Jó esetben pozitívan csalódunk, ha látjuk, 40-es valóságunk simán belefér egy 38-as ruhába, és örömittasan vesszük meg a drága kincset. Boldogságunk azonban jó eséllyel csak a szomszédos butik küszöbéig lesz társunk, ahol az eladólány kegyetlen “őszinteséggel” vágja majd arcunkba, “Akkora méretben nincs ruhánk, ami neked kell.” Mi pedig zavarodottan botorkálunk kifelé azon tűnődve, hogyan lettünk öt perc alatt nádszálkisasszonyokból bálnák.
Generációs morgások
Mielőtt máglyahalálra ítélnénk a fast fashion márkákat és mindenkit, aki szerint a mai, ready-to-wear öltözködés egyet jelent a próbafülkék neonfényes alázásával, gondoljunk csak arra, hogy az előző generációk női is megküzdöttek már ezekkel a problémákkal. Ettől még persze nem lesz jobb a helyzet, de legalább megnyugodhatunk, a probléma nem bennünk van.
Míg nálunk, a legvidámabb barakkban évtizedekig nem a kínálat bősége okozott gondot, ráadásul varrónővel elkészíttetni egy konfekcióruhát nem került többe, mint megvásárolni, addig a méretproblémák nem voltak szemet szúróak. Vagy csak volt nagyobb bajunk is, mint egy rosszul szabott nadrág. Ezalatt azonban a dicső Nyugaton kellemetlen méreteket öltött a rendszertelen ruhaszámozás.
A 20. század elején, a középosztály arányának megnövekedésével együtt ugrásszerű igény mutatkozott a készruha-kollekciókra, ez pedig életre hívta a modern kori ruhaipari tömeggyártást és a katalógusáruházakat. A szabályok nélküli, egymástól nagy mértékében eltérő méretezési módszerek azonban komoly elégedetlenséget váltottak ki a vásárlókból, a mérethibák miatt visszaküldött ruhákon pedig jóformán csak a postai szolgáltatók gazdagodtak, a divatmárkák számára ugyanis ez szintén milliódolláros kárt jelentett.
Próbálkozások persze voltak rá, hogy egységes mérettáblázatokat dolgozzanak ki. Amerikában a ’40-es évek elején zajlott az első, átfogónak nevezhető felmérés, amely során országszerte 15 ezer nő méreteit jegyezték fel, hogy az így nyert adatok alapján valamilyen rendszert hozzanak létre. A kutatás azonban sok kívánnivalót hagyott maga után. Ugyanis csak a fehér nőktől származó adatokat használta fel, ráadásul a felmérésben a szegényebb réteg alultáplált lakossága nagyobb arányban képviselte magát, nem beszélve arról, hogy a nők már akkor sem nyilatkoztak szívesen valódi testsúlyukról, illetve nem minden esetben hagyták, hogy idegenek méregessék őket hiányos öltözékben. A Ruth O’Brien és William Shelton nevéhez köthető felmérést később még több másik is követte, a mai rendszer alapját képező amerikai ruhaszámozást 1958-ban dolgozták ki.
Az ASTM International amerikai nonprofit szervezet, amelynek célja, hogy az egész világon egységes standardokat alakítson ki a különböző gyártási területekre, 1995-ben dolgozta ki saját rendszerét, amelynek alapjául az 1958-as 8-tól 38-ig terjedő amerikai ruhaméretezést vették. Sokatmondó, hogy már bevezetésekor a korábbi 8-as helyett 2-es mérettől indult a számozásuk, ami 2011 óta a 00-ás méretet is számon tartja, azóta pedig nem egy márkánál vásárolható 000-ás méretezésű öltözék is.
Az Európai Unióban 2007 óta létezik egységes ruhaméretezési szabványrendszer, ami a szexi EN 13402 név alatt fut. Ez alól Anglia, saját méretezési rendszerének köszönhetően már kapásból kivételt jelent a kezdetektől, de a tagországok esetén sem terjedt el széles körben a mai napig sem az alkalmazása.
Inflálódó méretek
A helyzetet, miszerint centikben mérhetően egyre nagyobb az eltérés a modellek és az átlagos nők testalkata között, a márkák úgy próbálják kezelni, hogy a méretszámozás növelése helyett időnként változtatnak az adott méretű ruha valós nagyságán. Így történhet meg, hogy sokszor egy vagy akár két mérettel kisebb ruha is ránk jön egyes butikokban. Ez a hiúsági méretezés (vanity sizing) pedig remekül működik, hiszen ki ne örülne annak, ha azt látná, kisebb ruhába is belefér, mint ahányas méretet általában hord.
Számokban is kifejezve, egy átlag amerikai például jó tíz kilóval nehezebb, mint a ’60-as években, de nekünk is van miért aggódnunk, elhízásban alig vagyunk lemaradva az Újvilág lakóitól. Ennek köszönhető, hogy a ruhák valós méretét nézve egy mai amerikai 8-as (európai 38-as) méretű ruha jó ötven éve még 14-16-os méretűnek (európai 44-esnek) felelt volna meg. Így hát hiába az XXS-es méretezések, ha a méreten belüli derékbőségek nőnek. További problémát jelent, hogy a divatcégek nagy része a homokóra alkatot veszi mintául ruhái szabásvonalánál, holott ilyen ideálisnak mondott, nőies formákkal a vásárlóknak csak kis százaléka rendelkezik.
A méretek változásának az elhízáson felül van egy másik, mára számokban is kimutatható oka: ez pedig a mellimplantátumok óriási népszerűsége. Egyre nagyobb a kereslet az “átlagon felüli” kebelméretekre gyártott fehérneműkre, a problémásabb tervezési és gyártási folyamatok miatt azonban a legtöbb márka megáll az F-es kosárméret környékén. A Victoria’s Secret márkát is több támadás érte, potenciális vásárlóik nyílt levélben követelték, hogy melltartóikat extra méretekben is árulják – holott szemfüles vásárlóik észrevehették, hogy manapság centire nagyobbak az adott méretek fehérneműi, mint korábban.
Okok és kapcsolatok
Felháborítónak is tarthatnánk, hogy a mai korban, amikor a vásárlókat személyesen igyekeznek megszólítani a márkák, amikor a kommunikáció már régóta kétoldalú vásárló és eladó között, amikor az információ a legnagyobb hatalom és az gyorsabban terjed, mint bármilyen vírus, a divatmárkák még mindig megtehetik, hogy “Fontos vagy számunkra” hirdetéseik mögé bújva vállat rántva figyelik, amint vásárlóik tucatjai szentségelnek a mérethibák miatt. Megtehetnénk, de sajnos nem úgy tűnik, hogy bármi változást elérnénk.
A divatcégeknek ugyanis nem áll érdekükben hogy világmegváltó terveket szövögessenek e téren. A vásárlók többsége előbb-utóbb megtalálja a számára megfelelő márkákat, amiknél stimmelnek a méretek és a szabásvonalak, ha pedig ez meg van, a vásárlói hűség legmagasabb szintjének lehetünk tanúi. Magamon is tapasztalom, farmerjeim kivétel nélkül két márka kínálatából származnak, hiszen tudom, az ottani S-es M-es méret tuti stimmelni fog.
Egy egységes méretezés bevezetése azonban kisebb-nagyobb mértékben minden divatmárkát érintene, törzsvásárlóik nagy része alól pedig egy pillanat alatt rántaná ki a talajt azzal, hogy a megszokott számozás hirtelen már nem megfelelő számukra. Nagy átrendeződés menne végbe a ruhapiacon a törzsvásárlók összetételét nézve.
Mégis, mit tudunk tenni, amíg valaki fel nem találja a megoldást erre a több évtizede fennálló problémára? Sajnos csak az, amit a márkák is sugallnak: keresd meg a hozzád illőt, és ragaszkodj hozzá foggal-körömmel. Legalábbis, amíg csak meg nem változtatják a méretezését.
