Ildikó Diósdon nőtt fel, egy nemzetközi keresztény iskola közelében. Szomszédaik amerikaiak voltak, barátai pedig koreai, thaiföldi, Fülöp-szigeteki gyerekek. Antropológiai érdeklődésének gyökerei valahová ide, ehhez a multikulturális közeghez nyúlnak vissza, ahol ráébredt arra, hogy a világ elképesztően színes hely, tele sokféle, érdekes emberrel. Ettől kezdve mennie kellett…
Egy fehér tyúk és tíz tojás
Már huszonegy évesen kijutott Afrikába, de nem szafarira ment, mint afféle turista, inkább a kontinens sűrűjét választotta. Kongóban volt önkéntes, ahol hamar rájött, tetszik neki ez a világ. A kint töltött idő olyan nagy hatással volt rá, hogy közgazdasági tanulmányai mellett beiratkozott kulturális antropológia szakra is, Afrika pedig végérvényesen beköltözött az életébe.
Azóta sok idő eltelt, mára a fiatal nő huszonhárom afrikai országban járt már, szervezett expedíciót Torday Emil, Magyar László legendás Afrika-kutatók nyomában, és olyan zárt közösségekhez is eljutott, akikről itthon még csak nem is hallottunk. Három évet töltött Kongóban, ahová szinte már hazajár: ez az ország lett kutatásai fő területe. Rengeteg előadás, publikáció, cikk van már a háta mögött, szakértőként is egyre több a feladata. “Ma Afrika fejlődik, szerepe felértékelődik a világban. Itthon is egyre többet beszélnek róla, ilyen helyzetben pedig az Afrika-szakértők munkája is egyre fontosabb” – magyarázza.
Ildikó az afrikai emberek kedvességét már önkéntesként megtapasztalta. “Megérkezésem után nem sokkal, egyik reggel kopogtatott az ajtómon egy bácsi. Egy fehér tyúkot és tíz tojást hozott nekem. Tulajdonképpen ezzel a kis rítussal üdvözölt, kinyilvánította, hogy a közösség örül annak, hogy ott vagyok és számíthatok rájuk.” Ildikó szerint Afrikában nem nehéz szóba elegyedni az emberekkel. “Az afrikaiakban általában nagyon erős a közösségi szellem. Magányos emberrel nem nagyon találkozni arrafelé. Mindig megy a beszélgetés, közös tévézés, főzés, zenélés. Nagyon közvetlenek és érdeklődőek. Szenegálban például olyan ez, mintha mindenki mindenkinek a rokona lenne.”
A háború gyermekei
A kutató az elmúlt évek során Afrika sötét oldalát is megismerte, például a gyerekkatonák sorsán keresztül. A Háború gyermekei címmel két szerzőtársával közösen könyvet is írt a jelenségről. “Sokat voltam olyan központokban, ahol a milíciákat megjárt gyerekeken próbáltak segíteni. Az eddigi tapasztalatok szerint azonban, nehéz igazi jövőképet adni egy olyan fiatalnak, aki ilyen kemény dolgokon van túl. Épp ezért sajnos sok olyan eset van, mikor a gyerekek visszakerülnek ugyanoda, ahonnan jöttek. Van, amikor maguktól mennek vissza, mert olyan kilátástalannak érzik a helyzetüket. Így oda jutnak, amiben korábban már szocializálódtak, ahol megengedett az ölés, az emberek terrorizálása. Ami a normális világban bűnnek számít, az ott elfogadott.” Ildikó szerint ahhoz, hogy tartósan kezelni tudják a problémát, nagypolitikai szinten kellene komoly lépéseket tenni.
Élményt kapnak, munkát adnak
Épp ezért Ildikó ma már olyan területen tevékenykedik, ahol, úgy érzi, sokkal többet tud tenni. Egy speciális turisztikai modellt dolgozott ki, mely a kulturális fejlesztést a kulturális örökségvédelemmel kapcsolja össze. A felelősségteljes turizmus elveit követve az általa szervezett utazások fontos eleme, hogy a turisták lehetőleg a helyi embereknél költsék el a pénzüket, az ő kézműves termékeiket vigyék haza szuvenírként és az ő szolgáltatásaikat vegyék igénybe. Egy-egy ilyen út alkalmával Ildikó több tucat embernek tud munkát adni. “Ha tizenkét magyar turistát elviszek Szenegálba, az ott tizennyolc embernek jelent egy havi bért. A turisták úgy jönnek haza, hogy életük egyik legcsodásabb utazása volt, a helyi fiatalok pedig azt látják, hogy van értelme továbbvinni a hagyományokat, megtanulni a helyi táncokat, és dobolni tanulni aputól.” Ildikó ezeket az utazásokat “kulturális mélymerülésnek” hívja. Szerteágazó kapcsolatainak köszönhetően a világon egyedülálló programot és útvonalat állított össze, melynek az UNESCO Világörökségi helyszínek mellett egy különleges zenei fesztivál, egy vallási szertartás vagy egy falusi birkózómérkőzés is része lehet.
Ildikó számára persze itthon is Afrika jelenti a munkát. Ismeretterjesztő előadásokat tart, programokat szervez, az afrikai kultúrát népszerűsíti. Ősszel pedig újra útnak indul, hogy megmutassa másoknak is a kontinens kevésbé ismert arcait. Nemrégiben elkezdett zenélni is, egy jellegzetes nyugat-afrikai ütőhangszeren. Egy Budapesten élő guineai fiatalembertől vesz úgynevezett djembedob-órákat. Mint mondja, “így legalább kétszer egy héten, ha csak egy órára is, de úgy érzem, mintha Afrikában lennék.”
