Míg sokaknál azon megy a vita, hogy szabad-e feltölteni a közösségi médiában a privát oldalunkra olyan fotókat, amin látszik a gyermekünk arca, vannak, akik már rég meghaladták ezt a problémakört, sőt valószínűleg soha nem is érezték problémának. Ők a szülő influenszerek, akiknél az image fontos részét képezi az anyaságuk/apaságuk, és az, hogy a párjuk és gyerekük/gyerekeik fontos mellékszereplővé váljanak a róluk szóló kontenttengerben. Persze mindenkinek jogában áll a saját életét a nyilvánosság előtt élni, de talán jogosan megkérdőjelezhető döntés, ha ebbe egy gyereket is bevonnak, és ez akkor is igaz, ha a gyerek látszólag partner a dologban, sőt lelkesedik is érte.
Nemrég olvastam az angol nyelvű médiában egy nagyon klassz cikket arról, hogy milyen érzés egy ismert főállású influenszer barátjának lenni, és az ott megjelent válaszokból kirajzolódó kép egészen lehangoló volt. A konstans figyelem iránti vágy, az élet minden szeletének közvetítése és a valóság folyamatos elferdítése és a tökéletesség illúziójának hajszolása iszonyatos energiákat igényel, amiket időnként a hozzájuk legközelebb állóktól vesznek el. A cikk összképe rendkívül szomorú volt, szoros emberi kapcsolatok sínylették meg ezt az életmódot, és ha ez egy barátságot ennyire megvisel, elképzelni is nehéz, milyen hatással lehet a családi életre, és hogyan érezheti magát egy gyerek egy ilyen szülő mellett felnőve. Persze nem szeretnék általánosítani, biztos van olyan influenszer, aki képes megtalálni a helyes egyensúlyt, a Hatching (Keltés) című finn film azonban pont a negatív példát mutatja be, vagyis azt, hogyan mérgez meg egy családot, ha folyton a tökéletesség illúzióját kell sugározniuk.
Családi élet egy életre kelt Barbie-házban
Anya egy igazi álomotthonban él valahol egy idilli finnországi kertvárosban. Ebben a családi házban minden tökéletesen rendezett, virágmintákkal teli, kissé olyan érzés, mintha Wes Anderson a szabadidejében megtervezett volna egy Barbie házat. Nincsenek sötét zugok, az egész házat átjárja a nap fénye, a meleg színvilág pedig tökéletességet, békét sugall. Az itt élő négytagú család, anya, apa, a kisöcsi, Matias, valamint a nővére, Tinja pazarul illik a ház által sugallt képbe. Egyikük sem visel melegítőt, és nem kinyúlt, agyonmosott pólóban vagy szakadt papucsban járkálnak odahaza, hanem mindig úgy vannak kicsípve, mint akik folyamatosan vendégeket várnak. Az elegancia még a konyhában is elengedhetetlen, anya például magas sarkúban és szoknyában tesz-vesz a ház körül.
Ez a helyszíne Hanna Bergholm első nagyjátékfilmjének, a Hatchingnek. A házat először egy vlogfelvételből ismerhetjük meg, ahol anya (akinek a neve nem derül ki a filmből) hatalmas mosollyal mutatja be az általa átlagosnak leírt családját és a csudaotthonukat. Az eléggé giccses felvétel egy idillt mutató jelenettel érne véget, amikor hirtelen külső kameraállásra váltunk, és látjuk, amint az épp pózoló famíliát megzavarja egy csattanás. A szobába egy varjú szabadul be, vadul repkedve és összetörve mindent, ami az útjába esik. Végül Tinja ügyesen elkapja élve, és már vinné is ki, hogy kiengedje, amikor anya elkéri tőle a madarat. Egy nagy mosoly kíséretében öli meg, majd közli, hogy vigyék a kukába, külön felhívva a figyelmet arra, hogy abba, amiben az organikus szemetet gyűjtik. Mindebből természetesen semmi sem kerül ki a vlogjára, hiszen megzavarná azt az idilli képet, amit közvetíteni próbál.
A tojás és a madár
Az hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a Hatching főhőse nem az anya, hanem a kislánya, a kamaszodás előtt álló Tinja, aki felnéz az édesanyjára, és igyekszik mindenben a kedvére tenni. Tinja még magának sem vallja be, hogy nem igazán szereti a szertornát, és csak azért készül minden erejével a bajnokságra, mert az anyukája ezt várja el tőle, és szeretne eldicsekedni a követőinek azzal, hogy egy bajnokot nevelt fel. Tinja valósággal csüng az anyja szavain, az a legfontosabb számára, hogy az anyukáját boldognak lássa, ácsingózik az anyja figyelmére, miközben ebből alig kap valamit. Egy idő után csak azt érezzük, hogy a lány csupán kellék anya influenszer valóságshowjában, Tinja pedig nem más, mint egy fizetés nélkül hagyott, végletekig kihasznált alkalmazott, aki folyamatosan reménykedik abban, hogy talán a sorsa egyszer jobbra fordul.
Amikor a lány egy álomszerű jelenetben talál az erdőben egy haldokló varjat, mellette egy tojással, hazaviszi a tojást, és a párnája alá teszi. Először csak az tűnik fel neki, hogy nőni kezd, majd hamarosan, amikor már feltűnően nagy méretűvé válik, kijön belőle egy furcsa, egészen bizarr óriási madárfióka, aki szokatlanul ragaszkodik Tinjához. Ők ketten mintha össze lennének nőve/kötve, és a madár egyfajta testőrévé is válik a lánynak: ha Tinja valakire haragszik, netán irigykedni kezd rá, a madár gondoskodik arról, hogy a lány ellenlábasa rosszul járjon. Ennek először a szomszéd kutya látja kárát, de veszélybe kerül Tinja tornász versenytársa – akinek nagyobb az esélye arra, hogy beválogassák a versenybe, mint hősünknek –, valamint egy kisbaba is. Tinja nem akar bántani senkit, de a madár felerősíti és lereagálja a benne megjelenő rossz érzéseket, ami természetesen tragédiához vezet.
Szeretet nélkül felnőni
A Hatching egy doppelgänger-horrorba oltott metaforikus mese a mai influenszer kultúra árnyoldalairól, és arról, hogy mit tehet egy gyerek lelkével, ha nem kap elég figyelmet és szeretetet a szüleitől. Nagyon okosan, időnként a fekete humor eszközét is használva mesél, ugyanakkor erős gyomrot kíván, számos jelenete ugyanis elég visszataszító.
A filmben azonban külön izgalmas, hogy a madárrém nem számítógépes animációval készült, hanem egy robotmadarat alkottak meg a filmesek, az állat ezért is lett ennyire kényelmetlenül furcsa megjelenésű. Hanna Bergholm filmje egy anya-lánya kapcsolatot boncolgat, melyben a szeretet csak az egyik irányból jön, és azt vizsgálja, milyen személyiségtorzulásokhoz vezet bennünk az, ha szeretet nélkül növünk fel.
A Hatchinget a Sundance Filmfesztivál programjában láttam. Magyarországon várhatóan a nyár folyamán kerül mozikba.