Wekerletelep
Kispest Budája. A három területből ez a legismertebb, nem véletlenül: kisváros a nagyvárosban a huszadik század legelejéről, a béke utolsó éveiből, méghozzá egységes (nem is akármilyen) stílusban, geometrikus tervek alapján építve.
Ami ma már burokban működő romantikus kis világnak tűnik, az anno, az iparosodás idején teljesen pragmatikus ügy volt: a rohamosan fejlődő fővárosnak szükség volt a munkásokra, az ezernyi vidéki nincstelennek pedig a munkára. Budapest nem csak az utóbbit, hanem lakást is kínált nekik, és hogy ne érje őket kultúrsokk a falusi lét után, Fleischl Róbert építész javaslatára egy kisvárosnyi kertes családi, iker- és sorházat építettek nekik a Sárkány család egykori birtokán.
Szóval mai szemmel leírhatatlanul cuki az egész történet.
A jellegzetes, egyszerű, mégis a korszaknak megfelelően díszített, sokszor ívelt falú sarokszobákkal ellátott épületeken kívül a telep jellegzetességét a hatalmas, buja kertek és fák adják; ilyen kis területen ennyi zöld valószínűleg nincs egész Pesten, leszámítva persze az óriásparkokat. A többi pedig jött magától: óvodák, iskolák, patika, templom, kisboltok és így tovább, amíg – nagyjából az első világháborúra – zárt kis közösségként működhetett a Wekerletelep. Nem csoda, hogy a rendszerváltás után alakult egyik legerősebb civil szervezet, a Wekerle Társaskör nekilátott, hogy visszaállítsák a háborúk és a szocializmus által megtépázott közösség patináját.
Az eredményt inkább mutatjuk, mint taglaljuk.
Azt pedig nagyjából mindenki tudja, hogy az építésbe beszálló Kós Károlyról elnevezett főtéren forgatták a Barátok közt külső jeleneteit, de a Wekerléről tényleg ez a legérdektelenebb információ.
(Ja, az utolsó képen látható kerekesszékes úr üzeni, hogy most már tényleg nagyon dühös a lyuk miatt, amivel az önkormányzat nem csinál semmit hónapok óta, eltekintve a nevetséges minikordontól!)
Tisztviselőtelep
A lepattantság itt kevésbé romantikus, mint a Wekerlén, emiatt nyersebb, de őszintébb hely. Turistaként csak akkor korzózzunk itt, ha inkább csodálkozni, a részletekben gyönyörködni és Budapest, illetve a nyolcker abszurd arcán elmélkedni van kedvünk, nem cukrászdákban, éttermekben ülni.
A Tisztviselőtelep romantikáját félig az adja, hogy Budapest legnyomasztóbb területei övezik: a Népliget, az Orczy út, amögött pedig a mára a gettó drogelosztójává züllött Diószeghy Sámuel utca.
Egyébként bő húsz évvel idősebb, mint a Wekerletelep, és nem a munkásoknak, hanem a – ki nem találnátok! – tisztviselőknek épült, a menőbb irodistáktól a cégvezetőkig. A terület változott annyit az azóta eltelt 130 évben, hogy a fentiekből egyik sem jutna eszünkbe magunktól, az azonban látszik, hogy akárcsak a Wekerle, geometrikus, tudatos tervezés eredménye. Nem azt pofozgatták, ami már ott volt, hanem a nulláról kezdték, gyáraktól, ipari területektől övezve szerettek volna egy kis oázist.
Azóta persze egy csomó házat lebontottak, felhúztak a helyükre valami mást, a szocializmus és a kilencvenes évek is hozzátette a magáét, de egyik sem annyira, hogy a telep elveszítse eredeti báját. Vannak épületek, amelyekhez ránézésre hozzá sem nyúltak a tizenkilencedik század vége óta. Látszik az is, hogy egy ideje – ahogy a nyolcker körúton túli részében általában – nem történik semmi, némi faültetéstől eltekintve, a lépten-nyomon felbukkanó Józsefváros újjáépül táblák és matricák ellenére. Mindegy, jó ez így, gondolja az összes önkormányzat ciklusok óta.
Mondjuk tényleg jó.
Fiastyúk utcai lakótelep
Amennyire érintetlen maradt a Wekerletelep századfordulós romantikája, annyira nem változott az angyalföldi Fiastyúk utcai lakótelep tervgazdaság-esztétikája sem az ötvenes évekből. Persze, találni Budapesten épp elég “retro” lakótelepet a hatvanas-hetvenes évekből, ám ezek nagy részén már “bekavart” a panelprogram, plusz azok mégiscsak tizenöt-húsz évvel a Fiastyúk után épültek.
Azért különösebb bizsergető érzés itt sétálni, mert érződik: nem erőltetett nosztalgiából, egy kulturális program, terv részeként őrizték meg szinte érintetlenül az építészetet, a szobrokat, de még a cégéreket is, hanem csak úgy.
Esztétikai felújítást alig találunk az egyébként negyvenes években kezdődött projekt területén, amelyhez az ötvenes években tervezték és építették hozzá a képeken látható házakat a Tahi utcában és a Tomori közben. Modern, gyorsan felhúzható munkásotthonok voltak ezek, a szovjet hatalomátvétel után a szocializmust építő melósoknak. Ebből lett a főváros első tervezett lakótelepe.
Nagyjából ma is erről van szó: romantikus, csodálatos proletárkörnyék, szegénység, az van, de béke is. Legfeljebb az autók, a légkondik és a mindenhonnan kilógó parabolák emlékeztetnek arra, hogy túl vagyunk egy rendszerváltáson.
Egy, a szökőkútban épp lábát mosó hajléktalan elmesélte: jóban van ő mindenkivel, ismerik, kedvelik, vagy legalább elviselik, és még az őt köztéri italozásért vegzáló közeget is leszerelte azzal a dumával, hogy
ember, akkor mégis hol igyam meg?
