Egyszer hallottam egy történetet egy édesanyáról, aki a gyereke elvesztésének fájdalmát csak úgy tudta némileg elviselhetővé tenni, hogy kiment a kertbe, és kézzel gyomlálni kezdett. Később – ha jól tudom – más édesanyákon is úgy segített, hogy biztosított nekik lehetőséget a földdel való munkára, a kertészkedésre. Amit ez az asszony felfedezett, a szakértők szerint eleve benne rejlik a növényekkel való munkában. A kertészkedés ugyanis óhatatlanul emlékeztet minket az élet körforgására, és segít megbékélni a szorongások leguniverzálisabbjával, a haláltól való félelemmel. A rituálék segítenek a nehéz érzelmek, köztük a bánat átélésében, a kertészkedés pedig mint rituálé, magában foglalja az élet kezdetét és végét is, mindemellett kiszakít a hétköznapok sodrásából, a napi robotból.
Nem véletlen, hogy amikor beütött a koronavírus-járvány, rengetegen rohamozták meg a kertészeteket, vagy rendeltek vetőmagot, és kezdtek el palántázni, most pedig, a harmadik hullám kitörésekor hozott újabb szigorítások bejelentése után újra megnőtt az emberek palántázási kedve (a szerkesztőségből legalább négyen vetettünk magvakat múlt héten, ebből ketten az utóbbi egy évben lettünk kertészkedésfüggők). A járvány ugyanis mindannyiunk életébe veszteséget hozott, ha másnak nem is, eddigi, megszokott életünknek, a világunk biztonságába vetett hitnek valamennyien búcsút intettünk. A kertészkedés iránt megnövekedett érdeklődést persze magyarázhatjuk azzal, hogy úgysem nagyon tudunk mást csinálni most, mégis kicsit érdemes jobban utánajárni, hogy az időnk elütésén túl milyen más pszichológiai tényező állhat még az „ültetési járvány” hátterében.
A „magától” könnyebbsége
Szenvedésünk nagy része abból adódik, hogy megpróbálunk olyan dolgokat kontrollálni, amelyeket nem lehet. Emlékszem, a járvány kitörésekor az irányítás kérdése alapvető problémaként merült fel mindannyiunk életében; nem egy infografika született arról, mi az, amin nem érdemes idegesítenünk magunkat, mert nem tőlünk függ (például van-e elég retyópapír a boltban), és mi az, amit megtehetünk magunkért. Minél jobban el tudjuk fogadni cselekvőképességünk határait, annál több nyugalomban lehet részünk. Joe Lamp’l kertész, az Emmy-díjas Growing a Greener World című sorozat készítője például azt vallja, a kertészkedés során „mindennap kap egy emlékeztetőt az anyatermészettől, hogy nem ő irányít”.
Ezt a fajta elfogadást, a ráhatás és az elengedés egyensúlyát tanulhatjuk kertjeinktől, balkonjainktól, hiszen bár a növényekért sok mindent tehetünk, gondozhatjuk, táplálhatjuk őket, mégiscsak maguktól növekednek, fejlődnek. Sőt vannak olyan példányok is, mint például a kis kék nemes májvirág a kertemben vagy a nagymamám által évtizedekkel ezelőtt ültetett holland tulipán, amikért semmit nem kell tennünk, tavasszal mégis kihajtanak. Mindent kontrollálni akaró, mindenért magát felelősnek gondoló énünknek nagy könnyebbség látni, hogy az élet magától, a mi beavatkozásunk nélkül is kibontakozik. Sőt valamikor a túlzott cselekvéskényszerünk, a dolgok túlcsinálása, „túlöntözése” rontja el a dolgokat. Néha, amit tehetünk, csupán az, hogy félreállunk az élet útjából vagy gazdag táptalajt biztosítunk a növekedéshez.
Föld, növény, béke
A hagyomány szerint az ősi Róma lakossága a második király, a békeszerető Numa Pompilius uralkodása idején vált földművelővé. Plutarkhosz azt írja, „Numa az embereket rászoktatta a földművelésre, hogy a földdel együtt ők maguk is megszelídüljenek. Mert semmi más foglalkozásból nem származik olyan átható és tartós békeszeretet, mint a földművelésből”. Hogy az ókori Rómában mennyire sokra tartották a földműveseket, jól bizonyítja, hogy Cato censorként szigorúan ellenőrizte azokat, akik hagyták a földjüket elvadulni, azt nem szántották, nem gyomlálták, illetve, akik a gyümölcsfáikat, szőlőjüket elhanyagolták, büntetésül alacsonyabb rendű polgárok közé sorolta. Hogy a föld művelése, a földdel való munka és a növények puszta érintése is békét hoz, ma már szenzoros vizsgálatokkal is bizonyítani tudják: egy kutatásban 21 és 27 év közötti japán férfi alanyoknak csukott szemmel négy különféle mintát kellett megtapintaniuk, köztük egy növény levelét is. A kutatók észrevették, hogy a növények tapintása „puha”, „kellemes”, „békés” érzeteket keltett az emberekben, és megnyugtató volt, míg a fém érintése „hideg”, „sima”, „kemény” és „mesterséges” benyomásokat keltett, sőt stresszreakciót váltott ki az alanyokból. A tanulmány végkövetkeztetése az volt, hogy az embereket öntudatlanul megnyugtatja egy növény megérintése.
Az évelők és a hagymás növények „tanítása”
Egy ideje szeretek tanulni a természettől, mert sosem hibázik. Az évelőkért és hagymás növényekért mostanában különösen odavagyok, mert élő földi bizonyítékai annak, hogy amikor itt az idő, újra lehet kezdeni, semmi sincs veszve. Bár ezek a növények télen látszólag elszáradnak, meghalnak, valójában csak megpihennek, összesűrűsödik a hagymájukban az élet, aztán tavasszal újrahajtanak. Mindannyiunk életében vannak olyan dolgok, helyzetek, amikről lemondtunk, amiket félreraktunk, pihentetünk, esetleg azt hisszük róluk, veszett fejsze nyele. Aztán legnagyobb meglepetésünkre, egyszer csak újra megmozdul bennünk, szárba szökken, kihajt, kivirágzik.
Túl a perfekcionizmuson
Ha folyamatosan tökéletesíteni próbáljuk a dolgokat, az csalódottsághoz, a határidők és lehetőségek elmulasztásához, valamint kapcsolati feszültséghez vezet. Sőt sok esetben bele sem kezdünk dolgokba, mondván, minek bajlódni vele, ha nem lehet tökéletes. A kertészkedés jó ellenszere lehet a perfekcionizmusnak, hiszen nem számít, milyen gondosan tervezzük meg a virágágyást vagy a komplett kertet, számtalan megjósolhatatlan tényezővel nézhetünk szembe: zord időjárás, rovarinváziók, rágcsálók, élősködők stb. És persze olyan is előfordul, hogy teljesen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, minden igyekezetünk ellenére szárad el egy növény.
Eleged van a harmadik hullámból? Palántázz! (Fotó: Getty Images)
Carol Dweck pszichológus megkülönbözteti a rögzült (fix mindset) és a fejlődő gondolkodásmódot (growth mindset), a kertészkedés nagyszerű lehetőség az utóbbi fejlesztésére. A fejlődő gondolkodásmód a folyamatos tanulást feltételezi. Ha valami nem úgy működik, ahogy reméltük, akkor inkább tanulási lehetőségként tekintünk rá, mint kudarcra. Nem csírázott ki a mag? Akkor megpróbálom úgy, hogy kevesebb vizet adok neki, vagy több fényre teszem.
Kapcsolat az élőlényekkel
Egy magyar népmesében a mesehős jótetteiért cserébe nem anyagi javakat, egészséget kér isten küldöttétől, hanem a következőt: „Ahol mi létezik a földkerekségen, én mindennel tudjak beszélni, legyen az fű, fa, kő, állat, víz, vér, vagy amihez szólok, az énnekem felelni tudjon”. Miután teljesül kívánsága, egy fához megy, és megkérdezi tőle, fáj-e neki, ha a szél a koronáját cibálja. A fa igennel felel, és azt is elpanaszolja, jobban szenved, amikor a szél apró gyökereit is szaggatni kezdi. Dr. Boldizsár Ildikó meseterapeuta szerint a mese tanulsága jól tükrözi az archaikus ember más mesékben is megtalálható tiszteletteljes kapcsolódását a körülötte lévő világgal. Szerinte nincs olyan mesehős, aki önző céljait szem előtt tartva kizsákmányolná a természetet, ahogy azt a mai ember teszi, és épp annyit vesz el, amennyit vissza is tud adni. A népmesék ezt az organikus-harmonikus szemléleten alapuló kapcsolódási formát tükrözik, az ember felelősségére hívják fel a figyelmet. És ezt teszi a kertészkedés is, hiszen összekapcsol minket más élőlényekkel, miközben gyengéd emlékeztető lehet arra, hogy nem mi vagyunk az univerzum központja. Mindez pedig hozzájárulhat például ahhoz, hogy még kényszerű izolációnk idején se érezzük magunkat elszigeteltnek és magányosnak.
Sokan szinte zsigeri szinten érezzük ezt az élő kapcsolatot a földdel, amikor éppen frissen betakarított ételeket fogyasztunk. Emellett egy kert, vagy akár egy kisebb balkon birtoklása azt jelenti, hogy erősebb kapcsolatban vagyunk a gondozott földdel és a természeti elemekkel: tudjuk, mikor van fagy, mikor, mennyi eső esett, volt-e aszály. A kertészkedés szorosan összekapcsol bennünket az évszakok ciklusával is, ami rengeteg civilizációs ártalomtól óvhat meg minket.
Egyébként úgy tapasztalom, nemcsak a természet van jó hatással az idegrendszerünkre és az életminőségünkre, de az önmagunkkal való kapcsolat milyensége is meghatározza, hogyan érzékeljük a minket körbevevő természetet. Amíg a fejünkben élünk, folyamatosan csak agyalunk, a természet díszletszerűnek, élettelennek tűnik. Minél többet teszünk mentális egészségünkért, annál inkább élőnek érzékeljük a minket körbeölelő és megtartó természetet is, így egyre mélyebb felelősséget érzünk iránta.
Türelem paradicsomot terem
Van, hogy a dolgok tényleg megoldják magukat, a maguk idejében fognak megérni. Mint nyáron a kis szem paradicsom az erkélyünkön, ami egy hónapnyi imádkozás, szuggesztió és ideges sürgetés után nemhogy pirosabb, hanem valahogy egyre zöldebb lett. Aztán egy öt napos nyaralás után hoppá, beérett, piroslóvá vált, és még az íze is egész tűrhető lett annak ellenére, hogy városi paradicsom volt. A kertészkedés erre a türelemre és bizalomra is megtanít. Miért olyan veszett fontos, hogy add meg uram, de azonnal módon a vágyott eredmény rögtön itt teremjen? Tudnánk-e egyáltalán mit kezdeni azzal, ha a vágyaink hirtelen beérnének, ha elég lenne nekik egy csóknyi napsütés? Vajon tényleg jó az íze a dolgoknak, ha kierőltetjük azt? Mindig arra kell rájönnöm, hogy a paradicsom is akkor a legfinomabb, amikor nem szakítjuk le idő előtt. De ez nemcsak a növényekkel, virágokkal, zöldségekkel és gyümölcsökkel van így, hanem a terveinkkel, vágyainkkal, életünkkel is. Persze előfordul, hogy nem érik meg a paradicsom, vagy nem lesz virága a tulipánnak a kertben. Lesz majd neki jövőre, vagy ha nem, legfeljebb ültetünk helyette mást. A kertészkedés remekül fejleszti a rezilienciát, vagyis a lelki rugalmasságot és a türelem képességét.
A kertészkedés türelemre tanít (Fotó: Getty Images)
A kertterápia
A kutatókat egyre jobban érdeklik a kertészeti tevékenységek potenciális egészségügyi előnyei. Tanulmányok kimutatták, hogy a kertészkedés növeli az élettel való elégedettséget, a pszichés jóllétet, csökkenti a stresszt, a dühöt, a depresszió és a szorongás tüneteit. A hortikulturális terápia, vagyis a kertészeti terápia ugyan egy új terápiás ág, de a kerti környezetek terápiás hatását már a 19. században is elismerték. Dr. Benjamin Rush, „Amerika pszichiátriai atyja” dokumentálta először a kertben végzett munka pozitív hatását a mentális betegségben szenvedő egyénekre nézve. A terápia során a résztvevők megtanulják az önálló munkavégzést, a problémamegoldást, miközben izmaik erősödnek, koordinációjuk, állóképességük is javul. Az úgynevezett terápiás kert egy növények által uralt környezet, amit a természet gyógyító elemeivel való kölcsönhatás megkönnyítésére terveztek. Ezek az interakciók lehetnek passzívak és aktívak is. Sok mindentől függ, hogy a kert mitől terápiás, fontos lehet a növények fajtája, színe, illata, textúrája is. Vannak kutatások, amelyek például a japánkertek hatását vizsgálták Alzheimer-kóros betegekre, és azt találták, hogy az itt való kertészkedés jelentősen javította a memóriát, a résztvevők két héttel a terápia után is még emlékeztek a tücskök ciripelésére a kertben.
Kimenekülés a mindennapokból, megérkezés a jelenbe
Sokunk számára a kertészkedéssel járó békesség abból fakad, hogy ilyenkor megszökhetünk a világ elől. A virágoknak nincsenek érzelmi konfliktusaik – mondta Freud (vagy legalábbis nem érzékeljük ezeket). A növények gondozása lehetővé teszi a számunkra, hogy önmagunk gondtalan részébe kapcsolódjunk, egy olyan helyre, ahol nincsenek határidők, idegesítő emberek, de még koronavírus sem. Ráadásul a kertészkedéshez kapcsolódó számos feladat, például gyomlálás, vágás, vetés, kapálás ritmikus jellege lecsillapítja csapongó gondolatainkat. Többször tapasztaltam, hogy ilyenkor sokkal több kreatív ötlet rohamoz meg, mint amikor kétségbeesve ülök a képernyő előtt, és próbálom kitalálni mondjuk a következő cikkem témáját. Gondolataim tisztábbá, rendezettebbé válnak, alig kialakult ötleteim formát öltenek.
A növények között való tartózkodás arra is emlékeztet, hogy itt és most legyek. A kertészkedés felér egy valódi mindfulness meditációval, főleg ha tudatosan fókuszálok az illatokra, a hangokra, a látványra, a tapintásra. A természet teljességének megélése rengeteg mindent helyre tud bennem tenni, és valós, megélt tapasztalatot ad arról, hogy nem egy elkülönült, elszakadt valaki vagyok, hanem része valami nagyobbnak. A kertészkedés tehát – végül, de nem utolsósorban – biztonságérzetet ad, amire most igazán nagy szüksége van mindannyiunknak.
