Tömegkatasztrófa lett a vécélehúzásból

1945. április 14-én a 27 éves Karl-Adolf Schlitt gyanútlanul leült a vécére, hogy azt csinálja, amit vécékben többnyire csinálni szokás; akkor még nem sejtette – de hát hogy is sejthette volna –, hogy ez az egészen hétköznapi aktus szakmai életének legsúlyosabb kudarcához, sőt:

valódi tömegkatasztrófához vezet.

Igaz, Schlitt nem egy szokványos vécédeszkán trónolt, hanem az U-1206-os sorszámmal ellátott, 67 méter hosszú, 800 tonnás pusztító tengeri szörnyeteg, az akkoriban az abszolút csúcskategóriát képviselő, légvédelmi ágyúkkal és torpedókkal felszerelt VIIC  típusú német tengeralattjáró egyik mellékhelyiségében végezte a dolgát, valahol az Északi-tengeren, a skót partoktól nem messze, körülbelül 60 méterrel a felszín alatt. Megtehette, hisz ő volt a kapitány, az U-1206 pedig a német tengeri haderő egyik legnagyobb büszkeségének számított, ami gyakorlatilag akkor gördült ki frissen az összeszerelőüzemből (mondjuk tény, hogy 1945 tavaszán, a második világháború végóráiban ennek már nem volt különösebb jelentősége,), ráadásul nagyszerűsége nem csupán félelmetes tűzerejében vagy kiváló manőverezőképességében rejlett.

Egy VII típusú tengeralattjáró (Fotó: Wikipedia)

Az U-1206-oson tudniillik még a vécé is a legmodernebb technológiát képviselte: akkoriban a tengeralattjárók a szennyvizet, és az egyéb vécébe kerülő, nem feltétlenül gusztusos dolgokat egy külön tartályban gyűjtögették, majd amikor a felszínre emelkedtek, kiengedték a tengerbe. Schlitt hajóján viszont egy speciális és meglehetősen bonyolult zsiliprendszert építettek ki, amely sűrített levegő segítségével egyenesen a vízbe engedte a különféle salakanyagokat; vagyis nem kellett egy nagy és nehéz (kábé egytonnás) tartályt fenntartani, ami jelentősen növelte  a hajó mozgékonyságát. Ez rendszer viszont tényleg annyira komplex volt, hogy a személyzet elvileg tagjait külön ki kellett képezni a működtetésére.

Szóval, ott tartottunk, hogy Schlitt kapitány kedélyesen üldögélt egy ideig a vécén, majd miután végzett, rádöbbent, hogy fogalma sincs, hogyan is kellene lehúznia munkájának gyümölcsét (talán úgy vélte, főtisztként nem muszáj részt vennie a vécéműködtetési továbbképzésen, de az is lehet, hogy csak elfelejtette, amit ott tanult). Némi szerencsétlenkedés után hívott egy mérnököt, aki aztán szakszerűen el is végezte a feladatot; csakhogy a rendszer valamiért meghibásodott, és a salakanyag nem a tengerbe távozott, hanem a tengeralattjáró belseje felé; a fekáliával kevert tengervíz elárasztotta a mellékhelyiséget, amivel nem csak az volt a gond, hogy elég büdös és undorító, hanem az is, hogy – mit ad isten – pont a vécé alatt volt a hajó elektromos központja, illetve akkumulátortartálya, ami annak rendje és módja szerint jól el is ázott, és mérgező klórgázt kezdett termelni, így a kapitánynak nem maradt más választása, mint hogy széklettel, tengervízzel és mérges gázzal elöntött U-1206-ot azonnal a felszínre irányítsa; ahol azzal a lendülettel szépen le is bombázták őket a brit járőrök. A legénységből 46-an fogságba estek, négyen megfulladtak, a tengeralattjáró, a német flotta nagyágyúja pedig természetesen elsüllyedt. A háború meg pár héttel később véget is ért. Schlittnek nem esett bántódása: 2009-ben halt meg, 91 éves korában. Hogy tényleg a rendszer hibásodott-e meg, vagy a mérnök szúrt el valamit, esetleg maga a kapitány húzta le szakszerűtlenül a vécét, az máig nem tisztázott.