– Nagyon megható volt már a beszéd is, de utána a „1 billion rising“, a világ számos pontján ugyanazon napon táncoló nőről készített film… szóval addigra már kitaláltam magamnak teljesen felesleges tevékenységeket, a kulcsomat keresgéltem a táskámban, ceruzát tettem egyik zsebből a másikba, csak hogy ne nézzem, és ne sírjak megállás nélkül.
– Mért nem akartál sírni?
– Mert jöttem interjút csinálni, és gondoltam, lehetnék összeszedett is.
– Mi a baj a sírással? Majd elsírdogálunk itt kettesben!
– Nagyon erős volt a beszéded. Hogy lehet egyensúlyozni abban, hogy rengeteg kibírhatatlanul szomorú, igazságtalan történetet hallgatsz végig nőktől, akiket vertek, megerőszakoltak, csoportosan erőszakoltak meg, végignézették velük a gyerekeiken elkövetett erőszakot, a családjuk kiirtását, és közben itt vagy, tartasz egy hatásos előadást összeszedetten, utazol, irányítasz egy csapatot, akik neked dolgoznak…
– Nem voltam annyira jó ebben. Belebetegedtem, rákos lettem, komoly műtéteken vagyok túl. Már próbálom másképp csinálni. Ami nem könnyű, mert az emberek mesélni szeretnének, én meg nyitottnak lenni és befogadni a történeteiket. De már nem tudok annyit befogadni, mint régen. Tizenhat éven keresztül utaztam és hallgattam meg nőket, és a testem erre reagált a betegséggel, nem bírt többet. A meggyőződésem nem változott, azt akarom, hogy megszűnjön a nők elleni erőszak. Úgyhogy megyek is, de igyekszem nem a testemben tartani ezt a sok fájdalmat. Írok, táncolok, kiviszem valahogy. Amikor kiderült, hogy tumor van a hasamban, úgy képzeltem, mint egy kosarat, amit a női történetek fonalai szőttek belém az évek alatt. De ez egy érzelmi munka. Minden reggel új e-mailek várnak, a legelképzelhetetlenebbül kegyetlen női történetekkel. A világ meg megy tovább, miközben ezek nap mint nap megtörténnek. Nehéz nem belebolondulni. Néha azon gondolkozom, leveszem a cipőm, és valami köztéren felgyújtom magam. Hátha akkor átmegy. 2013-ban még mindig érvelni kell az egyenjogúság mellett? Hogy minden három nőből egyet erőszak ér élete során?
– Ez a szám sokkoló volt. Azt hittem, rosszul értem.
– Nem. Ez gyakorlatilag mindannyiunkat jelenti. Ha téged épp nem, hát ismersz valakit, akit igen. Az erőszak lehetősége, fenyegető volta folyton velünk van. Mindig kérdezem a nőktől, mi változna az életükben, ha megszűnne az erőszak. De hát mi nem? Csinálhatnának, amit akarnak. Nem is kéne úgy gondolni a férfiakra, mint védelmezőkre, egyébként más férfiak elől. Hanem azzal lehetnénk, akivel simán csak jó lenni.
– Tetszett az előadásban, amikor azt mondtad, hogy minden felszabadított nő szabaddá teszi a környezetét is. Férjét, szerelmét, barátját. Hogy ennek van egy másokra is ható ereje. Ez fontos, mert a nőmozgalmat gyakran éri az a vád, hogy férfiellenes, militáns, de ez pont nem az. Mert ez mindenkit érint.
– Abszolút. Ha egy olyan nővel, anyával, testvérrel élsz, aki a saját életét élheti, kiteljesedhet, boldog abban, amit csinál, az neked is sokat ad. Vegyük a szexet! A megerőszakolt nők félnek tőle, utálják a testüket, elidegenedtek tőle. Ha egy nő otthon van a testében, szereti, belakja, azzal a szex is sokkal élvezetesebb.
– Gyerekként megerőszakolt az apád, nem sokkal később egy másik férfi is. Hogy jöttél ki ebből?
– Sokáig nem tudtam mit kezdeni a testemmel, de szerettem volna visszatérni belé, ezért érdekelt a szex, és végül ez mentette meg az életemet. És az, hogy beszéltem, írtam, táncoltam: ezek fokozatosan visszavezetettek önmagamba. Nem volt szerepmodellem, el is tartott egy darabig, de amikor érzed, hogy önmagad vagy ezen a téren is, az nagyon erős. Kenyában, ahol a lányok klitoriszkimetszése napi gyakorlat, részt vettem egy fiúknak ez ellen tartott foglalkozáson. Egyszer csak egyikük felállt, és azt mondta, ez teljes őrület, miért akarnánk ezt, ha a feleségem nem lesz képes élvezni a szexet, én sem fogom tudni. Hát ez az. Ha a nőket megfosztják ettől, bele sem gondolnak, hogy végül magukat fosztják meg az örömtől.
– Hogyan szólsz azokhoz a nőkhöz, akik normális kapcsolatokban és családokban élnek, nem estek át erőszakon, rendezetten élnek, és most a munkahelyükön olvassák ezt az interjút?
– Nem ismerem ezeket a nőket.
– De igen. Mert az mondod, ez mindannyiunk ügye, az öntudat, önbecsülés, ami kulcsfontosságú ebben, mindannyiunk dolga.
– Jó, de akkor máshogy mondom. Mi az, hogy normális? Ki lehet normális egy férfiközpontú felállásban? Kétféle erőszak létezik. Az elsőfokú, amikor elszenvedi valaki, verik vagy erőszakolják. A második, ha úgy él, hogy ez mint lehetőség ott rejlik a tudatában. Ez is fogva tartó. Azt kell itt megérteni, hogy mindannyian érintettek vagyunk. Ha a szerencse folytán konkrétan nem, akkor szinte kötelességünk segítenünk azoknak, akik szenvednek. Ennek a női testvériségnek működni kell. Vegyük a roma nők magyarországi helyzetét! Marginalizált, kiszorított, kisemmizett sorsok. Oda kell menni, segíteni, meghallgatni őket, és figyelni, ez hogyan hat rád. Ne zárkózz magadba, ne hidd, hogy csak az a valóság van, amiben élsz! Körül kell nézni a barátnőink között. Lehet, hogy mélyen titkolnak valamit, nem mondják, mert félnek az ítélkezésektől.
– Na de ez lényeges elem. Hogy a nők ügye nemcsak azok ügye, akikkel valami rossz már történt. Azokat is el kell tudni érni, akik szerencsére rendben vannak.
– Ez így van. És mekkora meglepetések értek már a téren, hogy ki van „rendben”! Egyszer nagyon gazdag arizonai nőknek tartottam előadást. Mindenki hatalmas gyémántgyűrűket viselt, atyaisten, gondoltam, mit keresek itt. És sorok, hosszú sorok a végén. „A férjem ver”, „gyerekként megerőszakoltak”, „az apám molesztált gyerekkoromban”… Nincs olyan pontja a Földnek, ahol ez más. Ám a lényünk egy része passzivitáshoz szokott, nem ahhoz, hogy hangot adjon a véleményének.
– Azt hinném, ez jólétfüggő. Ahhoz, hogy rálássak magamra, a helyzetemre, kell annyi tér, hogy kicsit arrébb menjek, és ez időigényes, és idő több van, ha jólétben élsz.
– Nem, minden ország kitermelte saját elnyomás- és erőszakkultúráját. Globális férfitársadalom van. Ezért olyan csodálatos a 1billion rising keretében nézni, ahogy dobolva táncolnak Afrikában a nők, kiscsajok nyugati iskolákban, asszonyok Bhutánban – mindenki ugyanazért. Az egyéni szégyenérzetek feloldódnak a tudatban, hogy ez egy világméretű dolog. És ez rengeteg erőt ad. Az elnyomásnak olyan sokféle finom álarca van… Amerika például úgy fest, mint ahol irtó szabadok a lányok, közben iszonyúan túlszexualizáltak már tinédzserként, és tökéletes testre hajtanak.
– Volt valaha B opciód karrierre? Vagy evidens volt, hogy ezt akarod?
– Nagyjából egyértelmű volt nekem ez mindig.
– Jó, de a Vagina Monológok sikere azért meglepett?
– Na az sokkoló volt. Addig szegény művészként éltem, politikai aktivistaként küzdöttem, mert ez érdekelt, ezt akartam, boldog voltam. Amikor a Monológok befutott, azt éreztem, ez a legfurább és legőrültebb dolog, de közben mennyire csodálatos is! Sokkal nagyobb platformon beszélhettem onnantól arról, ami addig is fontos volt nekem. Most Budapesten beszéltem a Nőkongresszuson. Hogy csinálhattam volna ezt meg enélkül? Sehogy. Az elveim ugyanazok maradtak, csak sokkal-sokkal több emberhez jutnak el.
– Van valami napi praktikád, amivel sose felejted el, hogy nemcsak a fejedben élő okos nő vagy, hanem nyaktól lefelé is laksz a testedben?
– A rák előtt nem volt, de ma már jógázom, és rengeteget táncolok, minden nap. Szerintem a tánc tud igazán összekötni a belső életenergiákkal, és nekem onnan annyi ötlet, kreativitás, politikai aktivizmus jön! Ez az egyesítés nagyon fontos; rengeteg nő olvas feminista dolgokat, és mégis együtt él valakivel, aki nem bánik jól vele.
– Ha végignéz az ember azon, amit eddig létrehoztál, működésbe hoztál, amennyi embert magaddal ragadva aktivizáltál, egy lélegzetelállító pályát lát. Annak is bizonyítéka, hogy az ember mindig érzi, belül tudja, hogy mi a dolga és bátran hallgathat rá?
– Igen. Én sose terveztem, a dolgok hozták egymást, és a legjobban egyfajta intuitív tudásból születtek. Szerintem mi nők ezzel a hihetetlen képességgel születünk, valahogy rá vagyunk kötve a világ energiaforrására, intuitív tudással, és az erőszak ezt tudja lerombolni, ettől tud elzárni. Pedig minél többet lehetünk ebben, annál jobb dolgokat tudunk létrehozni. És az a vicces, hogy ez az intuitív képesség a férfiakban is megvan, de többnyire totálisan elnyomva, ezért ismét csak a patriarchális berendezkedést okolhatjuk. A nőmozgalom iránya a visszatalálás, ezeknek az energiáknak az újra felfedezése és magunkba építése.
– Ilyesmit mondott Mészáros Márta is azzal, hogy ez elindult és feltartóztathatatlan.
– Abszolút feltartóztathatatlan. Egyszer Michiganben a törvényszék lépcsőin adtuk elő a Monológot, akkor mondta egy nő, na kérem, a vagina kiszabadult a palackból. Kint van, és innen már senki se fogja oda visszapréselni. Nem is, naná, mire gondolnak? Nők milliói akarják, és tesznek a szabadságukért. Őket visszaterelni? Soha. Soha. Csak a hullámon keresztül.
– Sírással kezdtük, legalábbis én. Te kinek a hatására szoktál?
– Sokan vannak, de Tina Turner a legerősebb. Nem is kell énekelnie, elég, ha meglátom. Olyan istentelenül önmaga az a nő, hogy attól menten sírva fakadok. Anoushka Shankar is ilyen, ha énekel. Vannak írók, akiket szintén szeretek, de ilyenek az önszerveződő kenyai nők is, akik mindenfajta támogatás, pénz és előképek nélkül, egyszerűen a szívükre hallgatva teszik a dolgukat. Mindig megríkat, ha náluk vagyok.
