nlc.hu
Otthon

Beszámoló a minimalista kihívásról

100 tárgynál nem kell több? Így zabálták fel (majdnem) az életemet a kacatok

Nekiveselkedtem az utóbbi évek legnagyobb kihívásának, amely úgy szól, hogy „száz tárgy a maximum, ami maradhat a háztartásodban”. Egy nap küzdelem után emelt fővel és elegánsan buktam el, ahogy arra csak egy középkorú magyar agglegény képes.

Kettő darab konyharuhának kell használatban lennie egyszerre, az egyik a konyhaszekrény fogantyúján lóg, a másikat a bárszék háttámlájára kell teríteni. A számítógépasztalon nem maradhat USB-kábel, az sem, amit amúgy naponta kétszer használok, ha nem teszem a fiókba, oda az összkép. El kell rakni egy külön erre kijelölt polcra a hanyagul a kanapéra dobott magazinokat, könyveket; ha nem rakom el, mágnesként vonzzák magukhoz a többi magazint és könyvet, míg végül kiszorítanak engem és mindenkit, aki amúgy a kanapéra ülne. (Legalábbis így képzelem.) Ha a fentiekből valamelyik nem teljesül,

az egész takarítás és rendrakás érvénytelen volt, mintha meg sem történt volna.

Tudom, hogy manapság felelőtlenül dobálózunk az OCD-vel, vicceskedve diagnosztizáljuk magunkat még akkor is, ha külön fakkba pakoljuk a villákat és a késeket (kicsit olyan ez, mint ledepressziósozni mindenkit, aki szomorú), de én komolyan mondom, hogy ha létezik kifejezetten a takarításra és rendrakásra vonatkozó kényszeres viselkedés, akkor nekem biztosan az van. Meg is kaptam rendszeresen, hogy a lakásom, amelyet tíz éve a mai napig kötelező jelleggel vissza kell állítanom gyári állapotába kéthetente, steril, lélektelen, nem látszik, hogy élnének benne. Szerintem amúgy látszik, de a lényeg, hogy nekem így tetszik és kész.

Ez azonban nem működik többé. Nem én lettem hanyag: arról van szó, hogy hiába pucolom ki az összes helyiséget és teszem el a helyére az összes cuccot, a szekrényeket becsukni, a fiókokat betolni egyre nehezebb, mára pedig konkrétan lehetetlen lett. Hiába maradt változatlan a takarításrutin, közben egyre több lett a cucc, megtöltötte az összes rendelkezésre álló teret, mint a gázok a vákuumot. A steril, geometrikus élettér menedzselhetetlenül szaporodó kisebb-nagyobb tárgyakat – kütyüket, rég feleslegessé vált használati tárgyakat és eleve felesleges biszbaszokat – rejtett.

Rájöttem, hogy mást sem csináltam ezalatt a sok év alatt, mint dugdostam ide-oda az indokolatlan mennyiségű cuccot, amit az évek során milliónyi honfitársamhoz hasonlóan felhalmoztam: impulzusvásárlások eredményeit, lecserélt műszaki cuccokat („ki tudja, jó lesz-e még valamire ez a 2010 Android-telefon a törött képernyőjével és a leszakadt bekapcsológombjával!”), ajándékokat („aha, fú, nagyon cuki, igen, tényleg örülök, izé, köszönöm, hadd adjak egy puszit!”) és egyéb nehezen kategorizálható tárgyat, amelyek egy részéről azt sem tudom, micsoda. Ez a folyamat tavaly tavasszal pörgött fel végképp, amikor a lezárások és a koronavírus-pánik miatt online impulzusvásárlással jutalmaztuk magunkat (tudjátok, ez volt az, amikor Budapest utcáin minden negyedik autó házhoz szállított éppen). Egy-két hét alatt külön polc kellett az online rendelt, túl kicsi vagy túl nagy ruháknak, amelyeket lusta voltam visszaküldeni – és ez csak egy apró példa.

Ennek tehát véget kellett vetni. A takarítás-rendrakás nem működik többé, és a folyamatos szortírozás is legfeljebb tűzoltás lehet ezen a ponton. Teljesen új rendszer kellett, fejben is és a lakásban is.

Minimalizmus

Forrás: Getty Images

Ezt a rendszert szerencsére nem nekem kellett feltalálnom, megtették már helyettem az Instagram-kompatibilis kihívásokban utazó életmódinfluenszerek. A mozgalom neve minimalizmus, ami eleve igazságtalan, hiszen ez eredetileg egy komoly és nagy múltú, a Bauhaus-mozgalomból kifejlődő esztétikai (képzőművészeti, belsőépítészeti) irányzat, amelynek, ahogy a neve is sugallja, az egyszerűség és a letisztultság a lényege. Akárhogy is, a közösségimédia- és Ted Talk-alapú újminimalista mozgalom él és virul, alapítója egy David Michael Bruno nevű professzionális motivációs szpíker (!), az általa kitalált cselendzs (mert természetesen az egész semmit sem ér cselendzs nélkül) lényege pedig, hogy

csak akkor tisztulhatsz meg kívül-belül és érheted el Nirvanát ebben a rettenetes fogyasztói társadalomban, ha kidobálsz mindent az életedből, kivéve száz tárgyat.

 

Száz tárgy – ennyi kell egy felnőtt életébe a szerző szerint, minden más felesleges. Szerző, hiszen ebből könyv is született, a The 100 Things Challenge bestseller lett, az mondjuk nem derül ki belőle, hogy ez a könyv lehet-e a százegyedik tárgy, ha valaki megveszi, vagy bele kell számolni a százba.

A fenti ötlet persze rengeteg jogos kérdést felvet, itt is van pár, ami hirtelen eszembe jut:

  • Háztartásonként vagy fejenként száz? Ha öten élnek egy lakásban, akkor fejenként húsz?
  • Mi legyen a házi könyvtárakkal? Az egy dolog, vagy könyvenként egy? Ha az utóbbi, dobni kell egy Marie Kondót és kidobálni a könyveket is?
  • Mi legyen a háziállatok dolgaival? Hogy győzzek meg egy macskát, hogy mostantól minimalizmus van, pápá, csörgős labda és műegér?
  • A pécé, az egér, a billentyűzet és a monitor négy vagy egy dolog?

Mennyi kérdés – és sajnos nincs válasz egyikre sem, Bruno sem az előadásában, sem a könyvében nem fedte le ezeket az uncsi, pragmatikus szempontokat, ő inkább a spirituális-mentális megtisztulásra koncentrál. Nagyjából ugyanez a helyzet a Netflix erről szóló dokumentumfilmjével (valójában inkább PR-videójával), amely az eleve kiáltványszerű The Minimalists: Less is Now címmel mutatja be két férfi útját a szegénységből a cégesautós-szolgálatilakásos burzsujléten át az igazi minimalizmusig. Josh és Ryan nagyon szerény körülmények közt nőtt fel (így aztán rossz mintákat is kaptak, mert, mint a filmből kiderült, a szegény emberek bizony notórius kacatgyűjtők, nem tehetnek róla, elfogadnak és összeszednek mindent), felnőttként pedig éppen ezt kompenzálandó megjárták a Hugo Boss-öltönyök és Rolexek által kikövezett poklot („az amerikai álmot éltem, nem a sajátomat”), hogy a minimalista élettér jegyében újra feltalálják magukat, és kész kis szektavezérként hirdessék „a kevesebb mindig több” szó szerint veendő igéjét. („Ahogy elengedtem a tárgyaimat, úgy kerített hatalmába a szabadság érzése!”)

Ezek után természetesen azonnal ki kellett próbálnom ugyanezt a 47 négyzetméteres társasházi lakásomban, a nyolcker közepén. Azt, hogy azonnal, szó szerint értem: én az elhatározás másnapján már új emberként szerettem volna ébredni és kész. Hogy sikerült-e? Lássuk!

Mivel központi szabályrendszer nincs a fenti kérdésekre, azt pedig éreztem, hogy konkrétan száz tárgyra redukálni a háztartásomat nem csak merész, hanem kifejezetten elmebeteg vállalás, saját szabályrendszert kellett felállítanom. Ez a következőképpen nézett ki: mindennek menni kell,

  • amit legalább fél éve nem használtam;
  • ami nem használati tárgy, és magamba nézve fél perc alatt nem tudom meggyőzni magam, hogy érzelmi értéke van;
  • amiről ránézésre nem tudom, micsoda.

Nekem is meglepő volt, mennyi kacatom volt az utóbbi kategóriából. Elvégre az ember csak képes azonosítani a saját tárgyait, nem? Hát, nem.

Most pedig haladjunk témakörönként!

Ruhák

Férfi vagyok, ruhák alatt tehát kizárólag a pólókat értem. Nadrágom és cipőm pont annyi van, amennyi mindenképpen kell (és még így is soknak érzem), az alsónadrágok és a zoknik jó részét pedig szanáltam ugyan, de egyrészt a látványtól mindenkit megkímélek, másrészt ezt inkább a józan belátás, mint a minimalizmus jegyében tettem. Ami a pólókat illeti, innen indultam:

Minimalista kihívás

A szerző fotója

Tanulságos volt látni a sok-sok pólót egyben – és akkor finoman fogalmaztam. A kupacra ránézve csak úgy kavarogtak a fejemben a kérdések. Miért nem dobtam ki eddig azt a négy-öt, fesztiválokon elnyűtt darabot, amin már a világ összes szódabikarbónája sem segít? Miért őrizgetem azokat, amikbe még fénykoromban (8-10 kilóval ezelőtt) is éppen, hogy csak belefértem? Miért van még meg az obskúrus videojátékhoz ajándékba kapott, négy számmal nagyobb, pörkölt- és ki tudja, milyen pecsétes darab, ami már a tükörbe nézve, magam előtt is ciki, nem hogy bárki más előtt? 

Tényleg szükségem van az egyik legjobb magyar ska-punk együttes dobosától ajándékba kapott („vidd már el, fél tőle a gyerek!”), halálfejes Slayer-pólóra, ami ráadásul sosem volt jó rám?

Csak az utolsó kérdésre tudtam a választ: természetesen igen, szükségem van rá. A többiek mind mentek a kukába. (Azért oda, mert az adományozás egyik fő szabálya, hogy csak olyan ruhákat adjunk a rászorulóknak, amiket mi is szívesen hordanánk. Úgyhogy ennyit erről.) Az eredmény:

Minimalista kihívás

A szerző fotója

Még fél óra sem telt el, és lett egy félig üres ruhásszekrényem.

Sportruhák

Nekik azért kell külön kategória, mert tényleg rengeteget halmoztam fel belőlük az elmúlt öt évben. Ahogy a középkorú, az ízületi fájdalmakat és a növekvő úszógumit menedzselni csak ímmel-ámmal képes (de azért félévente egyszer nekiveselkedő) férfitársaim többsége, én is viccesen bénán „sportolok”: rendszeresen megálmodom, melyik lesz Az A Sportág, Ami Most Már Tényleg Működik Majd, megveszem hozzá a kezdő cuccokat a Decathlon alsó polcairól, elkezdem a sportot, egy-két alkalom után megveszem hozzá a közepesen drága cuccokat a középső-felső polcokról, majd nekiveselkedem, immár önjelölt profiként, hájat a spandexbe szuszakolva, hogy aztán pár hét múlva hagyjam is a francba az egészet, hogy aztán pár hét múlva kezdjem újra – egy másik sportággal. Így történhetett meg ez:

Minimalista kihívás

A szerző fotója

Sajnos itt elbuktam, képtelen voltam kellő nyomást gyakorolni magamra. Azt hiszem, még nem engedtem el azt a 38. szülinapomon (fél éve) tett elhatározásomat, hogy

40 éves koromra fiatalabb leszek, mint akkor.

Nem állok jól – de nem akarom, hogy a sportruha-választékon múljon az életmódváltás. Azt mondjuk nem értem, mi járhatott a fejemben, amikor a hat biciklis nadrágom mellé vettem egy hetediket is. Sebaj, most már csak négy van.

Minimalista kihívás

A szerző fotója

Kütyük, kábelek, egyéb biszbaszok

Természetesen ebből volt a legtöbb – és ez a kategória vetette fel a legtöbb kérdést is. Tudjuk jól, hogy minden magyar háztartásban van egy zacskó, amikben zacskók vannak, illetve húszból egy jégkrémes dobozban van tényleg jégkrém – ezek mellé, nemzetiidentitás-teremtő alapszabályként én felvenném azt is, hogy lennie kell egy IKEA-s tatyónak a nem használt USB- Ethernet- és HDMI-kábeleknek is. Tudtam, hogy minden létező elektronikai termék mellé csomagolnak a gyártók egyet-egyet ezekből az olcsó és hogy is mondjam, változó minőségű kábelekből, és hogy ezeket aztán a többségnek nincs szíve/energiája kidobni, főleg, ha be akarja tartani az elektronikai hulladékra vonatkozó szabályokat, de az így is meglepett, hogy mennyi ilyen kábel rohad a megfelelő polcokon. (És ha már itt tartunk, egészen meglepő helyeken, mint például a konyhafiók.)

Minimalista kihívás

A szerző fotója

Ennél is furcsább volt szembesülni azzal, hogy mennyi mindenről nem tudom, honnan van – vagy azt, hogy micsoda. Mi az a – ránézésre is használhatatlanul gagyi – sportkamera? Honnan került ide? Miért őrizgetem évek óta? Hát a kibontatlan (!) naptáras Playboy? Hogy került oda? Életem mely pontján érezhettem azt, hogy erre nekem szükségem van? És vajon mi volt a terv? „Majd egyszer kibontom, esküszöm, csak most nincs időm?” Miért nem emlékszem erről semmire?

A képen csak egy hevenyészett válogatás látható, nincs az a nagylátószög, amelybe a teljes igazság beleférne. A furcsa, páros ventilátor rejtélyét már meg sem próbálom megfejteni, a Super Mario-s lámpát pedig az öcsémtől kaptam, és talán egyszer, ha kipróbáltam. Nem volt kérdés: mindennek mennie kellett. Na jó, majdnem mindennek.

Minimalista kihívás

A szerző fotója

Terveztem még egy nagy kategóriát, természetesen az edényekre, tányérokra, poharakra és evőeszközökre gondolok, ez már csak azért is súlyos terep, mert ezek a hagyományosan megúszós ajándékként ide-oda passzolt darabok tényleg elképesztő ütemben képesek szaporodni még egy olyan introvertált háztartásban is, mint ez. El is véreztem: abból a lendületből, ahogy kinyitottam, már csuktam is be a megfelelő szekrényeket és fiókokat – nem, erre most nekem nincs energiám és lélekjelenlétem, akkor sem, ha ezen múlik, hogy elérem-e az igazi minimalizmust. (Plusz el is kellene mosogatni, annak meg most végképp nem állok neki.)

Nyilván nem ezen múlt. Ránézni a három hatalmas, teletömött szemeteszsákra nagyon jó érzés, még jobb tudni, hogy mennyi hely szabadult fel a polcokban szekrényekben – az igazi kihívás most az, hogy ezekre a helyekre ne lehetőségként tekintsek, azaz ne akarjam őket megtölteni újabb felesleges (vagy lassan feleslegessé váló) cuccokkal. Ami azonban a száztárgyas kihívást illeti, ezt nem csak baromságnak, hanem mérgező baromságnak érzem. A tudatos kacatmenedzsment nagyon fontos, de ahhoz, hogy konkrétan száz tárgy legyen a maximum, az kell, hogy mindennap számolgass, variálj, használati és érzelmi értékeket hasonlíts össze. Azaz súlyosabb kényszerességet jelent, mint a másik véglet: a megszállott gyűjtögetés.

Ezzel együtt is nagyon-nagyon jó érzés volt szigorúnak lenni magammal, magamra parancsolni, amikor azt éreztem, elgyengülök egy-egy nyilvánvalóan felesleges tárgy kapcsán, és megkönnyebbülten rájönni, hogy jól döntöttem. A legfontosabb tanulságot azonban éppen azok a kacatok szolgáltatták, amiktől még így sem tudtam megválni – mint például a fenti lámpa. Ez pedig a következő.

Abban a lakásban vagy házban, amiben egy teljesen felesleges, haszontalan, értelmetlen baromság sincsen, nem érdemes élni.

További cikkek a témában

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése