50 felett munkát keresni igazi rémálom, és minél közelebb van a nyugdíjkorhatár, annál kisebb rá az esély, hogy egy “jobb nincs” megoldáson kívül mást is talál magának az ember. Ezzel a problémával szembesült Teési-Vass Zsuzsanna is, a Tűvarázslat blog írója, aki hiába volt lelkes és optimista, hosszú hónapokig nem találkozott mással, mint lesajnáló mosolyba csomagolt visszautasítással. Mígnem egy blogposztnak köszönhetően alig három hét alatt megkapta álmai munkáját, és élete 180 fokos fordulatot vett. Mindennek már több mint nyolc hónapja, az új munkával járó örömmámor azonban még mindig nem múlt el.
NLC: Miért döntöttél úgy, hogy az álláskeresés szokatlan módját választva blogodon teszel közzé egy felhívást?
T.-V. ZS.: Akkoriban folyamatosan azon agyaltam, hogyan tudnék hatékonyan munkát keresni úgy, hogy kikerüljem a felesleges, lelombozó köröket. Senkinek nem tesz jót a kudarc, az elutasító válaszok azonban egy idő után nagyon próbára teszik az ember önértékelését. Ezért fordítottam a dolgon. Nem határozott pályázatra jelentkeztem, hanem meghirdettem az általam használhatónak gondolt tulajdonságaimat; azt, hogy konkrétan mit szeretnék. Kiterítettem a lapjaimat, mert úgy gondoltam, így csak az keres meg, aki valóban lehetőséget lát bennem.
NLC: A Startlapot is megjárt felhívás előtt össze tudod számolni, hány sikertelen álláspályázaton, interjún estél túl? Azt tudjuk, az életkoroddal gyűlt meg a bajuk a munkáltatóknak – de mitől tartottak? Betegeskedés? Képzettség vagy motiváltság hiánya?
T.-V. ZS.: Szerintem nem sok értelme van a sikertelen pályázatokat számolgatni, azt sem tudja az ember hányszor esik el, mire megtanul járni. Elesik, feláll, megy tovább.
Sajnos a munkáltatók sokszor nem feltételezik az emberről, hogy felnőtt, és tudja mire képes, milyen terheket tud felelősen elvállalni. Abból indulnak ki, hogy biztosan állandóan beteg lesz a gyerek, nem is próbálják rugalmasan megoldani a dolgot, inkább visszadobják a jelentkezést. Pedig akinek családja van, az értük él és dolgozik, maximálisan motivált miattuk. A másik az életkor. Negyven felett már elég sok szabadság jár az embernek, ami olyan fizetett idő, amiért a munkáltató nem kap semmit, ezért igyekszik inkább olyat felvenni, akinek kevesebb “haszontalan” nap jár.
Sok helyen úgy gondolják, hogy egy érettebb korú ember nem tudja elfogadni, ha fiatalabb a főnöke, attól tartanak, nem boldogul a számítógéppel, nem bírja a stresszt és a fizikai megterhelést. Az ember lelki szemei előtt látja, ahogy kiosztják az előre kinyomtatott címkéket: idősecske, beteges, nem elég tanulékony, nem elég innovatív, túlképzett, alulképzett.
NLC: Mit lehet szerinted a sok előítélet ellen tenni?
T.-V. ZS.: Folyamatosan fejleszteni kell magunkat, nem ülhetünk be egy rég megszerzett papír mögé. Naprakésznek kell maradni a szakmánkból, legyen az bármi. Nem utolsósorban el kell tudni adni a tudásunkat, ehhez pedig önbizalom és hit kell. Ha mi nem hiszünk magunkban, hogy higgyen bennünk egy idegen, aki most lát minket először?
NLC: Eredeti szakmád nőiruha-készítő, ehhez kapcsolódik sikeres álláskeresésed is, amelynek végén mesebeli fordulatként jött az állásajánlat egy különleges helyről. Áruljuk most már el, miről van szó?
T.-V. ZS.: Az én álomállásom a Magyar Állami Operaházban van, ahol férfijelmez-készítőként dolgozom. Emlékszem, évekkel ezelőtt láttam Az Operaház fantomja című darabot, ott fogalmazódott meg bennem, hogy jelmezeket szeretnék varrni. A könnyeim is potyogtak, ahogy néztem azt a sok gyönyörűséget a színpadon. Nem hittem, hogy egyszer ez tényleg valósággá válhat, de összeálltak a dolgok. A blogolás, a sokféle varrós munka, az, hogy pont akkor jutott eszembe a felhívás ötlete, amikor a műhelyben üresedés volt; sok mindennek kellett összeállnia ahhoz, hogy teljesülhessen az álmom.
NLC: Hogyan kell elképzelni ezt a kelmékkel és gyöngyökkel borított mesevilágot?
T.-V. ZS.: Amíg az ember nem lát bele egy színház életébe, eszébe sem jut, milyen sokan dolgoznak “láthatatlanul” egy produkción. Itt, az Operaházban is rengeteg szakma segíti az előadásokat. A jelmezműhelyekben külön dolgoznak a női- és a férfiruhákon. Nem úgy kell elképzelni, mint egy ruhagyárat, inkább mint egy gépesített kézművesműhelyt. A tervezők által megálmodott csodákat mi készítjük el minden egyes szereplőnek a saját méretére, speciális módon, hisz a jelmeznek egyszerre kell kényelmesnek, könnyen alakíthatónak és strapabírónak is lenni.
Amikor idekerültem, éppen egy nagy munka közepébe csöppentem bele, akkor készültek a Csipkerózsika jelmezei. Rengeteg kapocs, gomb, patent és kő került fel rájuk, volt, hogy két hétig csak kézzel varrtam. Nagyon sok apró trükk és fogás van, amit csak munka közben lehet elsajátítani, ezt már sehol nem tanítják, csak a kollégáim.
NLC: Hogy fogadta a családod, amikor az álláskeresős posztodat követően felpörögtek körülötted az események?
T.-V. ZS.: Nagyon nem lepődtek meg a formabontó megoldáson, hisz ismernek, tudják, ha valamit nagyon akarok, azt elérem. Büszkék voltak rám, velem együtt örültek, hogy megvalósult egy régóta dédelgetett álmom. A hétköznapokat sem tudnám leszervezni nélkülük, mert reggel 5 órakor indulok és délután 5 órára érkezem vissza Esztergomba. Férjem segítsége nélkül ez nem menne nap mint nap.
A bejegyzésre egyébként több mint 20 ezren kattintottak rá, és nagyon sok levelet kaptam utána, sokan gratuláltak az ötlethez, sokan elmesélték, hasonló helyzetben vannak, és drukkolnak nekem. Hatalmas mennyiségű pozitív energia áramlott be az életembe abban az időszakban.
NLC: Most hogy már bő fél év is eltelt, és túl vagy a próbaidőn, még mindig úgy gondolod, rád talált a szerencse?
T.-V. ZS.: Igen, a szerelem még mindig tart, még mindig úgy gondolom, nagy szerencsém volt, hogy ilyen szépen összesimultak a dolgok abban a bizonyos pillanatban. Persze az ember elfárad, néha nehezére is esik a hajnali kelés, de az érzések még ugyanúgy elborítanak nap mint nap, ahogy meglátom az Operaház épületét. Még kimondani is gyönyörűség, hogy az Operaházban dolgozom.
NLC: A munka természetesen nem minden. Tudható rólad, hogy egy varrással kapcsolatos blogot vezetsz, valamint ügyes kezű foltvarrónak is számítasz. Mi mindennel töltöd még ki a szabadidődet?
T.-V. ZS.: Nyáron született meg az első unokám, van három gyerekem, férjem, családom, mindenekelőtt nyilván velük igyekszem minél több időt tölteni, amiből persze sosincs elég. Szakítok időt olvasásra, időnként mozira, a fejem pedig mindig tele van ötletekkel, meg nem varrt takaróról, így ha 100 évig élek, akkor is lesz mit csinálnom.
NLC: A fiatal pályakezdőktől mindig megkérdezik, hogyan képzelik el az életüket, karrierjüket 5-10 év múlva. Nálad e téren mi a helyzet? El tudnád képzelni, hogy egy évtized múlva, sőt akár a nyugdíjas kor betöltését követően is az Operában dolgozol?
T.-V. ZS.: Persze, hosszú távra tervezem a kapcsolatunkat. Ráadásul hamarosan a műhely átköltözik az Eiffel-csarnokba, ez pedig rengeteg újdonságot, izgalmat tartogat számunkra. Nagyon várjuk, milyen lesz az új helyünk, ahol az ígéretek szerint jóval nagyobb tér áll majd rendelkezésünkre a kosztümök tervezéséhez, elkészítéséhez is.
