Az 1800-as évek szigorú hagyományai és társadalmi szokásai elvárták, hogy a gyászolók hosszú hónapokig, akár évekig fekete ruhában járjanak. A megtört szívű asszonyok azonban sokszor maguk sem élték túl a gyászidőszakot a mérgező öltözékek miatt.
A fekete viseletek a középkorban az uralkodó elit kiváltságai voltak, a fekete kelmék valódi luxuscikknek számítottak. Az 1700-as évektől viselésük az egyre tehetősebb európai kereskedők körében is elterjedt, köszönhetően anyagi gyarapodásuknak és a vágynak, hogy átvegyék az arisztokrácia öltözködési szokásait.
A 19. század elején kitört ipari forradalom óriási lökést adott a fekete ruhák népszerűségének, a tömeggyártás elindulásával olcsóbbá váló fekete szövetek és gyászékszerek az 1800-as évektől az egyre erősödő középréteg számára is elérhetők lettek. Az 1800-as évek második felének gyászruhadivatjára Európában és Amerikában a legnagyobb hatással Viktória királynő volt, aki férje, Albert herceg halálát követően élete végéig kizárólag fekete ruhában jelent meg a nyilvánosság előtt. A magyar viszonyokra az évszázad végén erős hatást gyakorolt az is, hogy Erzsébet osztrák császárné és magyar királyné fia 1889-es öngyilkosságát követően többé nem vette le a gyászruhát.
Erzsébet osztrák császárné és magyar királyné egy francia újság címlapján, amely a királyné halálát adta hírül 1898-ban (Fotó:Getty Images)
A gyász időszaka és szabályai
A gyászviseletek mellett a gyászidőszakra vonatkozó szigorú öltözködési és viselkedési előírások is széles körben elterjedtek, amiket nem csak illetlenség, de óriási szégyen is volt szem elől téveszteni.
A gyászidőszak hosszát az határozta meg, mennyire volt közeli hozzátartozó az elhunyt. Távolabbi rokonok (nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek stb.) esetén pár hét vagy pár hónap jelentette az elvárt minimumot, amelynek pontos időtartamát a rokonsági fok határozta meg. Gyermekek, szülők és házastársak esetén már jóval hosszabb időről beszélhetünk.
A legszigorúbb szemmel a férjüket elveszítő asszonyokat figyelte a társadalom, pláne ha fiatalon özvegyültek meg. Esetükben a teljes gyászidőszak két és fél év volt (bár ez nemzetenként változott, és az évszázad során alakultak az elvárások), amelynek első évében kizárólag teljesen fekete ruhában, elfátyolozott arccal mutatkozhattak, és természetesen a bálok és más vigasságok tiltva voltak számukra. Egy év eltelte után (a félgyász időszakában), ha az illető úgy gondolta, viselhetett már különféle gyászékszereket. Olyanokat, amelyek az elhunytra emlékeztették: medálokat, amik apró képeket rejtettek a szeretett személyről, zsettnek nevezett, fekete borostyánból készült brossokat, amik mintázata a gyászetikett szabályainak megfelelt, de az is gyakori volt, hogy az elhunyt egy apró hajtincsét foglalták ékszerbe, és azt viselték amolyan szentimentális emlékként. Az egyszerű öltözék is kaphatott már ekkor némi visszafogott díszítést, illetve szürke, sötétlila és -mályva árnyalatokkal lehetett minimálisan színesíteni a ruhát.
A fiatal özvegyasszonyok a gyászidőszak letelte után jellemzően visszatértek a normál öltözködési szokásokhoz, már csak amiatt is, hogy esélyük legyen újraházasodni – saját bevételi forrás nélkül egy előkelő hölgy számára ez jelentette az egyetlen boldogulási formát önmaga és gyermekei számára is.
Mérgező tömegtermelés
A gyártási technológia fejlődése mellett a textilfestési újításoknak is köszönhető volt, hogy elterjedt a gyászruhák viselete. Még az alsóbb társadalmi osztályokban is lehetőség nyílt rá, hogy ha teljes öltözékre nem is tellett, legalább egy meglévő garnitúra ruhát befessenek feketére.
A szintetikus festékek forradalma azonban áldozatokat kívánt a vásárlói oldalról. Az oly népszerű (és arzént tartalmazó) smaragdzöld vagy William Henry Perkin által kikísérletezett (és hasonlóan veszélyesnek bizonyult) lila színű öltözékek mellett a fekete gyászruhák és kiegészítők viselése is komoly egészségügyi kockázatot jelentett.
Az első év, vagyis a mély gyász időszakában az asszonyoktól elvárt volt az egyszerű, fekete ruha, kalap és a gyászfátyol viselete, amelyek jellemzően kreppanyagból készültek, és veszélyes kemikáliák segítségével nyerték el sötét színüket. A krepp annak köszönhette népszerűségét, hogy utcai fényben vagy a gázlámpák fényénél sem csillogott illetlenül, szépen megőrizte mattságát. Keresettségüknek pedig a gyártók is örültek, ugyanis jóval olcsóbb volt előállítani, és a selyemtextil készítésénél keletkező hulladék anyagot is felhasználhatták hozzá – miközben a készterméket viszonylag magas áron értékesítették.
Hosszú időn át tartó viselésük azonban a fátylak esetében kisebesítette az arcbőrt, légzési nehézségeket, szemirritációt, sőt vakságot és halált is okozhatott. A festékek fixálása ráadásul nem volt tökéletes, így a fátylakból esős időben sötét cseppekben csepegett az arcra a színezék, de egy kis izzadság is elegendő volt ahhoz, hogy a ruha alatt elszíneződjön a bőr, miközben a durva anyag ki is dörzsölte, és akár ekcémás foltokat is okozhatott.
Még a hölgyek számára íródott praktikus kis kézikönyvek javaslatai is mérgezők voltak. Az illatos és elegáns szappanok mellett például olyan keveréket is ajánlottak, amelyek egyik összetevője a nagy dózisban mérgező oxálsav – igaz, erről tájékoztatták olvasóikat is.
Ha mindez nem lett volna elég, a kreppfátylak divatja ellen szólt azok mérete is: az egészen hosszú, két rétegben viselt fátylak nehezek voltak, alig lehetett átlátni rajtuk, melegebb időben pedig fullasztóak voltak már vastagságuk miatt is. De hiába, megérte az áldozatot, ha általa a gyászoló özvegy az elvárt módon tudta kifejezni megrendültségét és mély fájdalmát. A mérgező textil azért tudományos berkekben mégiscsak felkeltette az érdeklődést, az 1880-as évekre orvosi szaklapokban is gyakorta foglalkoztak az egészségügyi kockázatokkal.
Viktória korabeli, hajból készített karkötő 1895 környékéről, amelyet feltehetően gyászékszerként viseltek (Fotó: Getty Images)
A fekete fejlődése
A 19. század elején a gyászruhákat még természetes festékanyagokkal színezték, amelyhez leggyakrabban a valóniai tölgy termését, a tölgyfagubacsot vagy a festő kékfát, börzsönyfát használták. Bár ezek a festőnövények a természet ajándékai, a valóniai tölgy makkjának kupakja és a gubacsok például nagy mennyiségben tartalmaznak tannint, vagyis csersavat, amely túlzott mennyiségben bőrirritációt, szemvörösödést és légzési nehézséget is okozhat.
A festékanyagok típusa ráadásul csak az egyik tényező volt, amely problémát okozhatott? a szín fixálásához használt anyagok között is akadtak egészségre károsak, mint a króm, ami a tüdőt betegítheti meg, vagy a kálium-dikromát, ami hányást, szédülést, a bőrön fekélyeket okozhat.
Az 1850-es évektől aztán még inkább eldurvult a helyzet, amikor elterjedtek a festőnövények helyett az anilin alapú festékek. Az olcsó, erős színt eredményező mesterséges anyagot kőszénkátrányból állították elő, amelyhez a fekete kikeveréséhez karcinogén kálium-dikromátot és réz-kloridot adtak, amely szintén bőr- és szemproblémákat okozhat, és károsíthatja a nyálkahártyát. Az anilines kelmefestés során ráadásul arzént is felhasználtak, amely a végtermékben is kimutatható volt 2-3%-os mértékben.
Az özvegyasszony. Thomas Couture festménye (Fotó: Getty Images)
Megváltó változások
A kreppanyagból készült gyászruhák a kezdetleges tömegtermelés feltételei között is drágának számítottak, így sokan csak a ruhák kisebb részeit díszítették kreppel, vagy kalapjukat, fátylukat vásárolták meg belőle – ami azonban az egészségre legveszélyesebb ruhadarabnak számított. Mégis, egészen az 1890-es évekig a józan észnél erősebbnek bizonyultak a társadalmi elvárások, és a hölgyek inkább kockáztatták életüket, mintsem rossz hírüket keltsék – ha egyáltalán tudtak arról, milyen mérgező anyagoknak köszönhetik fekete ruháikat. Az évszázad végén aztán a divattrendek változása nyomán a kreppfátylak helyét átvették a könnyedebb, hálós anyagúak, illetve azok a krepptípusok, amelyeket elegendő volt hátul rögzítve viselni. Így, bár a festési módszerek nem váltak kíméletesebbé, legalább az arcukkal nem érintkeztek a veszélyes textíliák.
A gyászruhaipar különlegesnek számított a tekintetben is, hogy a ruhák extra gyors elkészítési időt igényeltek. A halottasházak akkoriban még nem rendelkeztek hűtőkamrákkal, a holttesteket így érthető egészségügyi okok miatt szükséges volt pár napon belül eltemetni, és ennél több idő a gyászruhák beszerzésére sem volt adva. Számos szabóság kezdett készruhákat forgalmazni, a divatáruházak pedig gyakorta nyitottak külön gyászruharészleget, miközben a korabeli magazinokból a hölgyek naprakészen informálódhattak a legutolsó divatról, az etikettismertetők pedig részletesen taglalták az elvárt öltözködési és viselkedési szabályokat.
