Finoman szexista, erősen politikai töltetű az, ahogyan az évszázadok alatt a női ruhákon változott a zsebek kialakítása.
Évszázadok erszényei
Már Ötzi, a rézkori jégember is viselt derékra erősített erszényt, amiben a legfontosabb eszközöket magával vihette: esetében csontárat, tűzkő pengéket, azok élesítésére való köveket és gyújtótaplót találtak a régészek. A hasonló zsebelődök hosszú évszázadokig jellemezték a férfiak és nők öltözékét, csupán az változott, mennyire volt frekventált az elhelyezésük, mígnem beköszöntött a 17. század.
Európában a derékra erősített erszényeket, táskákat sokáig a ruhán kívül viselték, majd a 13–14. század környékén a zsebtolvajok bánatára szép lassan bekerültek a felsőruházat alá. Tartalmukhoz, hogy hozzáférjenek, a ruhák elején alakítottak ki kisebb hasítékokat, ezeket nevezhetjük az első zsebeknek.
Női ruhák a 14. századból, II. Eduárd angol király idejéből (Fotó: The Print Collector/Print Collector/Getty Images)
A 17. századig zsebkérdésben nem volt eltérés a női és férfi öltözékeket tekintve, ekkor azonban olyan dolog történt, amiről úgy tartják, évszázadokon át szépen jellemezte a nők jogainak korlátozását és egyáltalán társadalmi helyzetük megítélését.
Míg a férfiak ruháiba bevarrták a zsebeket, a nők esetén maradtak a különálló erszények.
Zsebek kontra táskák
A 17. századtól a férfiak öltözékének hivatalosan is szerves részét képezték a kisebb-nagyobb zsebecskék, amelyek száma, funkciója korszakonként változott, de egyben azonosak voltak. Teljesen elfogadható volt, hogy egy férfinak a fontos ügyek intézéséhez szüksége van a funkcionálisan is használható, megfelelő méretű zsebekre, akár tucatnyira is, hogy kéznél tarthasson mindent, ami csak kellhet: pénzt, órát, zsebkendőt, tollat, kulcsokat. Fegyvert, halálos mérget vagy szerelmes levelet.
Nem úgy a hölgyeknek. Esetükben a zsebek létét jobban befolyásolta a divatosság és az illem, mint a funkcionalitás.
A 18. század második feléig a terebélyes abroncsos szoknyák lehetőséget nyújtottak rá, hogy a derékra erősíthető, többnyire a ruha alatt viselt méretes zsebekben magukkal vihessék holmijaikat, és a kíváncsi szemek elől biztonságban tudhassák privát dolgaikat. Volt, aki ékszert, pénzt vitt magával, más a kézimunkához, szépítkezéshez szükséges eszközöket és zsebkendőt, hogy mindig kéznél legyenek. Persze a kompromittáló apróságoknak is a zsebek adtak biztos fedezéket.
Kabátka alól kilógó piros erszény Az elutasítás (The Refusal) című festményen – Sir David Wilkie, 1814 (Fotó: Victoria&Albert Múzeum, http://collections.vam.ac.uk)
Az empír szabású ruhák aztán az évszázad végén lesöpörték a színről abroncsokkal merevített társaikat, amelyeken a dudorodó alsó zsebek már felettébb csúnyán mutattak volna. Pár évtized múltán pedig hiába váltak divatossá ismét a merevített alsószoknyák, a szoknyák alá erősített erszényeket felváltották a díszes retikülök, a hölgyek pedig jó időre elvesztették a lehetőségét, hogy megfelelő módon, de mások elől elrejtve vigyék magukkal, amit szerettek volna.
Máskülönben pedig egy rendes hölgynek nem lehetett takargatnivalója. Ügyelnie kellett rá, hogy mindig erkölcsösen, tisztességesen viselkedjen, a fontos ügyek intézése pedig úgysem az ő fejét fájdította. Elég volt, hogy jártas legyen a művészetekben, megjelenése elvárható módon kifogástalan és tiszta legyen. A vagyonon úgyis a férjek vagy az apák őrködtek, társadalmi helyzetüket pedig szintén ők határozták meg. Ilyen körülmények között minek is kellett volna a nők ruháira zseb? Hogy lehetőséget adjon az illetlen titkolózásra? Ekkora szabadságot a francia forradalom sem hozott.
Női ruha és retikül az 1830-as évekből (Fotó: Culture Club/Getty Images)
A divat és erkölcs oltárán így a jól nevelt hölgyek illően feláldozták zsebeiket, amelyekbe amúgy sem volt ildomos folyton-folyvást nyúlkálniuk, tekintve, hogy a ruhák hasítékai az intim tájék környékén helyezkedtek el, arcpirítóan felhíva rá környezetük figyelmét. Megmaradtak hát számukra a picike táskák, amelyek méretüknél fogja jóval kevesebb holmi cipelését tették lehetővé tulajdonosaiknak, ez pedig tovább növelte a nők kiszolgáltatottságát. Gondoljunk csak bele, mit tennénk, ha malaclopónk helyett mostantól egy alkalmi táskába kellene beleszuszakolnunk minden szükséges dolgunkat a rúzstól a lakáskulcsig?
A retikülök mellett a 19. században csak egy, társadalmilag elfogadott megoldás kínálkozott a hölgyeknek holmijaik cipeléséhez: az övlánc, de talán mondani sem kell, túl sok diszkréciót nem jelentett, hogy derekukra erősített, csörgő-zörgő láncokon fityeghetett mindenük, a notesztől az ollóig. Az ominózus évszázad során kialakított első kézitáskák is, bár a lehetőséget végre megadták, hogy a nők is magukkal vihessék szükséges dolgaikat, távolról sem nyújtottak olyan könnyed mozgást és szabadságot, mint a férfiak ruhájára varrt, konkrét eszközök számára kialakított zsebek.
Díszes övlánc 1850 környékéről (Fotó: Victoria & Albert Múzeum, http://collections.vam.ac.uk)
Zsebforradalom és hatásai
Az 1800-as évek végére a hölgyek is kezdték megelégelni a dolgot, az 1881-ben, Londonban alapított Rational Dress Society például nemcsak azt tűzte zászlajára, hogy felszabadítja a nőket a kényelmetlen és egészségtelen ruhák rabságából, de a zsebekre is igényt formáltak. Elvetették a fűzőt, a krinolint, a túl nehéz, túl sok réteggel bíró ruhákat, és olyanokat terveztettek maguknak, amelyek amellett, hogy szépek, könnyű bennük mozogni, lélegezni, sőt akár kerékpározni is. Ezekre a ruhákra pedig szilárd meggyőződésük volt, hogy szükségesek a zsebek is, amelyekből akkoriban 15 is járt egy férfinak, míg a női ruhákon inkább csak használhatatlan méretű és elhelyezésű díszzsebek voltak.
Hölgyek „racionális ruhákban” (Fotó: Hulton Archive/Getty Images)
A századforduló első feministái, szüfrazsettjei, kékharisnyái és más, radikális gondolatokkal játszadozó asszonyai nem átallottak olyan, buggyos nadrágokkal kombinált öltözékekbe bújni, amelyeknél akár zsebre is tehették kezüket. Egy korabeli brit hetilap, a The Graphic például így írt erről: „Az Új Nők [New Woman, korabeli feminista ideálkép] zsebei, amelyek csodálatosan hasznosak, [viselőjük] újkeletű idol szerepét növelik, hogy pironkodás, félénkség és zavarba esés helyett kiálljanak magukért, hisz ki tudna bármelyik is lenni a felsoroltak közül, miközben zsebre tett kézzel ácsorog?”
Zsebre tett kézzel pózoló flapper lány 1922-ből (Fotó: PhotoQuest/Getty Images)
A nők egyenjogúságáért vívott harcok tehát a zsebek visszatérését is eredményezték a 20. században. A dzsesszkorszak ruháin, majd a kosztümökön, kabátokon, a coulotte nadrágokon is megjelentek a zsebek, amelyeket a nők örömmel birtokba is vettek. Bár zsebre tett kézzel állni még nekünk is azt tanították, nem illik, azért azt már évtizedekkel korábban tudták a nők, hogy határozottságot, magabiztosságot sugall a póz.
A zsebek helyzete mégsem rendeződött teljesen, még a tervezőzseni, Christian Dior sem volt túl forradalmi gondolkodású e téren. 1954-ben állítólag azt mondta: „A férfiaknak azért van zsebük, hogy dolgokat tartsanak benne, a nőknek dekorációs célból.” És ha belegondolunk, ez a mai napig így van. Nincs férfinadrág, amelyen legalább két zseb ne lenne, míg a női változatokra ha kerül, akkor is bizonyítottan kisebb méretű, a szoknyákról, ruhákról már nem is szólva, de még a legtöbb blézeren is inkább csak levarrt díszcsíkok mutatják nem létező helyeiket.
Hiszen hogy nézne az ki, hogy kidudorodna a szépen szabott kabátka zsebe? Cipeljük csak a táskákat, őrizgessük, csatoljuk derékra, hordjuk keresztbe vethető pánton, vagy markoljuk a fülét. Nem csoda, hogy manapság az számít igazán vagyonosnak és befolyásosnak, aki megteheti, hogy nem cipeli magával a táskáját egy-egy eseményre, hanem azt személyi asszisztense viszi utána. Persze zsebre is tehetné a cuccait. Ha lenne hova.
