nlc.hu
Otthon
Vendégek, akik nem akarnak elmenni

Vendégek, akik nem akarnak elmenni

Sajnos, vannak olyan vendégek, akik nem veszik észre, hogy kezd kínossá válni a jelenlétük. Ilyenkor vagy viselkedsz, és kibírod, vagy szólsz. Te melyik megoldást választanád?

Nem szívesen bántok meg senkit, és csak a legközelebbi barátaimmal és a hozzátartozóimmal engedem meg magamnak néha azt, hogy bizonyos helyzetekben nem csomagolom be a mondandómat. Viszont igyekszem minden helyzetben őszinte lenni, gyűlölöm a színjátszást, a hazugságokat. Szeretem a vendégeket, tényleg, és szívesen is látom őket. Egy határig. Azt pedig nem vagyok köteles eltűrni senkitől sem, hogy a saját otthonomban visszaéljenek a vendégszeretetemmel. Más a vendéglátás, és más a pofátlanság ugyanis. Ti mit gondoltok erről?

Mikor mentek haza?

A gyerekeim kicsi korukban mindig iszonyúan izgatottak voltak, ha vendégek jöttek hozzánk, és az első kérdésük mindig az volt hozzájuk, hogy „Mikor mentek haza?”. Ez vicces is volt egyszerre, meg időnként kínos is. De volt olyan eset, amikor ezt a kérdést én is feltettem. A férjemnek volt egy kollégája, aki állandóan meg akarta magát hívatni hozzánk családostul. Mindig nagyon udvariasan kitérő választ adtam, mert nem éreztem azt, hogy olyan erős lenne a kötelék, hogy én a vasárnap délutánomat vagy a szombatomat velük töltsem. Egyszer azonban nem tudtam kibújni ez alól, és kénytelen voltam meghívni őket. Szándékosan nem ebédre invitáltam a családot, hanem szigorúan ebéd utánra, de ők kitartottak, és maradtak vacsorára, ezt a békát még lenyeltem, de amikor a kisfiuk már láthatóan hulla volt, és zombiként közlekedett, megkérdeztem a feleségtől, hogy nem gondolják-e, hogy haza kéne menniük. Én is le akartam fektetni a saját gyerekeimet, és már nagyon untam az övék nyafogását. Kicsit sem érdekelt abban a pillanatban, hogy megsértődnek-e, egyszerűen csak ajtón kívül akartam tudni őket.

Indulás előtt egy finom kávé?

A másik eset, amire máig jól emlékszem, legalább 8 éve történt, az szintén a férjem kollégáival fordult elő, akiket meghívtam ebédre, és akkor még egyiküknek sem volt saját gyereke, csak nekünk. Szépen megették a háromfogásos menüt, majd a fiúk leültek meccset nézni meg dumálni, a nők játszottak a gyerekekkel, aztán eljött a lányom délutáni alvásának az ideje. Ebben én nem ismertem bocsánatot, hiszen mindig úgy gondoltam, hogy a pihenés fontos egy háromévesnek. Kértem, hogy beszéljenek egy kicsit halkabban, és lefektettem a gyereket. Természetesen minden gólnál üvöltöttek, de még visszafogtam magam, a gyerek pedig pihent egy órácskát. Este hétkor pedig megetettem az egész társaságot, és lábujjhegyen vártam, hogy mikor indulnak végre haza, mert hulla voltam, és bármennyire is kedveltem őket, elegem volt már belőlük. De nem akartak elmenni, pedig én mondtam, hogy mennem kell gyereket fürdetni és fektetni, de a fülük botját sem mozdították. Végül a férjem megkérdezte, félig viccesen, félig komolyan, hogy indulás előtt kérnek-e egy finom kávét. Kértek, de nem értették az iróniát, és nem indultak. Megfürdettem a gyerekeket, akik nyilván nem akartak lefeküdni, mert izgatta őket a vendégek jelenléte, tíz óra felé azonban  már kezdtem ideges lenni, mert úgy láttam, hogy a társaságnak esze ágában sem volt indulni. Végül fél tizenkettőkor megkértem mindenkit, hogy menjenek haza, mert most már én is fáradt vagyok, a kicsik nem tudnak aludni. Még csak nem is vették észre magukat, komótosan szedelőzködtek, és sokáig emlegették, hogy milyen jó volt nálunk. Persze sosem viszonozták a vendéglátást

Amikor vendégségbe megyünk, akkor én igyekszem figyelni arra, hogy a vendéglátókat ne zavarjam. Tényleg. És csak a legközelebbi barátaimnál sátorozok le egy egész napra, de ott is csak úgy, hogy segítek mindenben: főzés, tálalás, pakolás stb., és akkor indulok haza, amikor még örülnek az ottlétünknek, nem pedig akkor, amikor már szeretnének a francba kívánni. Persze, ebben van némi ellentmondás, mert a barátaimtól elvárom, és vagyunk is olyan viszonyban, hogy nyugodtan hazaküldjük egymást. Ez szerintem természetes.

Egyszer hazaküldtem a lányom barátait

Olyan ötödikes lehetett a lányom, amikor átjöttek hozzánk az osztálytársai, három számomra ismeretlen kislány. Én egyébként nagyon szeretem, ha nálunk vannak a gyerekek barátai, mert sokkal inkább nyugodt vagyok, ha az otthonunkban játszanak, mint egy idegen helyen, ahol nincsenek otthon a szülők. Na, szóval átjött a három kislány, kapásból megetettem őket, hiszen suli után voltak, ebédidőben. Nincs ebben semmi különös, de azért az fura volt, hogy nem köszönték meg az ebédet, én ezt borzasztó udvariatlannak éreztem. Nyeltem kettőt, és nem szóltam. Olyan fél óra múlva iszonyú sikítozásra lettem figyelmes, üvöltöttek, csapkodtak, ezért felmentem az emeletre, és megkérdeztem, hogy mi a baj. Verekedtek, viccből. Kb. egy óra múlva határozottan azt kértem, hogy hagyják abba, nem tudok így dolgozni, egyébként pedig idegesít, és 10-11 éves lányok viselkedhetnének normálisabban is. Nem ment. Ilyen eddig nem fordult elő, a gyerekek barátai mindig normálisak voltak, a kertben futkostak a fiúk, játszottak, üvölthettek is, nem zavart sosem, de a házban nem szeretem az üvöltözést, ajtócsapkodást. Fél ötkor végül mondtam a csajoknak, hogy elegem van, menjenek haza, nem bírom tovább. Erre ők a legnagyobb nyugalommal azt válaszolták, hogy az anyukájuk bármeddig elengedi őket, még nem mennek haza, ők jól érzik magukat. A következő ajtóbecsapásnál, amikor azt hittem, hogy a ház sarka azonnal kifordul a helyéből, már tudtam, többé nem leszek udvarias. Határozottan közöltem, hogy induljanak haza, mert nekem ebből elegem van, és legközelebb csak akkor jöjjenek ide, ha tudnak normálisan viselkedni. És azt is elmondtam, hogy az ételt illik megköszönni, mert ez a minimum. Azt hiszitek megbántam? Egyetlen percre sem!

Nyitókép: Thinkstock

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top