„Egy bántalmazó kapcsolatból húzott ki Pisti, igaz, neki is volt barátnője, és nagyon sokat vívódtunk azon, hogy összejöjjünk-e, végül összejöttünk. Utólag azt gondolom, ha ő akkor úgy dönt, hogy mégsem, akkor is lett volna erőm elmenekülni az exemtől, de ez már sosem fog kiderülni. Tényleg olyan szerelem volt, hogy két méterrel a föld felett jártam, és hihetetlen érzés volt, hogy valaki megbecsül, kedves velem, és emberszámba vesz. Nyilván ez természetes annak, aki normális párkapcsolatban él, de én előtte nem éltem abban, szóval minden emberi pillanat ajándék volt. De aztán pár év múlva az idill elmúlt, legalábbis a fejemben.
Pisti nagyon rendes pasi volt, de egy idő után úgy éreztem, hogy én viszek mindent a hátamon, és ő nem bírt elintézni semmit. Miközben, ha bárki megkérte valamire, már ugrott is. Grafikus volt, és egy csomó ismerősének ingyen dolgozott, pedig én fizettem a számlákat, ami engem nyilvánvalóan bosszantott, pláne, hogy akkoriban kezdtem el egy új munkát, és rengeteget dolgoztam. Szégyellem, de azon kaptam magam, hogy elkezdtem más férfiakat nézegetni. Egyszerűen nem tudtam pasiként nézni rá, valahogy nem tudtam komolyan venni, és nem tudtam róla elképzelni, ha velem valami történne, ő képes lenne helyettem is elintézni a mindennapi dolgainkat.
Ő közben semmit nem vett abból észre, ami a fejemben játszódott. Nem mertem elmondani, hogy mit érzek, mert nem akartam megbántani, és nem akartam szakítani sem. Vagyis nem mindig. Gondolkodtam, őrlődtem, és halogattam, csak hogy ne kelljen őszintének lenni se magamhoz, se hozzá. Meg, amikor belegondoltam, úgy igazán őszintén, annyi jó dolog történt velünk, annyi közös dolgunk volt, és annyira támogatott korábban érzelmileg és általában a terveimben, akkor azt gondoltam, hogy hiányozna mégis. A családom kifejezetten imádta, és ez csúnya lesz, de egyszerűen nem volt kedvem a családnak magyarázni, hogy miért ment gallyra ez a kapcsolatom is.
Szóval nem szakítottam, csak éltük az életet, mintha minden rendben menne, és meg csak halogattam a szakítást, és szégyelltem magam legbelül, de nagyon. Olyan hülyeségeket csináltam, hogy verseket írtam papírra arról, hogy mennyire nem szeretem már, és elrejtettem a lakás különböző pontjaira. Talán azt akartam, hogy találja meg véletlenül, de ő már csak több évvel később, a valódi szakításunk után találta meg. Akkor fel is hívott, és megkérdezte, miért nem mondtam korábban, ha ennyire nem szerettem. Magam sem tudom.
És ez a halogatás, ez a gondolkodás részemről ment 3 évig. Egyik nap arra gondoltam, hogy minden szipiszuper, másnap meg arra, hogy na, jó, nem húzom tovább a dolgot, szakítok, de aztán nem tudtam megtenni. Utólag óriási hiba volt, és nagy szemétség, hiszen ha valaki ezt tenné velem, nagyon kiborulnék. Valószínű ezért is ez az egyik párkapcsolati félelmem, hogy valaki úgy van együtt velem, hogy nem szeret. Megalázó a helyzet, mert olyan emberrel vagy nem őszinte, aki nem érdemli meg. Ugyanakkor három évig vizsgálgatni a saját érzelmeidet nem túl felnőttes dolog. Ma már tudom, hogy a család véleményétől sem kéne tartanom, nem ők élnek együtt valakivel, hanem én.”
Veletek volt már olyan, hogy sokáig halogattatok egy szakítást?
