Persze minek szerepelnének filmben, az életük így is egy kész doku-forgatókönyv. Félig Szegeden, félig Sándorfalván élnek, ugyanazon a kis tanyán, ahol felnőttek, ahonnan apjuk lovas kocsival vitte őket reggelente a buszig – egy tizennégy gyermekes család legkisebbjeiként. Testvéreik már mind családot alapítottak, így ők ketten vigyáznak a “mamára”, aki kerekesszékben él.
A testvérek egy szegedi környezetgazdálkodási cég közterület-gondozóiként dolgoznak, napi hat órában. Zöld overallban havat hánynak, parkot gondoznak, mikor mire van szükség. Időnként pedig piros-fehér-zöld mezt húznak, és kicsit odapörkölnek a világnak Észak-Amerikától Dél-Afrikáig.
Bernadett tizenhatszoros, Ilona tizenhétszeres világbajnok, 5000 méteren világcsúcstartó, de a Biacsi ikrekkel felálló magyar 4×400-as váltó tartja a fedett pályás világcsúcsot is. Mindketten elindulnak időnként épek között is magyar bajnokságon, itt Ilona 1500-on, Bernadett 800-on volt már dobogós. Beri (ahogy edzője nevezi) ötödik, Ili jelenleg második a világranglistán.
Ritkán találkozni ilyen szeretetre méltó személyiséggel, mint az övék. És gyönyörűen beszélnek. Csak a lényeget mondják, de azt olyan egyedi megfogalmazásban, és olyan ízesen, hogy öröm hallgatni. Ja, és hogy miért parasportolók… Az intelligenciahányadosuk 70 alatti, és ezzel bekerültek az értelmi fogyatékkal élők kategóriájába. Ám hogy ez tulajdonképpen mennyire viszonylagos, és mennyire nem lehet belőle következtetni semmi olyanra, ami kicsit is fontos ebben az életben, az az első félórában kiderül.
Mikor odaérünk a szegedi Vasutas pályára, a két lány már javában rója a köröket. Andor bácsi (azaz Antal Andor), a már hetvenedik évén túl járó edző figyeli őket. Hozott nekik vizet, gyümölcsöt: nagy a hőség. Az ikreknek heti kilenc kemény edzésük van. Most, hogy Rióra készülnek, a munkahelyük elengedte őket fizetés nélküli szabadságra. Amúgy “muszáj nekik is dolgozni, mert valamiből élni kell” – mondja az edző, aki már olimpikonokat és paralimpikonokat is kinevelt. És bár sokan csodálkoznak, ha látják Ilonáékat a parkokban, “hogyhogy itt kell kapirgálnotok”, de ez nem ilyen egyszerű, hiszen ők szeretik a munkájukat, és hálásak érte, hogy a munkahelyükön drukkolnak nekik és segítik őket.
“Jó, erős fizikai munka, ha hideg van vagy eső, akkor is csinálni kell. Közben vigyázni kell magunkra, fel kell szívni magunkat a délutáni edzésre” – mondják.
Mindenesetre egy paralimpiai érem nemcsak dicsőséget jelent, hanem megélhetést is, hiszen aki eljut a dobogóig, az egyrészt pénzjutalmat kap – ha ma már nem is annyit, mint az olimpikonok –, másrészt az aktív pályafutása végeztével életjáradékra jogosult, ami “annyira kell mindannyiuknak…” – mondja az edző. “Mikor Londonból megjöttünk, sok minden elhangzott. Hogy mi minden szép és jó lesz, de nem lett úgy. Múltkor vendégeskedett nálunk egy lengyel sportoló, de azt mondta, ő ilyen pályán nem edz, és szerinte borzasztó, hogy itt készülünk. Szeged legjobb pályája ez…”
A testvérek közben zihálva elfutnak előttünk, edzőjük bekiabálja nekik a részidőt: “kettő-negyvennyolc a nyolcszáz, ez nagyon jó!” A két lány épp csak elmúlt tizenöt, amikor Antal Andor “felfedezte” őket. Egy versenyen bíráskodott, ott találkoztak. “Indítom az 1500 métert, látom, fut egy kislány. Fut, a többi meg poroszkál. Kis szünet után indítom a 800 métert is, látom, a leányzó megint ott áll a célnál. Kérdem, mit keresel ott, most futottál 1500-at! Nevet, és azt mondja: az a testvérem volt!”
Andor bá’ így nem egy, de egyszerre két ígéretes sportolót kapott. “A tanárnőjük mondta nekem, hogy itt vannak ezek az ikerlányok, lehetne kezdeni velük valamit. Én is láttam bennük a lehetőséget, és akkor még abszolút nem »parában« gondolkodtam, hiszen juniorban az épek között is válogatottak voltak. Le is jöttek edzésre, aztán jött a nyár, és eltűntek. Nem értettem. Szeptember 2-án aztán megjelentek, mondták, hogy hát szünet volt, nem tudták, hogy az edzés nyáron is megy… Azóta viszont itt vannak, elüldözni sem lehetne őket!”
A következő versenyük épek között lesz, 1500-on fognak indulni. “Ili most jobb formában van, akár érmes is lehet, de egyre jobb Beri is. Szerintem az első hatban mindketten benn lesznek” – mondja mesterük, akinek sokáig tartott rájönni, miért is számít a két nő parasportolónak. “Úgy mondják, hogy a tanulásban akadályozottak. Néha olyan fura kérdéseik vannak. Az életszemléletük viszont normálisabb, mint sok diplomás sportolónak.”
Figyelem a két atlétát, ahogy testük bámulatosan együtt, szinkronban mozdul – akár a halrajok. Ahogy egymást “érzik a pályán”, úgy élnek lelki szimbiózisban is. Még a Facebook-oldaluk is közös. És nem hittem el, amikor meghallottam: előfordul, hogy titkon bevárják egymást a versenyeken. A kívülálló ebből csak annyit lát, hogy fej fej mellett haladnak az élmezőnyben, aztán egyikük egy hajszállal előbb ér célba. Vérre menő küzdelemnek tűnik. Utólag azonban nem egyszer bevallották: “Megbeszéltük, hogy most tesó fog megelőzni. Neki még nem volt ilyen érme.”
Azt mondják, egy esetben biztosan nem fordulhat elő ilyesmi, mégpedig a paralimpián. Ott minden tartalékukra szükség lesz. “Megszoktuk, hogy együtt megyünk iramban. Közben csak-csak hátratekintünk, hol van a másik. Baja van tesónak vagy nincs-é, lehet, hogy fáj valamije, de akkor sem adjuk fel, megy a másik, utolsó percig kell küzdeni.” Nehezükre esik két külön személyként gondolni magukra, de hát egy paralimpián minden éremből csak egy van. Ezért volt nagyon nehéz nekik London, ahol felemás végeredmény született: legnagyobb vetélytársaik, két lengyel lány megelőzte őket, Ilona harmadikként futott be, Beri viszont épp lemaradt a dobogóról. Egyszerűen nem tudtak igazán örülni. “Büszke voltam rá, hogy beértem, hogy megcsináltam az első olimpiámat. De rossz volt, hogy én fent állok, nyakamba akasztják az érmet, ő meg ott van lent. Bármi lehet Rióban, de azt kívánom, hogy tesó legyen a dobogós. Én már átéltem azt az érzést.”
Érdekes, hogy a drukk mit hoz ki az emberből. Előtte Beri tízből kilencszer megverte Ilit (edzője szerint 1500-ig ő az erősebb), ott mégis fordítva alakult.
“Adná az ég, hogy most mindkettő érmes legyen!” – sóhajt Andor bá’, és maguk a lányok is nagyon akarják ezt a győzelmet. Pedig sokáig az is bizonytalan volt, hogy mindketten kijutnak: Ili már bent volt a keretben, Bernadett viszont még nem kapta meg a szabadkártyát. “Nem tudom, mi lett volna… – mondja Ili. – Nem nagyon aludtunk akkoriban. Ha nem jöhet, azt nem tudtam volna elfogadni.”
Lerogynak mellénk, vizet locsolnak magukra, meglazítják a cipőt, és pihenő következik. Van kis idő beszélgetni. Azt mondják, már nagyon izgulnak. “Ez már a véghajrá, és gyorsan elmegy ám az idő! Úgy kell csinálni a felkészülést, hogy jók legyünk addigra. Most jól állunk szerintem, jobban, mint négy éve, jobban odafigyelünk a dolgokra.”
“Ezek a lengyelek nagyon jók. A Barbara és az Arlette…” “Ugyanolyan emberek, mint mink. Mindent alárendeltünk az edzésnek, ha meg lehet őket verni, legalább az egyiket, akkor rajta leszünk.” “Nagyon profik azér’. Sokat tanultunk tőlük, de nehéz őket megpöttyinteni.” “Ha akarunk valamit, nekünk kell bevállalni, ott nem lesz más. Mert ha ugyanazt a Londont megcsinálják, akkor elviszik az első két helyet. Meg a japánok is gyüttek ám ottan…” “Most vagy belemegyünk, vagy nem. Vesztenivalónk már nincs ott.”
Az ikrek nyakában egy ötkarikás medál lóg – természetesen egyforma, London után készíttették. Négy évvel ezelőtt ők vihették a magyar csapat zászlaját a bemutatkozó felvonuláson. “Nagy katonai öv volt rajtam, abban volt a zászló. Párszor meglendítettem, begyakoroltam előtte. Nagyon jó érzés volt. Egész London nagyon jó volt!” “Egy olimpiai stadionban lenni nem olyan érzés, mint egy világbajnokságon vagy Európa-bajnokságon. Nagy súly van rajtunk. Én már alig vártam, hogy induljon a rajt el, csak fussunk már…” “Sokáig vittek minket a stadionig, kamrákon, hűvös folyosókon át. Azt mondtam, lesz, ami lesz. Aztán meghallottam a sok embert.” “A sok ember az jó!”
A népes Biacsi család nagyon szurkol nekik. Megígérték otthon, hogy “beletesznek mindent”. Korábban több bátyjuk is sportolt, de – mint mondják – hamar el kellett menniük dolgozni. “Büszkék ránk, hogy mi továbbvisszük ezt. Apa régen versenybiciklis volt…”
Testvéreik szétszóródtak az országban, világban, sokuknak van már gyermeke, akikre Bernadették szívesen vigyáznak. “Ránk bízzák a piciket. Minden van abban, apraja-nagyja…” Egyszer ők is szeretnének családot, csak előbb “a sportot szeretnék kiélvezni”.
A londoni jutalomból vettek egy kertes házat Szegeden, úgyhogy most “ott is vagyunk, meg anyánál is”. Életük legnehezebb időszaka édesanyjuk betegsége volt. Érszűkület miatt vesztette el az egyik lábát, sokat kellett törődni vele, segíteni őt, mire megszokta a mankót. “Váltottuk egymást a testvéreinkkel, sosem volt egyedül a kórházban.” Amikor tovább rosszabbodott az állapota, a következő amputációt már nem akarta vállalni, lányai beszélték rá. Ezután jött a neheze: tartani benne a lelket, amikor kerekesszékbe kényszerült. “Ha sokat ott voltunk, elfelejtette, de mikor egyedül volt, akkor nehezebb volt neki. De már csinál mindent, a főzést nem adja át senkinek!”
Fogynak a napok a riói indulásig. A sándorfalvai tizennégy gyermekes családból induló Biacsi ikrek felszállnak majd a repülőre. Nem lesz túlságosan szokatlan; sporteredményeiknek köszönhetően jártak már Ausztráliában, Afrikában, Európa szinte összes országában. “Szeretnek futni?” – kérdezem az edzőjüket. “Ez az életük. Olimpia vagy paralimpia: én nem érzem a különbséget. Nekik ez az olimpia.” Paralimpia az NLCafén!
- Paralimpia 2016: visszavonul Sors Tamás Rio után
- Paralimpia 2016: Csonka András asztaliteniszezőnk ezüstérmes
- Paralimpia 2016: Tunkel Nándor erőemelő bronzérmes
- Paralimpia 2016: elesett a lánggal, de nem adta fel a brazil sportoló – videó