Mi tagadás, a magam 163 centijével valóban alig látszottam a pult túloldalán. És igen, azt is tudom, hogy nyilván csak kedves akart lenni. De én sem neki, sem pedig másnak nem vagyok Törpilla és nem csak azért, mert a hajam tudtommal nem szőke, és a bőröm színe sem hupikék.
Naná, hogy annak idején én voltam a kislány a tornasor végén. Az, aki az alacsonysága miatt is hibátlan alany volt ahhoz, hogy csúfolják az iskolában. Az, akit a szülei azzal vigasztaltak, hogy majd egyszer csak megnő.
Nos, ami azt illeti, annyira nem nőttem meg. És persze ma már nincs ott az agresszív kisfiú, aki erőből belelök a tócsába, vagy a másik, aki folyton rám borítja az iskolapadot – ő egyébként mostanra buddhista lett, múltkor láttam a Facebookon –, nem terjesztik rólam, hogy az ufók hoztak, nem pedig anya szült, nem dobnak fejbe tornaórán medicinlabdával, és nem öntenek poharas tejet az iskolatáskámba. De ma is előfordul, hogy csupán ránézésre nem vesznek komolyan, csak azért, mert – idézem – olyan pici és cuki vagyok.
Aztán, ha már megismernek, ha bizonyítok – és ha kell, duplán, triplán teljesít a pici lány -, azzal tudom ellensúlyozni a külső adottságaimból adódó prekoncepciókat. Megtanultam. Kénytelen voltam rá. Azzal viszont már kevésbé tudok mit kezdeni, ha nem érem fel a polcot a boltban, a csomagtartót a vonaton, a pultot egy vendéglátóhelyen, ha magas ember ül elém a színházban, vagy ha épp csak orrtól felfelé látom magam a nyilvános mosdó falán lógó tükörben. Nem szeretek lábujjhegyre állni, nyújtózkodni, felugrálni, és pláne nem szeretek segítséget kérni, hogy te figyelj, lécci, vedd már le, tedd már fel. Nem szeretem magyarázni, hogy igen, elbírni elbírom, csak nem érem fel, és kettő a legkevésbé sem ugyanaz.
A ruhavásárlás meg aztán külön kunszt. Olyan maxiszoknyát vagy maxiruhát venni, amit nem kell felhajtatnom, és lapos cipővel is hordhatom, gyakorlatilag esélytelen. A nadrágok esetében választhatok: vagy a porban húzom, vagy harmonikázik a szára, vagy levágatom az aljából azt a 12-15 felesleges centit, egyben búcsút intve ezzel a szabásának is. Persze a többi ruhadarabbal sem egyszerűbb, mert az esetek többségében nem ott van végük, ahol kellene. A hosszú ujjak rajtam nagyon hosszúak, az alapból derékszabású cuccok alja minimum csípőig takar, a térd fölé érő szoknya garantáltan térd alá ér, tunikában meg szimplán úgy nézek ki, mint egy félbefűrészelt óriás. Persze, tudom, feltalálták a magas sarkút, de nem vagyok én valami helyi Victoria Beckham, hogy folyton abban járjak.
A divatipar két dolgot fetisizál a végletekig: a magasságot és a vékonyságot. A telt nők viszont egyre markánsabban állnak ki magukért, a plus size ma már önálló és egyre felkapottabb irányzat, létezik plus size kategória a modellek között, a plus size csajokra divatkampányokat építenek, nem beszélve arról, hogy vannak molettekre szabott boltok, illetve egyre több márka rukkol elő duciknak készült kollekciókkal. Így kell ezt a csinálni!
Tudom, hogy nekik sem egyszerű, és ők sincsenek kimondottan elkényeztetve. De legalább már észrevétették magukat. Az alacsonyság viszont egyértelműen nem trendi. Pedig ugyanezen az alapon lehetne. Az alacsonyaknak készülő, úgynevezett petite kollekciók még mindig ritkák, Magyarországra pedig aztán végképp nem jutnak el. Alacsony csajokra specializálódott ruhabolt nyitásában sem látta még meg itthon senki az üzleti lehetőséget. Se magasak nem vagyunk, se ducik, akkor meg mit akarunk ugyebár?! Mintha csak azt akarnák sugallni, hogy csak nyugodtan érezzük magunkat láthatatlannak.
Én azonban nem vagyok láthatatlan, és szeretném, ha a többi, magasságban vagy bármi másban “szabványtól eltérő” nő sem lenne az. Tény persze, hogy aki egy csőbe néz, az sok mindent nem lát. Itt volna hát az ideje, hogy a divatipar felhagyjon végre a csőlátással.
