Jó néhányan vagyunk, akik a Kádár-korszakban nőttünk fel – ki panellakásban, ki Kádár-kockában élte a mindennapokat, és várta az 1989-ben bekövetkező változást. A 20. század második felében jelentős átalakulások mentek végbe a lakáspiacon is: a második világháború után mérsékelt építkezés következett, majd a hatvanas évektől dinamikus növekedést mutatott az ingatlanpiac, a nyolcvanas évek elejéig átlagosan évente 80-100 ezer új lakás épült. Persze az, hogy ki milyen körülmények között élt, milyen lakásban vagy házban lakott, már akkor is függött a munkaerőpiaci helyzettől, a családi háttértől. Egyvalami azonban minden otthonra jellemző volt a szocializmusban: megkönnyítették a bennük lakók életét, akiknek így több idejük maradt a munkára.
A lakások sokkal komfortosabbak lettek. A modern panelekben és házakban a szén-, fa- és olajtüzelésű kályhákat fokozatosan kiszorította a központi és a gázzal üzemeltetett fűtési rendszer, emellett megnövekedett a lakások és házak alapterülete is. A városok képét átalakították a panelházak, rendkívül gyorsan épültek, cserébe viszont elég gyakran volt probléma velük. A szocialista tervgazdálkodás miatt rosszul szervezték a munkát, és ahogy az néha ma is előfordul, kispórolták ezekből az épületekből az anyagot is, a vasbeton mellé és köré mindent beszórtak – így fordulhatott elő például az is, hogy amikor mi kibontottunk egy falat a panellakásunkban, a régi újságoktól kezdve a fadarabokig mindenféle szeméttel találkoztunk.
Fotó: Gárdos György/Fortepan
Más volt ugyan a vidéki házak és a városi lakások berendezése, egyvalamiben mindkét otthon megegyezett: a berendezési tárgyakat folyamatosan cserélték, modernizálták. Egyre több dísztárgy kerül be az otthonokba, a szentképeket, családi fotókat gyakran felváltotta a gobelin vagy más kézimunka. Közkedveltté váltak a lámpák, a virágvázák és a gyertyatartók, a hetvenes-nyolcvanas években pedig az italos üvegek dísztárgyként való felhasználása is jellemzővé vált. A panellakásokban megjelent az előszoba, amelyben mennyezetig érő szekrénysor állt. A fürdőszoba és a vécé gyakran külön kapott helyet, és a konyhák mellé néhol picike spájz is járt.
A vidéki házakban – melyeknek szerepe az otthoni élettel együtt felértékelődött, miután a földeket államosították – a hatvanas-hetvenes években még jellemző volt a bútorok továbbörökítése, sőt van, aki a masszív, fából készült komódoktól, ágyaktól és ágyneműtartóktól a mai napig sem vált meg. A városlakók ugyanakkor a hetvenes években már egyre több bútort vásároltak a DOMUS-ban és a Centrum Áruházak bútorosztályán, feltéve, hogy éppen kapható volt az, amit kerestek.
Budapest, 1970: szoba a kelenföldi lakótelep egyik lakásában (Fotó: MTI / Pálffy György)
Központi szerep jutott a nappalinak
A Kádár-korszakban az emberek már fogyasztáscentrikusan, érzelmi motivációk alapján próbálták berendezni a személyes tereket. Központi szerep jutott a nappalinak, ami sokszor egyesítette magában a társalgót, a dolgozószobát, az ebédlőt és akár a hálót is. Bútorokból nem volt nagy választék, így a legtöbb helyen ugyanazokkal az elemekkel találkozhattunk, igazán komoly divatról, irányzatokról nehéz beszélni abban a korban.
A kanapék általában valamilyen zöld vagy piros huzattal voltak kárpitozva, de a cifra mintázatú plüssanyagos változatok is megjelentek, néhol pedig szintén szerepet kaptak a műbőrfotelek. A lakástextíliák piaca ebben az időszakban elég szegényes volt, a kanapéknál ugyanakkor praktikussági szempontok is megjelentek: egyre többször lehetett ággyá alakítani őket. Sokan egyfajta státuszszimbólumként is tekintettek a kanapéra, ezért fóliával vagy pléddel óvták a kosztól és egyéb veszélyektől.
Fotó: Apróhirdetés.hu
A hatvanas-hetvenes években a vitrines szekrény vagy az NDK-s szekrénysor sem hiányozhatott a nappalikból. A vitrinben tároltuk a különböző, ma már giccsesnek számító dísztárgyakat, a féltve őrzött teás- és étkészleteket, könyveket. A bútorok általában sötétre vagy világosra voltak pácolva, nem volt akkora színválaszték belőlük, mint manapság.
A lakásokban kiemelt helyet kapott a televízió is, ami szintén egyfajta státuszszimbólumnak számított a Kádár-korban. Általában csipketerítővel vagy valamilyen más textíliával takarták le, és különböző dísztárgyakkal rakták körül.
Besnyő, 1963: dr. Keszei József körzeti orvos otthonában, családja körében (Fotó: MTI / Fehérváry Ferenc)
Praktikus konyha a Kádár-korszak otthonaiban
A Kádár-korszak kezdetén a családok élete még mindig a konyhában zajlott: itt főztek, mostak, ettek az emberek. A vidéki házakban lassan vált szét a konyha és a fürdőszoba funkciója, az új otthonokban viszont már abszolút szeparálódtak az egyes lakóterek, és a hatvanas-hetvenes években folyamatosan modernizálták a régieket is. A régi kemencéket, kályhákat lebontották, vaslapos tűzhelyeken és gáztűzhelyeken főztek a háziasszonyok, általánossá vált a vezetékes vízszolgáltatás is.
Hollókő, 1963: Fábián Ferencné nagymosáshoz készülődik új mósógépe segítségével, otthonának konyhájában (Fotó: MTI / Molnár Edit)
A panelek kiépítésekor kifejezetten a praktikumra törekedtek, ennek jegyében jelentek meg a beépített konyhabútorok is, amik szekrényből, mosogatóból és gáztűzhelyből álltak. A konyhaszekrények jellemzően különböző csicsás színekben pompáztak, gyakran rikító pirosban vagy sárgában (a miénk szerencsére olívazöld volt, és vasból készült), tetejükön gyakran sorakoztak alkoholos üvegek vagy sörös dobozok dísztárgyként. A nyolcvanas évektől sok konyhát borított linóleum is, amit könnyű volt lehelyezni és tisztítani, cserébe viszont néhány éven belül kikopott.
Fotó: Fortepan
A kisebb otthonokban nem volt hely az étkezőasztalnak, így az általában a nappaliba szorult, a három-négy szobás lakásoknál azonban a család a konyhában étkezett, és néha még egy pici spájz is helyet kapott. Az asztalokat viaszos vászon vagy könnyen tisztítható műanyag terítő borította – nagymamáink a mai napig ezekre esküsznek, mert könnyen tisztíthatók és gyorsan cserélhetők, de azt azért ne feledjük, hogy cserébe rendkívül környezetszennyezők, ha elhasználódnak.
Fotó: Vészi Ágnes/Fortepan
Központi szerep jutott a hűtőnek is, ami szintén egyfajta státuszszimbólumként szolgált a korban: minél nagyobb hűtője volt valakinek, annál gazdagabbnak tűnhetett az ismerősök szemében. A falakat gyakran díszítették tányérok, de előszeretettel lógattuk fel a különböző konyhai eszközöket, késeket is.
Elzárt hálószoba
A Kádár-korban a hálószobának nem volt igazán jelentős szerepe: a hatvanas-hetvenes években még sok olyan otthon volt, ahol a felnőttek inkább a nappaliban aludtak, mert nem volt külön hálóhelyiségük, vagy mivel kis lakásban éltek, gyerekszobává alakították azt. Sőt a munkáslakásokban és panelekben ekkor még az is jellemző volt, hogy többen éltek egy fedél alatt, mint ahány fekhelyen osztoztak, olyan panelt pedig gyakran látni manapság is, ahol a nappali mellett csak egy kis félszoba, hálófülke áll, ahova mindössze egy ágy fér be. Ennek megfelelően jellemzően a ruhákat is az előszobai szekrénysorban vagy a nappaliban tárolták.
A három-négy szobás lakásokban ugyanakkor már helyet kaphatott a franciaágy vagy a szekrénysor is. A díszítést persze itt sem gondolták túl, ellenben nagyon ügyeltek arra, hogy a vendégek előtt mindig zárva legyen a hálószoba ajtaja, mert ami ott történt, az tabunak számított akkor is, ha a rendszer szeretett beleszólni. Talán ennek is köszönhető, hogy a korból nem igazán maradtak fenn hálószobákról készült fotók.
Források:
Valuch Tibor: Magyarország társadalomtörténete a XX. század második felében
