„Nem vagyok én példakép, igaz, a városban nagy az ismertség, az is lehet, hogy nemcsak itt. Bár én sosem kerestem a hírnevet, mindig megtalál valaki, olvasnak rólam, utána gyakran elhívnak, hogy tartsak előadást Afrikáról, az ottani missziónkról. A munkámról bármikor szívesen mesélek, végül is egy orvos mi másról beszélhet? Ki kell nyitni a kapukat, talán így változik a tolerancia!” – kezdi a beszélgetést dr. Jakkel Anna kecskeméti háziorvos, a Magyar Afrika Társaság önkéntese, miután elmondom, hogy miről szólna a cikk. Épp Szolnokra tart, hogy meglátogassa a párját, akit fél éve ismert meg. A csodálkozásomra (amikor egy éve beszéltünk, még javában szingli volt – ahogy ő mondaná) elmeséli, hogy az összetört autója kapcsán ismerkedtek meg, most pedig úgy néz ki, hogy „összebútoroznak az öregfiúval”. Mit összebútoroznak, nemsokára feleségül megy hozzá, mert ez a férfi olyan „házasodós fajta”. Ezen a ponton kicsit noszogatni kell, hogy abba ne hagyja a mesélést, de noszogatom, mert bevallom, minden hozzájuk hasonló történet a végtelenségig felvillanyoz. Cserébe megígérem, hogy alaposan kivesézzük majd a munkát is.
Dr. Jakkel Anna a párjával
„Érintőlegesen ismertük már egymást, a páromnak van egy gépkocsi-szervize, szóval ő amolyan műszaki ember, nem mintha nem olvasta volna végig a világirodalmat. Nálam könnyen szerez jó pontot az, aki szereti az autókat, az apám kamionsofőr volt. Ráadásul nekem az apám volt a példaképem. Biztos a kötődés miatt, őszintén szólva ő volt az egyetlen férfi eddig, akire hallgattam. A mai napig eszembe jut olykor, hogy vajon mit szólna ehhez vagy ahhoz? Miről is volt szó? Ja igen, a párom. Nos, a megismerkedésünk után igen gyorsan felbátorodott, én pedig mit tagadjam, szeretem a határozott férfiakat, és bevallom, az is jól esik, hogy ennyi idő után van egy társam. Kettőnknek összesen nyolc gyerekünk van, neki hat, nekem kettő, unokák is vannak már kilencen, nemigen unatkozunk. Az elmúlt hétvégék sütéssel-főzéssel, vagy az ügyelettel teltek. A mostanin talán lesz időnk egy kis kirándulásra.”
Gyógyítás és gyöngyfűzés
Anna 1979-ben végzett a Debreceni Orvostudományi Egyetemen, ahol többek között a férjét is megismerte. „A diplomaosztó másnapján már dolgoztam, egy végzős férjjel és egy pici babával – meséli nevetve. – Egy kempingbiciklivel jártam ki a betegekhez Pálházán, ott kaptam ösztöndíjat és lakást a diplomaosztó után. Akkoriban elég sok gyerek született az egyetemi évek alatt, utána pedig mindenki automatikusan elment dolgozni. Más idők jártak, eszünkbe sem nagyon jutott, hogy otthon maradjunk, és a szüleinktől kérjünk támogatást.”
Négy évet írt alá Pálházán, amiből majdnem a duplája lett. A férjével végül Kecskeméten kötöttek ki, ennek részben praktikus okai voltak: nem volt egyszerű két háziorvosi praxist találni ugyanazon a környéken. Eleinte egy-két lakótelepi háztömb betegei tartoztak hozzá, ma már, harmincegy év elteltével ez a szám több ezer. „Azért lettem orvos, mert vágytam a gyógyítás szabadságára. Olyan ez kicsit, mint a művészet. Megtanulja az ember az alapokat, de később maga rakja össze a képet. Sok minden lehet egy-egy tünet mögött a gyászreakciótól a konkrét szervi bajokig. Nekem orvosként az a feladatom, hogy megtudjam, merre vezet a gyógyulás útja, és kihez kell a beteget irányítani, ha olyan jellegű a baj, amit nem tudok egyedül megoldani. Bizalom nélkül mindez természetesen esélytelen.”
“Azért lettem orvos, mert vágytam a gyógyítás szabadságára.”
A doktornő a praxisa mellett ügyeletet tart, a helyi kórházban is dolgozik, ami pedig az egyéb vállalásokat illeti, most szombaton „mentős nap” lesz – egy felszerelt kocsival tartanak egészségnapot Monoron. „Vércukorszintet, vérnyomást, koleszterintszintet mérünk, EKG-t nézünk – sorolja a leggyakoribb szűréseket egy szuszra. – Mellette az önkéntesek kreatív foglalkozásokat tartanak a gyerekeknek, a helyiek pedig bográcsban főzik az ebédet mindannyiunknak.” Anna szerint a kézműveskedés ugyanolyan fontos, mint a szűrés, mert így „kinyílik egy kicsit a világ” a gyerekeknek, akik közül sokan azt sem tudják, hogyan kell a gyöngyöket felfűzni egy zsinórra. „Mindenki boldogan megy haza, mi is feltöltődünk” – összegzi. Van a dolognak persze egy elgondolkodtató része, a szegénységben élő emberek esélyeivel kapcsolatban, siet hozzátenni. „Amit tenni tudunk, az bizonyos szempontból hasonló az afrikai misszióhoz. Gyakorlatilag tüzet oltunk. Ellátjuk például a sebeket, amik fertőzést okozhatnak. Tanácsot adunk, szükség esetén írunk egy rövid feljegyzést a háziorvoshoz. Receptet nem adunk, nem sok értelme lenne. A mélyszegénységben élő embereknek esélyük sincs arra, hogy kiváltsák a gyógyszereket. Ott, ahol választani kell, hogy kenyeret, hagymát, krumplit vesznek-e vagy gyógyszert, ott ez tényleg fel sem merül senkiben.”
Törzsfőnökök, árvaházak
Afrika kapcsán először arról a bizonyos krízisről kérdezem óvatosan, ami miatt anno belevágott az önkénteskedésbe. Visszafogottabb lesz a mesélés. Annyit azért megtudok, hogy 2000-ben hirtelen megözvegyült, muszáj volt előbb-utóbb kitalálni valamit, amitől „felfrissül az élete.” A véletleneknek köszönhetően rátalált az Afrika Egyesületre, azóta is visszajár Afrikába, évente egyszer-kétszer. „Kellett egy új cél, szerencsére ez olyan, ami azóta is motivál” – mondja. Nem is csodálkozom, hiszen egy néhány éve elhangzott félmondatból például szinte azonnal mozgalom lett. Anna kitalálta, hogy az eldobott szemüvegeket összegyűjtik, ha ugyanis valamire egy afrikai embernek esélye sincs, az a látásjavítás. Most is van rengeteg a raktáron, júniusban elvileg mind gazdára talál, jó eséllyel Ugandában. „Ez most kicsit a politikától függ – magyarázza Anna. – Akár még kijárási tilalom is várható, márpedig éles lőfegyverek között nem szívesen mászkál az ember. Tavaly egy idegsebész csapat volt kint, idén még nem állt össze a szakembergárda. Az a helyzet, hogy itthon a legkisebb kórházban is jobbak a körülmények, mint bármelyik afrikai fővárosban. Kint gyakran a víz és elektromos áram is esetleges. Sokszor ráadásul a dzsungel közepén, elhagyatott földutak végén álló kunyhókban kell műteni. De ezek az önkéntes sebészek olyanok, mint a frontemberek a háborúban: mindent megoldanak. Ehhez asszisztálunk mi, többiek.” Persze nemcsak műtéteket kell a magyar szakembereknek végezniük, heveny és krónikus betegségeket is kezelni kell. Vagyis kicsit mindenhez kell érteni alapszinten.
“Sokszor a dzsungel közepén, elhagyatott földutak végén álló kunyhókban kell műteni.”
Egy-egy misszó előtt az egyesületnek igen sok dolga akad. Anna például rendszeresen önkéntesképzéseket tart. A legfontosabb üzenet szerinte az, hogy teljesen el kell felejteni, honnan is utazik ki az ember. „Testileg is, lelkileg is nagyon rá kell készülni – folytatja. – Kudarcok kint is akadnak, és nehéz elfogadni, amikor az ember tudja, megmenthető lett volna egy ember, ha a körülmények jobbak. A legmeghatóbb az ilyen helyzetekben az, hogy az afrikaiak semmiért nem haragszanak. Akkor sem, ha ott hal meg a gyerekük a kezünk között. Épp ellenkezőleg, érezni lehet rajtuk a hálát, hogy legalább volt kint egy csapat ember, a dzsungel közepén, akik megpróbáltak tenni valamit azért, hogy ők meggyógyuljanak, vagy hogy megmentsék a szeretteiket.”
Anna szerint ugyanilyen megható, amikor az ember nyakába ugranak a gyerekek egy afrikai árvaházban, vagy amikor egy egész falu imádkozik a betegekért. „Sosem felejtem el, amikor az egyik muzulmán faluban az egész asszonykórus dallal várt minket. Utána az imám átadta nekünk a mecsetet, mondván, ott legalább pár fokkal hűvösebb van.” A filmekből jól ismert sorbanállásról Anna azt mondja, előfordul a tolakodás, főleg a férfiak érzik úgy, előjoguk van a nőkkel, gyerekekkel szemben. „Ezt általában a falufőnök, esetleg az egyházi vezető oldja meg. Sokszor az is elég, ha a főnök leül a „rendelő” ajtajába, és szemmel tartja az onnan embereket.”
„Ahol szükség van rám, megyek, ameddig még bírom.”
Anna idén 64 éves. A megkeresések száma egyelőre nem csökken, épp ellenkezőleg. Hol egy kiállításmegnyitó, hol egy beszélgetés a diákokkal, hol egy adománygyűjtő rendezvény van soron, ő pedig nemigen mond nemet. Pedig lassan azért vissza kellene venni, ismeri el. „Nem szoktam megszámolni, napi hány órát vagyok talpon. Valahogy úgy van ez, hogy én akkor is dolgozom, amikor elvileg nincs munka. Nem tudok elmenni a problémák mellett. Bemegyek egy boltba, látom, hogy rossz bőrben van egy ember, biztos, hogy szóba elegyedünk. Mindenki mondja, hogy nem szabad ennyit vállalni, de hát az orvos is ember, most különben is úgy érzem, süt rám a nap” – szabadkozik nevetve.
Közben Szolnok felé leszakad az ég, muszáj a vezetésre koncentrálnia, de Szolnokról, ahol a párja már a kávét készíti a teraszra, visszahív, ígéri. Így is lesz. Visszakanyarodunk még a hatalmas tempóhoz, ami a fiatal generációnak is dicséretére válna. „Ahol szükség van rám, megyek, ameddig még bírom” – mondja, ugyanazzal a lelkesedéssel, mint félórával korábban. Búcsúzóul még meg kell ígérnem, hogy a következő hétvégén egy percet sem fogok dolgozni, elvégre tudni kell, hogy hol a határ a munkában…
Szponzorált tartalom
