is sokan bedőlnek neki, azért ha bajba kerülnek, ösztönösen tudják, hogy a legjobb támogatást a nőszervezetektől, tudatos nőismerőseiktől vagy a nemi szerepekhez kötődő káros előítéletektől mentes szakemberektől kaphatják meg.
A nők tájékoztatása tehát a legfontosabb, hiszen ők a valóban veszélyeztetettek.
Valóban nagyon fontos elérni a nőket, ha mérhetően csökkenteni akarjuk a kapcsolati erőszak mértékét. Ha a nők többsége szinte zsigerből felismeri, hogy ki hajlamos a bántalmazásra, és hallgat is erre a belső (vagy külső) figyelmeztetésre, és messze elkerüli a bántalmazás figyelmeztető jeleit mutató potenciális partnert, a férfiaknak is érdekévé válik, hogy változtassanak a nőket lenéző gondolkodásmódjukon. Hiszen különben nem tudnának párt találni. Ha ez az elvárás általánossá válik, akkor a férfiak azon része is kénytelen lesz alkalmazkodni, amelyik magától még nem ismerte fel, hogy a másik tiszteletben tartása a minimum.
Manapság a politikailag korrekt beszédmódot egyre többen azért vitatják, mert szerintük ellehetetleníti azt, hogy magáról a problémáról beszéljünk. Miért beszélünk akkor egy közös alapról?
Ha ragaszkodunk ahhoz a minimumhoz, hogy létezik családon belüli erőszak, és a nőket veszélyezteti elsősorban, az nem ellehetetleníti az erről folytatott párbeszédet, hanem megalapozza. Aki ezt nem hajlandó elfogadni, az nincs tisztában a tényekkel, és egy feudális értékrendszert támogat. Az intim szféra szomorú gyakorlata mellett a felszínen a nyilvános vagy politikai közbeszéd minősége sokat mutat. A konzervatív értékrend merev nemi szerepfelfogásának erőltetése nyilvánvalóan növeli a tudatlan vagy a nőkre nézve egyenesen sértő megnyilvánulások megengedhetőnek tartását, de azért nem árt látni, hogy Magyarországon (amely mindenféle nemzetközi felmérések szerint a régióban is az egyik legszexistább ország) a baloldalon vagy általában a “progresszív oldalon” is alig van kellő tudás a nőellenesség leküzdéséhez vagy elutasításához. Európa nyugati felén – jobb- és baloldalon egyaránt – politikai mandátum múlhat azon, hogy egy közéleti személyiség lenézően, szexista módon vagy a nők elleni erőszakot lekicsinyelve nyilvánul meg. Nálunk ilyen biztos alap a közéletben még mindig nincs (sem politikai oldalakon, sem a társadalmi közmegegyezésben, ami például tükröződhetne a hatóságok hozzáállásában). Tehát azért fontos beszélni róla, hogy mihamarabb kialakuljon. Elsősorban a nők tudják kikényszeríteni, ehhez van szükség a megfelelő, “kritikus tömegű” tudatos női állampolgárra, amiről fentebb beszéltünk.
Fotó: AFP/STR
A statisztikai adatok alapján csökkent a családon belül erőszak száma?
Az ilyen esetek aránya akkor csökken egy országban, ha az elkövetők felelősségre vonásának következetes rendszere kiépül. A NANE ennek előmozdítása érdekében is lobbizik, de ez nem a civil szervezetek, hanem az állam feladata lenne. Az adatok azt mutatják, hogy a helyzet ilyen szempontból nem javul. Annak ellenére, hogy az érintett intézményekkel (ügyészség, rendőrség, bíróságok) változó az együttműködésünk minősége, ma már vannak hiteles statisztikai adatok. Ezek alapján tudjuk biztosan állítani például, hogy a nők negyede élt át valamilyen formájú fizikai erőszakot férfipartnerétől. Vagy a partnerük által megölt nők és férfiak bírósági aktáiból is tudhatjuk, hogy az esetek 80 százalékában az ölést hosszan tartó súlyos feleségbántalmazás előzte meg a férfi részéről. Ezek az esetek azért juthattak el az ölésig, mert korábban nem történt hatékony hatósági beavatkozás. Igaz azokra az esetekre is, amikor a bántalmazott végső elkeseredésében és a hatóságok által teljesen magára hagyva megöli a bántalmazóját, meg azokra is, amikor a korábbi beavatkozás hiányában a bántalmazó eszkalálódik az ölésig. Mindegyik ilyen ölés megelőzhető lenne, és ezek csökkenésén – azaz a hatósági reakció javulásán – lehetne objektíven érzékelni a párkapcsolati erőszak csökkenését.
Van mihez viszonyítanunk? Vannak “jó gyakorlatok”?
2012-ben végeztünk egy összehasonlítást, hogy azokban az uniós országokban, ahol megfelelő a jogi háttér, és az érintett hatóságok felkészültebbek, milyenek a tapasztalatok. Bizonyítható, hogy hazánkhoz képest a jobb szabályozással rendelkező országokban radikálisan csökkenthető a halállal végződő bántalmazás. Ez a legdurvább, hiszen ez a legborzasztóbb vége egy történetnek. Ausztriában, ahol nagy számban adnak ki távolságtartási végzést a kisebb súlyú bántalmazások miatt, feleannyi nőt öl meg a (volt) partnere, mint nálunk. Svédországban ötödannyit. Ez semmi mástól nem függ, mint az időben történő és a bántalmazót hatékonyan felelősségre vonó beavatkozástól: a bántalmazottat egy rendszer vagy védi, vagy nem védi. Nálunk nem védi, itt pont fordított a helyzet: nálunk kisebb súlyú bűncselekmények miatt alig adnak ki ilyen végzést, csak a legdurvábbaknál, ahol gyakran már az előzetes letartóztatás is indokolt lenne. Az alapvető védelmet az intézményi garanciák és a társadalmi szolidaritás teremthetik meg.
Az interjú második részéből kiderül, hogy szembesülnek a nők ennyire sűrűn a lelki erőszakkal és miért nem könnyű a szabadulás egy rossz kapcsolatból.
Fontos felismerni, hogy van segítség, nem szabad az áldozat szerepében benne ragadnunk, nekünk, nőknek. Hiszen a lányaink is olyan nőkké válnak, amilyen mintákat nyújtunk nekik. Vigyázz magadra és ne tűrd az erőszakot! Ne élj rettegésben! Értékeld önmagad, hogy a lányod is értékelhesse majd önmagát! Csatlakozz az NLCafé Láthatatlan Monokli kampányához, és töltsd ki a tesztünket!
