Az illatosított kesztyűk a 16. század végén, IX. Károly francia király udvarából indultak hódító útjukra, megjelenésüket a vitatható történelmi emlékek egy bizonyos Muzio Frangipani nevéhez kötik. Állítólag ő volt az, aki a gyermekkirály anyja, a ténylegesen uralkodó Medici Katalin kérésére különleges, illatos púdert készített pézsmából, cibetből, őrölt íriszgyökérből és még néhány más hozzávalóból, hogy a királyné térillatosítóként használhassa azt kastélyában. Gyorsan rájöttek azonban, hogy nem csak a kastélyban uralkodó bűzt lehet többé-kevésbé elfedni vele, de a ruhaneműk, kiváltképp a kesztyűk is kellemesebb viseletté válnak, ha illatanyagokkal itatják át őket.
II. Henrik és Medici Katalin, kezében az általa divatba hozott kiegészítővel, a kesztyűvel (Fotó: Leemage/Corbis via Getty Images)
Más leírások a nagy múltú grasse-i bőrműves család, a Galimard-ok nevéhez kötik a parfümmel átitatott kesztyűk megjelenését, amelyek első példányait, mint a királyi udvar szállítói, ők mutatták be Medici Katalinnak, akit azonnal levettek lábáról a grasse-i virágok, a levendula, jázmin vagy épp rózsa illatában úszó kesztyűk.
Olyannyira, hogy a történelmi legendárium és Alexandre Dumas 1845-ös novellája, a Margó királyné szerint Medici Katalin az anyatársát, III. Johanna Navarra királynőjét méreggel átitatott, illatos kesztyű segítségével tette el láb alól még lánya, Valois Margit és vője, IV. Henrik házasságkötése előtt.
Két francia uralkodóval később, XIII. Lajos udvarában az illatosított kesztyűk már alapdaraboknak számítottak, amelyek elkészítésével külön mesteremberek foglalatoskodtak, XIV. Lajos, a Napkirály uralkodása alatt pedig készítőik már céhet is alapítottak. Les Statuts Des Maitres Gantiers Parfumeurs, vagyis Az illatos kesztyűk mestereinek törvényei néven pontos leírást adtak az illatosítás metódusáról, erre pedig nagy szükség is volt, hiszen a 17. század második felében már Franciaországon kívül is egyre népszerűbbé váltak az illatozó kiegészítők.
Spanyolországban és Angliában is szívesen viselték a királyi udvar tagjai a különleges kesztyűket, amelyek többek közt illatos olajokkal, állati pézsmával, ámbrával voltak kezelve, ezektől pedig viselőjük keze nemcsak illatos, de puhább is volt. Még Shakespeare is megemlékezik a kor divatjáról, mikor a Sok hűhó semmiért című darabban Hero így szól Beatrice-hoz: „Nézd, kuzin, ezt a kesztyűt a gróftól kaptam. Leheld be az illatát, milyen finom!”
I. Károly angol király kesztyűje (Fotó: Museum of London/Heritage Images/Getty Images)
Háborúk és üldözések
Bár a királyi udvarokban népszerűségük nőtt, épp a Napkirály volt az, aki csaknem derékba törte az illatos kesztyűk karrierjét. 1685-ben ugyanis eltörölte a 16. századi vallásháborúkat lezáró, vallásszabadságot biztosító rendeleteket, így a római katolikusok és a hugenották között ismét kitört a harc. Országszerte üldözni kezdték a protestánsokat, akik nagy számban éltek a modern parfümgyártás bölcsőjeként is aposztrofált Grasse és a kesztyűkészítők központjának számító Grenoble városában is. Családok tucatjai kényszerültek bezárni műhelyüket és elhagyni otthonukat, de végül a városkák túlélték a megpróbáltatásokat, és a 18. századra a bőrműves termékek iránti egyre növekvő kereslet mégiscsak szolgáltatott elég létbiztonságot a mindennapokhoz.
Az illatosított kesztyűk még az 1800-as évek elején is igazi luxuscikkek voltak, a méretre gyártás ugyanis roppant komplikált volta. Mindez gyökeresen megváltozott, mikor 1834-ben Xavier Jouvin grenoble-i kesztyűkészítő olyan vágószerszámot talált fel, mely az addiginál sokkal pontosabb és egyszerűbb méretezést tett lehetővé, ennek köszönhetően pedig az illatosított változatok is szélesebb körben váltak elérhetővé. Tömegcikkek azért ezután sem lettek, de már nem csak az arisztokrácia egy szűk rétege szaglászhatta őket. Illatosításukra két módszer volt ismeretes: az egyik szerint a kesztyűket beáztatták egy illatos elegybe, a másik szerint az illatanyagok felhasználásával pasztát készítettek és azzal dörzsölték át alaposan a kesztyűket kívül és belül.
Illatos kesztyűket persze nemcsak bőrművesek készítettek, az 1800-as években már a parfümházak is igyekeztek saját kollekciókat kialakítani. 1872-ben a Cuir de Russie illathoz kapcsolódóan a neves Guerlain-ház is elkészítette saját változatát, az egykori sikert leporolva pedig 2014-ben új darabokat mutatott be, amelyek az Agnelle Studióval közösen láttak napvilágot.
A La Petite Robe Noire illatos kesztyű a Guerlaintől, 2014-ből
A kesztyűviselés a 20. század végére szinte teljesen kikopott a divatból, II. Erzsébet királynőn kívül manapság kevesen vannak, akiknek még hozzátartozik öltözködéséhez a kiegészítő. Az illatosított változatok pedig valóban már csak afféle luxus bonbonok a gazdagok számára, amik régmúltban gyökerező különlegességét a niche parfümkészítők igyekeznek legújabban kihasználni. A parfümmel átitatott kesztyűk mellett a karkötők és más, bőrből készült kiegészítők kuriózumértéke ugyanis jól meglovagolható, ha valamely márka magas színvonalú kiegészítőket kíván készíttetni parfümjei mellé. Ezeket persze sosem az eredeti parfümmel „locsolják le””, hanem annak egy, a bőrön alkalmazható változatát dolgozzák az anyagba.