Amikor azt mondják, Magyarország fürdőnagyhatalom, általában a Szecskával jönnek, esetleg a Rudassal, a Lukáccsal vagy a Királlyal. Ha nem Budapest, akkor pedig a hévízi lakossági velneszezéssel. Történelmi igazságtalanság, hogy a magyaroknak és a turistáknak nem a Miskolctapolcai Barlangfürdő jut az eszébe először, és csak utána a fenti szerethető, de különösebb meglepetést nem okozó helyek. Ez ugyanis nem csak elképesztően hangulatos és egyszerre romantikus és (a lehető legjobb értelemben) horrorisztikus helyszín, hanem egyszerre találunk meg benne mindent, amit a fürdőkben keresünk: az ősi természetet, a kora újkori belsőépítészetet és a legújabb technológiát.
Fotó: Neményi Márton
Azt viszont nem gondoltuk volna, hogy ehhez képest is mennyi meglepetést tartogat. Egészen addig, amíg szembe nem jött az úgynevezett
szárazlábas túra
lehetősége. A fenntartók ugyanis az évente kötelező háromhetes leálláskor nem zártak be teljesen: szerény összegért csoportosan vezették körbe az érdeklődőket hétvégente, miután leeresztették a barlang vizét. Érdeklődők márpedig voltak: minden időpont azonnal megtelt, mi még éppen befértünk az utolsó utáni másfél órás túrára. A szervezők három dolgot kértek:
- érkezzünk bakancsban, mert bár leeresztették, ez mégiscsak egy barlang, amiben néha még a nyakunkba is cseppenhet a falak mögött folydogáló víz;
- érkezzünk olyan ruhában, hogy bármikor levetkőzhessünk, mert a hőmérséklet tizenöt és harminc fok között váltakozik;
- nézzünk a lábunk elé.
Persze, hogy habzó szájjal vetettük magunkat a lehetőségre.
A miskolctapolcai talajból, a hegy lábában spontán feltörő melegvizes forrásokat már a 13. században használták a bencés szerzetesek, miután rájöttek, hogy a víz gyógyító erővel bír. Ispotályt is berendeztek az apátság köré, igaz, a háborúk közepette nem feltétlenül a termálfürdőn múlt, hogy megérte-e az ember az időskort. A „fürdőt” később elnyelte a mocsár; ez visszatérő motívum a hely történelmében. Legközelebb az 1700-as években kezdtek bármit a területtel, hosszas huzavona után a 40-es években építették ki a korabeli fürdőt. A források köré medencéket ástak, azok fölé kis fürdőépületeket emeltek fából, a nemeseknek díszesebbet, a polgároknak szerényebbet. Aztán ezt is elnyelte a mocsár.
Fotó: Neményi Márton
Miskolc (akkor még Miskolcz) a 19. század végén szerezte meg a termálvizes földeket. Az 1930-as években fel is húzták a fürdő épületét, méghozzá alapozás nélkül, az ugyanis az iszapos talajban lehetetlen volt. Helyette vörösfenyő cölöpökre építkeztek; ezek később úgy megkövültek, hogy a fürdő még egy emeletet lazán elbírt. Ekkor készült el a főépület nyitható és zárható üvegkupolája, amely a mai napig az eredeti technikával működik. A 40-es években kibányászták a 18. századi faépületeket az iszapból. Annyira jó állapotban voltak, hogy bútorokat készítettek belőlük, amelyek aztán egészen véletlenül eltűntek pár évvel később, az orosz megszállás során; eltüzelték, vagy simán ellopták őket. A Fortepan egyik korabeli képén még látszik belőlük valami.
Forrás: Fortepan
A hatvanas-hetvenes évek fordulóján, a szocreál aranykorában természetes volt, hogy brutalista stílusban bővítsék a fürdőt; ennek eredménye a híres Kagyló-medence. Általában ez a kép ugrik be az emberek többségének a barlangfürdő hallatán, kissé igazságtalanul.
Forrás: Fortepan
Az utolsó nagy átalakítást 1999 és 2005 között ejtették meg: plusz medencéket és barlangi vágatokat kapott a fürdő, és egy jól felszerelt, tb-s vendégeket is váró gyógyászati részleget. A fő vonzereje azonban azóta is a vizuális élmény.
Fotó: Neményi Márton
Kész kis legenda fűződik a barlangrendszer felfedezéséhez: állítólag az egyik természetes bejáraton beesett egy kiskutya, a helyiek pedig onnan tudták, hogy kincsre bukkantak, hogy visszhangzott az ugatása. Ezeket a nyílásokat azóta befedték.
Fotó: Neményi Márton
Ennek egyébként nem mindenki örült: az egyik természetes bejáraton lógtak be annak idején a fiúk és a lányok esténként, a barlangfürdő ugyanis, mondanunk sem kell, tökéletes randihelyszín volt. Érintőlegesen kapcsolódik, de itt kell megemlítenünk, hogy bármilyen természetes is, a barlang teljesen higiénikus: a vizet rendszeresen cserélik (nem évente, mint a nagyobb aquaparkokban) és folyamatosan szűrik, vegyszertartalma pedig soha nem árthat senkinek, egy testtájékon sem.
Fotó: Neményi Márton
Azért kell rendszeresen bezárniuk, mert a barlang szó szerint él: folyamatosan mozog, szűkülnek és tágulnak a járatok – mesélte a túrán Orjovics Boglárka marketinges. A 3 hetes leállás alatt minden évben alpintechnikai szakemberek speciális műszerekkel vizsgálják centiről centire a barlang falát, a fürdőzők biztonsága érdekében. Ezt a folyamatot kőzetállékonysági vizsgálatnak hívják. Ilyenkor három hét alatt kell hónapok munkáját elvégezni: ennél tovább nem lehet száraz a barlang, az ugyanis árt a vízhez szokott falaknak.
Fotó: Neményi Márton
Annyira élő a barlang, hogy még szíve is van.
Fotó: Neményi Márton
Meg saját szörnyetege. Igaz, csak bizonyos szögből látszik, a vörös fényben pedig olyan, mintha kirúzsozták volna.
Fotó: Neményi Márton
A szakemberek fix pontokon mérik a barlang mozgását. Tízévente egyébként átlagosan 3 milliméterrel szűkül a barlang; nem vészes, de oda kell figyelni.
Fotó: Neményi Márton
Mindig vicces, amikor a vendégek a kalcitkirakódásokat nyalogatják, hát még, amikor rájönnek, hogy se nem só, se nem jég; jobbára semmilyen íze sincsen, hiába a jellegzetes csillogás. A kalcit több helyen beborítja a barlang falát, az állatfej-díszítések itt már felismerhetetlenek.
Fotó: Neményi Márton
Évente 4 millimétert hízik a kalcit (a barlangban különösen kemény a víz), mégsem szedik le, hacsak nem fenyegeti a csöveket: higiénikusan takarítható, jól néz ki, a barlangfürdőben dolgozóknak pedig külön öröm nézni, ahogy a természet visszaveszi, ami az övé. Van, ahol évente egy centit is vastagodik a kalcitréteg, egészen horrorisztikus alakzatokat képezve. Ez például simán lehetne egy H. R. Giger által tervezett Alien-tojás.
Fotó: Neményi Márton
A miskolctapolcai a világ egyetlen barlangfürdője, amelyet hideg karsztvíz alakított ki, de meleg termálvíz tör fel a kútban, amivel feltöltik a medencéket, méghozzá természetes úton. Ez nem csak tudományos különlegesség, hanem az egyik oka annak, hogy ilyen csodálatosan néz ki: az alulról feltörő karsztvíz évmilliókkal ez előtt gömbüstököket alakított ki, a felülről befolyó víz pedig egyenes vonalakat mosott a barlang falába, hieroglifaszerű alakzatokat rajzolva.
Fotó: Neményi Márton
Ez a zöld pedig nem penész, hanem a fény körül kialakuló élet. A barlangban ugyanis minden adott a növényzet terjeszkedéséhez, kivéve a fényt; ahol mégis van egy kicsi, rögtön megjelenik a zöld is. Még neve is van:
lámpaflóra.
Fotó: Neményi Márton
Még cseppkő is van a barlangban, alighanem az országban egyedülálló módon hozzá is lehet nyúlni. Egyrészt azért, mert évente egy millimétert híznak (tehát tízszer annyit, mint az erre szakosodott barlangokban), tehát nem tekintenek rájuk akkora kincsként, másodszor pedig azért, mert „mégsem tudunk úszómestert állítani mindegyik mellé, hogy rászóljon a látogatókra”. Ez például egy farkasfogcseppkő.
Fotó: Neményi Márton
Azt hinné az ember, több száz év után csak-csak megismertük a teljes barlangot, de erről szó sincs: a Hidegvágat-rész (amelybe egy pont olyan ajtó vezet be, mint a náci vár titkos szobájába az utolsó jó Indiana Jones-filmben – és itt vége is a filmes utalásoknak, ígérem) félig feltáratlan.
Fotó: Neményi Márton
Ironikus, de a Hidegvágat-rész a legmelegebb, bizonyos pontjain 30 fok van, persze 90 %-os páratartalommal, ami maszkban különösen kellemetlen. Nem bántuk: találtunk egy 28 méter mély és ugyanennyi fokos…
Fotó: Neményi Márton
…és egy jéghideg (nyolcfokos) föld alatti tavat, amely olyan tiszta, hogy még zseblámpával is úgy tűnt, mintha nem is lenne benne víz, és amelybe még egy búvár sem merészkedett le. Nem azért, mert hideg, hanem mert életveszélyesen szűk nyíláson kellene átmászni. Így nem tudjuk, mekkora és merre vezet. Egyszer beledobtak egy színbombát, aminek hatására a legváratlanabb helyeken kezdett bugyogni a színes víz, még a hegy tetején is.
Fotó: Neményi Márton
„Kész rejtély ez a tó” – mondja erre kísérőnk. Nem csak a tó – tesszük hozzá magunkban.