Ólom a szemfestékben, arzén a bőrfehérítőben – halálos szépségtrendek a múltból

Nap mint nap nők és férfiak milliói görgetnek apró tűkkel teleaggatott hengereket az arcukon, hogy szebb legyen a bőrük. Mások fém kanülön keresztül vákuumoztatják ki a feleslegesnek ítélt zsírsejteket (és opcionálisan vissza is injektáltatják őket más testtájaikba), megint mások lézersugarak segítségével szőrtelenítik, csiszoltatják, fehérítik vagy épp hámlasztják bőrüket. Hogy miért? Mert szépek akarnak lenni, az aktuális trendek alapján pedig ezek a legmenőbb módszerek.

De vajon 23. századi utódaink is így tekintenek majd modern szépségápolási vívmányainkra?

Ugyanis borítékolható, hogy a mai kor embere naiv örömmel tesztelget magán olyan módszereket, amelyekről pár évtized múltán majd kiderül, hogy többet ártottak, mint használtak (ha használtak egyáltalán), vagy értelmetlen butaságok voltak. Gwyneth Paltrow és életmódbirodalma, a Goop nevét például sanszos, hogy sokat fogják majd emlegetni amiatt, hogy nem átallották hatékony egészség- és szépségmegőrző kezelésként javasolni a vaginagőzölést vagy a koffeines beöntést.

Persze ezek legalább nem halálosak – vagy csak nem tudunk róla, mert nincs elég őrült, aki huzamosabb ideig csinálná a mutatványokat. Nem igaz ez ugyanakkor számos régi kozmetikumra, amelyek a történelem során csak azért nem szedtek több halálos áldozatot, mert volt elég más kórság is, amiben az emberek idő előtt meghalhattak (mázli, hogy mire a röntgensugarakat felfedezték, már állt olyan szinten a tudomány, hogy rákkeltő kezelésekre alig pár évtizedig alkalmazták csak a forradalmi találmányt). Lássuk a legmeredekebb összetevőket és módszereket, amelyeket kipróbált a szépségipar az idők folyamán.

18. századi patika (Fotó: Getty Images)

Ólom

Az ólmot már az ókori egyiptomiak is használták szépítőszereikben: a régészek négy különböző ólomalapú összetevőt is kimutattak a fekete és zöld szemsminkekből fennmaradt porokban. Ezekről francia tudósok ugyan azt állították, hogy pozitív hatásuk is lehetett az egészségre (vizsgálatuk alapján az ólomsók kis mennyiségben a bőrrel érintkezve megnövelik a test nitrogén-monoxid termelését, amely immunerősítő hatással bír, így a készítmény valójában védhette a szemet a fertőzésekkel szemben), de azt azért hozzá kell tenni: csak rövid távon. Miután az ókori Egyiptom lakosai örülhettek, ha megérték a 30 éves kort, nehezen jöhettek rá, hogy az ólomtartalmú készítmények hosszú távon micsoda egészségügyi kockázatokkal járnak.

Szarkofág dekorációja az ókori Egyiptomból (Fotó: Getty Images)

Az ólom iránti lelkesedés az ókori rómaiaknál is jelen volt, sőt ők már szélesebb körben használták. Kimutatható az ólom a korabeli hajszínező készítményekben is, a legfőbb felhasználási módja azonban mégiscsak az arcsmink volt. A hófehér (vagy találóbban inkább holtsápadt) arcbőr érdekében teljes arcukra felvitték a fehérólom-alapú készítményeket, majd hogy a pirospozsgás pofika is meglegyen, egy kis vörös színű míniumot is magukra kentek.

Ugyanezen célból a középkori Európa uralkodói elitje is szívesen mérgezte magát ólomtartalmú bőrfehérítőkkel. Persze nekik volt is mit takargatniuk, hiszen a himlő akkoriban a legfertőzőbb betegség volt, amit ha a szerencsés delikvens túl is élt, örökre megmaradtak nyomai az arcán. A korszak trendszettere ebből a szempontból egész biztosan I. Erzsébet angol királynő volt, aki divatossá tette a halovány bőrszínt, himlő-túlélőként pedig nem győzte takargatni hegeit. Ezért is vitte fel jó vastag rétegben a Spirits of Saturn nevű, fehérólom- és ecetalapú készítményt, ami a 16. század sztárkozmetikumává vált.

I. Erzsébet angol királynő portréja 1558 környékéről (Fotó: Getty Images)

Bár az arcfehérítő csodaszer lassú és biztos mérgezéses halált okozott, és rövid távon is már akut bőrproblémákat, hajhullást, émelygést, sőt agysorvadást és rothadó fogakat is produkált, mégsem lehettek annyira zavaróak a tünetek, hiszen a hasonló készítmények népszerűsége az 1900-as évek elejéig kitartott.

Arzén

Az ólom mellett a 19. században az arzénnel is kibővült a bőrfehérítő készítmények összetevőlistája, ami már csak azért is megdöbbentő, mert utóbbiról az ókori rómaiak is tudták, hogy mérgező. Miután viszonylag könnyen előállítható kémiai anyagról van szó, ami remekül keverhető ételbe vagy italba, igazán sokoldalúan használták az emberek a gyors halál elősegítésétől a fokozatosság elvén alapuló mérgezésig, ha a szükség úgy hozta. Legnagyobb rajongója a középkorban biztosan az itáliai Borgia család volt, amelynek tagjai előszeretettel mérgezték meg a hatalmuk útjában állókat.

A femme fatale Lucrezia Borgia portréja, aki a legendák szerint előszeretettel mérgezte meg férjeit és ellenségeit (Fotó: Getty Images)

Hogy ezek mellett mégis hogyan pattant ki a fejekből, hogy egy mérgező anyag jó hatással lehet a bőrre? Nos, különböző bőrbetegségekre, például pikkelysömörre már az 1700-as években is alkalmazták, a Thomas Fowler által bejegyzett arzéntartalmú Fowler-oldatot pedig még a ’60-as években is széles körben használták. Mindemellett pedig pompásan halvány bőrt is képes produkálni, ami (noha a vörösvérsejtek elpusztításával jár) annyira felcsigázta az 1800-as évek asszonyait, hogy sokan közülük odáig is elmentek, hogy a légypapírból oldották ki az arzént. Ez épp olyan ördögi körbe hajszolta a szépségimádókat, mint az ólom: mérgező hatása mellett már rövid távon is bőrproblémákat okozott, így valójában nemhogy nem szépítette meg az arcot, hanem inkább tönkretette a bőrt, biztosítva, hogy legyen vele mit takargatni. Az arzént egyébként nem is csak külsőleg használták: Amerikában még szépségostyát is készítettek vele, amely az ígéretek szerint a bőrt makulátlanul széppé, egyenletessé tette. Hiába, belülről szépülni már akkor is menő volt.

Higany

Higannyal nem csak a szifiliszt próbálták orvosolni, de különböző bőrproblémák, foltok kezelésére is ideális szerként tekintettek rá. Ha épp nem volt kéznél egy kis mínium, szívesen használták az ókori rómaiak a cinóbert is orcáik pirosítására, amelynek ásványa a higany-szulfid, a középkorban pedig a peeling kezelésekhez alkalmaztak higany és fehérólom felhasználásával előállított kozmetikumokat, de számos más kenőcs és bőrtisztító is napvilágot látott, sőt még az 1910-es években is ajánlottak higanytartalmú készítményeket a pattanásos bőrűek számára. Igaz, ekkor már tisztában voltak a káros hatásokkal is, így csak végső esetben javasolták a használatukat. De azért javasolták.

Még a repülés női úttörője, a néhai Amelia Earhart feltételezett maradványait is egy tégely higanytartalmú arcápoló segítségével találták meg. 1937-es utolsó nagy, Föld körüli repülőútjáról Earhart nem tért vissza, a Csendes-óceán felett, a Howland-szigetek felé tartva gépe eltűnt, és bár kutattak utána, évtizedekig nem találtak rá. Egy kitartó kutatócsoport azonban 2012-ben rábukkant egy törött tégelyre a kicsinyke, lakatlan Nikumaroro-szigeten, amelyről igazolták, hogy egykor a Dr. Berry’s Freckle Ointment nevű, bőrproblémák kezelésére szánt higanytartalmú készítményt tartalmazta, és mint ilyen, jó eséllyel lehetett Amelia Earharté, aki bőrbajokkal küzdött.

Nadragulya

A tudomány világában a szépen csengő Atropa belladonna névre hallgató növénynek atropintartalma miatt pupillatágító hatása is van. Ez volt a veszte sok asszonynak a római kortól az 1800-as évekig, amikor előszeretettel használtak nadragulyás szemcseppet az igéző tekintet érdekében, az élő anime-karakterekké vált, amúgy is ólommérgezéstől sápatag nők ugyanis attól való félelmükben, hogy férj nélkül maradnak, tovább növelték a kockázatát annak, hogy komoly bajuk lesz: a  súlyosan mérgező belladonna-cseppek rendszeres használata látászavarokat, fényérzékenységet és előbb-utóbb halált okozott.

A belladonna elsősorban az olasz nők körében volt népszerű, a középkori Velencében például nemcsak szemcseppként használták, de folyékony pirosítóként orcáikra is kentek belőle. Bár tudták róla, hogy a növényből kinyert méreg már egészen kis mennyiségben is hallucinációkat, delíriumot, zavart tudatállapotot, görcsöket és végül halált okoz, a csáberő fokozása nagyobb úr volt annál, hogy lemondjanak használatáról.

Szőrtelenítés röntgennel

A halálos összetevők mellett vétek lenne lehagyni listánkról a hasonlóan végzetes kimenetelű szépségkezelést, a röntgensugaras szőrtelenítést is. A Wilhelm Conrad Röntgen által 1895-ben felfedezett sugarakat a bőrgyógyászat terén Leopold Freund bécsi orvos már egy évvel később alkalmazni kezdte, elsőként egy olyan páciensén, akinek egész hátát sűrű szőr borította. A kezelés 12 napig tartott, ez idő alatt a doktor összesen 20 órát süttette röntgensugarakban a betegét, akinek a szőre valóban hullani kezdett a végére.

Az első röntgenfelvételek egyike, amit egy angliai nő kezéről készítettek. (Fotó: Getty Images)

Szerencsétlen úttörőt még sokan követték a sorban a következő évtizedekben, azonban idővel egyre feltűnőbbé vált, hogy a szépülni vágyó pácienseknél ugyanazok a mellékhatások jelentkeznek: bőrük megvastagodott, fekélyes lett, később pedig sokuknál rákos megbetegedés alakult ki, így idővel a bőrgyógyászok dobták a röntgensugaras kezelések nyújtotta szőrtelenítés ötletét.

Műszempilla-felvarrás

Az 1800-as évek végén műszempillát feltetetni nem kétperces mutatvány volt, pláne egy francia módszer esetén. A pótpillák valódi hajból készültek, amit a fejbőrből téptek ki, az eljárás pedig úgy indult, hogy miután megtisztították az alsó szemhéjat, egy kis kokainnal leszedálták az illetőt, majd egy keveset helyi érzéstelenítőként a szemhéjába is bedörzsöltek, hogy kezdődhessen a móka legjava.

Ekkor tűt ragadtak, amelynek segítségével át- és visszafűzték a bőrön a hajszálakat, majd egy picike csomóval rögzítették őket, zárásul pedig mindet egyforma hosszúságúra vágták. Elképzelhetjük, milyen természetes hatást kelthettek a méretre vágott hajszálak, ráadásul a kínzás itt még nem ért is véget, hiszen a bevarrt pillák ívét is be kellett állítani. Ehhez felhevített, kötőtűhöz hasonlatos fémpálcákat használtak, végül pedig egy napra bekötözték a szemeket, hogy gyógyulhassanak a hegek.

A szépségtrend honnan máshonnan, mint Párizsból indult, ahol nem csak szempillákat, de szemöldököket is dúsítottak „transzplantált” hajszálakkal. Szerencsére a módszer nagy karriert nem futott be, egyrészt azért, mert drága móka volt, másrészt pedig azért, mert hiába hirdették róla, hogy fájdalom nélküli beavatkozás, valamiért ezt nem akarták elhinni a hölgyek. Helyette a ragasztóval rögzíthető megoldások váltak népszerűvé, amelyeknek első típusaihoz egyébként szintén valódi hajszálakat alkalmaztak.