Ezüst paradicsom

Ahova jót enni jár az ember, élvezni az életet, ha lehet, nem pedig ületi tárgyalás céljából? Nem az, csak arányérzéket és akaraterőt igénylő feladat: ne az üzleti vállalkozást nézd az étteremben.

Az Arany János utca alsó folyásánál sétálva messziről szemet szúr a Pomo D’Oro. Az ajtót közrefogva két emelet magasságból függő súlyos vörös drapériával tüntet az egyhangúság ellen, talán attól való félelmében, hogy nem jár arra a kutya sem. Ám a kísérlet aránytévesztett, cirkuszt, papi méltóság velencei palotáját tudnánk elképzelni a súlyos kelmék mögött, melyek cégérül szolgálnak. Csillárokat és selyemtapétát várunk tágas helyiségekkel, méretes asztalokkal.





A szűk bejárat majd a tágas belső már világiasabb. Vakolatlan tégla és fakorlátok dominálnak. Az előre megterített kockás asztalok kicsik, kényelmetlenek, az óriási olasz evőeszközök, melyekről ordít a made in Italy felirat, a lámpabúra méretű ballonpoharak és a hatalmas ruhaszalvéta mellett a könyöknek nem marad hely.

Elveszi a kabátunk, majd kérésünkre nemdohányzó asztalhoz kísér minket a modell alkatú és arcú felszolgáló, de megbűnhődünk makacsságunkért, mert jobb felől a konyha és a ki-berohangáló felszolgálók, balról meg valamiféle italraktár és forgalma akadályoz minket a műélvezetben. Az ülés sem esik jól a hideg falnak támaszkodva – télen. (A dohányosok jobban járnak, őket a csendesebb másik oldalra ültetik, közvetlenül az ablak mellé.)
Nem tudjuk eldönteni: olasz családi vendéglőben vagyunk, vagy egy modern pesti kocsmában, angol pub utánérzéssel. Majd az ételek és a szervíz segítenek eldönteni, gondoljuk.





A gazdag étlap megelőlegezi, a Hagyományos toszkán paradicsomleves pedig megadja a választ. Mégiscsak olasz családi étterem lesz ez. A paradicsomlevest a helyi gigantikus méretű kemencében sült olasz kenyérrel habarják be, ettől sűrű lesz és főzelékszerű. Ízletes és látványos az élénkpiros főzet, a zátonyra futott frissen belefőzött bazsalikomlevél-tutajokkal. Hozzá frissen reszelt parmezán jár.

Magyar ásványvíz nem kapható, San Benedettót rendelünk, meg vörös bort, ami árnyalatnyival melegebb a kelleténél. Rengeteg pincér sürög-forog, nem látom át, mi célból, egyelőre görkorcsolya nélkül. Az asztalok láthatóan nincsenek leosztva, így több felszolgáló is felkeres ugyanazzal a kérdéssel, és a helyzet úgy hozza, hogy többnél rendelünk.





A Rossini stílusban elkészített házi cannelloni finom, ha figyelmesen hallgatunk az ízekre, külön-külön is érezni a sovány sonka, a házi tészta, a szerecsendió és a sajtok zamatát, és az összhangzás is pompás. Az utolsó falatoknál éreztem csak kissé nehéznek a szószt.
A profiterolnál nem fenyeget ez a veszély, könnyen csúszik. Se nem túl édes, se nem túl nehéz, többet is szívesen elfogyasztanánk. Olyan, amilyennek lennie kell. A pannacotta viszont megbukott tesztünkön: erőszakosan és tolakodóan édes, az sem menti, hogy látványnak nem utolsó. Hamar semlegesíteni kell egy csésze eltalált macchiatóval.

Távozáskor magunk megyünk a kabátunkért. Gondolatban átkereszteljük a helyet: Pomo d’argento, így korrektebb.

Web: Promo D’Oro
Fotók: www.pomodorobudapest.com