Jung szerint az én első szava a NEM! Nem vagyok azonos! A kisgyerek még egynek érzi magát az édesanyjával, ám eljön a pillanat, amikor már nem azt mondja, hogy a Palkó labdája, hanem azt, hogy az ÉN labdám. Ebben a pillanatban megjelenik a “szembefordulás”, a leszakadás, a dac, az akarás az akarásért. Nem tudom még befűzni a cipőmet, de ÉN akarom befűzni! Vagy éppenséggel be tudom fűzni, de NEM akarom!
Az addig engedelmes kisgyerek földhöz veri magát, ha nem az történik, amit ő akar, esetleg leszegett fejjel, beharapott ajkakkal hallgat. Még akkor is szembefordulhat a szülővel – sőt önmagával is –, ha arra biztatják, amit korábban ő maga kívánt. Számára ugyanis most nem az a legfontosabb, hogy mit is akar, hanem az, hogy az akaratban gyakorolja magát. Közben maga is szenved attól, hogy ilyen “undok kis béka” lett, és legbelül nagyon vágyik arra, hogy a szülei becézgessék, szeretgessék. Ezt kimutatni azonban nem képes – csak az a nagy megnyugvás árulja el, ami az undoksága ellenére megnyilvánuló anyai és apai kedvesség láttán ömlik el az arcán.
A dackorszakban lévő gyerek ragaszkodik a szokásokhoz, új dolgot csak akkor fogad el, ha arra maga jött rá, ő találta ki – akkor viszont makacsul követeli. A szülőnek ebben a nehéz időszakban nem volna szabad új helyzetekkel megterhelnie őt, vagy ha ez elkerülhetetlen, akkor legyen tisztában azzal, hogy a gyereket ez nagyon igénybe veszi lelkileg, és türelmes kedvességgel segítsen neki levezetni az ebből fakadó feszültséget.
Önállóság és önbizalom
Már sokan leírták, sőt filmre is vették, mi történik a játszótéren, amikor közeledik a dackorszak. Elszalad a gyerek messzire, de aztán megrémül, és visszarohan az anyjához. Az anyának el kell engednie, de készen kell állnia arra, hogy visszafogadja. Ez egyben általános szabály is. Persze szorongunk, amikor a gyerekünk elfut tőlünk, mégis helytelen és ártalmas lenne ráparancsolnunk, hogy ne mozduljon el a közelünkből. Engedni kell, hogy próbálgassa a szárnyait, és tapasztalatot szerezzen. A nagy veszélyektől óvjuk, de egyebekben szoktassuk önállóságra. Ne zavarjuk ki a konyhából se, amikor “segíteni” kezd, de még ügyetlen, és inkább hátráltat a házimunkában. Ha néhány napig, hétig kibírjuk az ügyetlenkedését – és nem viccelődünk rajta, nem gúnyoljuk ki, nem szégyenítjük meg! –, akkor rájöhetünk, hogy gyorsan tanul, és egyre magabiztosabban, szívesebben csinál mindent. Ha azonban kicsi korában nincs türelmünk ehhez, később esetleg már nagyon nehéz lesz a házimunkára rászorítani. Vagyis az a jó, ha már kezdettől az “önállóságot” szokja meg, és akkor később sokkal kevesebb bajunk lesz vele – és egymással. Az önállóság és az önbizalom ugyanis csökkenti a dacot. (Például: tudok már egyedül az üzletből kenyeret hozni, fizetni a kasszánál – mert erre több játékos, nem erőltető próbálkozásban türelemmel megtanítottak…)
Mit tehet a szülő a dackorszakban?
Néhány fontos dologhoz ragaszkodjon – például a lefekvés és a közös étkezés idejéhez –, egy csomó dologban pedig könnyedén engedjen. Csúnya, lógó pulóvert akar felvenni, amikor megvettem neki a gyönyörű újat? Nem állok oda vele vitatkozni ezen. Menjen csak a ronda, foszlottban – ha békén hagyom, majd az újat is fel fogja venni. Ha a gyerek új csizmát kapott – tartja a svéd mondás –, és nem keresi máris a legnagyobb pocsolyát, hogy átgázoljon rajta, akkor talán nem is normális.
Egyébként is: a kisgyerekek ókonzervatívak – szeretik a régi ruhát, a félretaposott cipőt, az ütött-kopott játékokat. Természetesen, ha mínusz 10-15 fok van, nem engedem meg, hogy saruban, szandálban menjen iskolába – akkor zárt cipőt kell húznia. De abban, hogy melyik nadrágjában menjen el hazulról, nem állok oda vitatkozni. Tehát kerülöm az apró összetűzéseket, míg a lényeges dolgokban határozott és következetes vagyok, mert a gyerek szorongani fog, ha az életében nincsenek bizonyos, az ő életkorához szabott, világosan kijelölt határok.
Kedvesen közömbös következetesség
Az utcán sikítozó és toporzékoló gyereknek ne vegyük meg a fagylaltot csupán azért, nehogy mások megszóljanak. Viseljük el, bírjuk ki ezt a jelenetet. A kitartó nyugalom, a halk hang és a dühöngésre is kedvesen közömbös következetesség általában célt ér, pláne ha még a figyelmét is el tudjuk terelni… Ebben tehát ne engedjünk. De azt például, hogy csúszik-mászik a földön, hogy koszos és szakadt lesz a nap végére, nem szabad korlátozni.
Azt mondogatni állandóan: “Vigyázz az új nadrágodra!”, “Most mostam ki!”, “Ne térdelj le!”, “Ne mássz a rúdra!” – pokol! Ettől meg fogunk őrülni – mi is és a gyerekünk is. Szóval jó lenne, ha a szülő pontosan tudná, hogy mi az, amit igen, és mi az, amit nem.
És még valami: a tiltás, a kötelezés, a büntetés – a legrosszabb kényszermegoldások.
A gyereknek sokszor külön mulatság a tiltó, fegyelmező felnőttel szembeszállni és háborúzni. Ha gyengébbnek érzi magát a szülőnél, alamuszin kezdi védeni az érdekeit, ha erősebbnek, akkor nyíltan, csak azért is megpróbálja keresztülvinni a maga akaratát. A tiltásnál sokkal több energiát és fantáziát igénylő, de lényegesen célravezetőbb megoldás, ha a szülő azt mutatja meg a gyereknek, hogy mit lehet és hogyan.
Vekerdy Tamás írása a Nők Lapja Psziché korábbi számában jelent meg.
Már kapható az ötödik születésnapját ünneplő magazin legfrissebb száma!
A tartalomból:
- Bemutatkozik a szerkesztőség
- Válogatás az elmúlt 5 évből
- Miért lép félre a férfi?
- Társkeresés Csernus Imrével
- Tényleg vannak “verekedős” gének?
- “A családunkban mindenki egyformán fontos” – Interjú Epres Pannival és Benedek Tiborral
- Hogyan szeresselek? – Kipróbáltuk a szeretetnyelv-tréninget
- Ki hallgatja meg a gyereket?
