A merész frizuráiról, hajfestéseiről, póthajairól és parókáiról is közismert sztár a katalán városba éppen kiszőkítve érkezett családja (a nála jóval fiatalabb harmadik felesége és gyermeke), valamint filmbéli alkotótársai kíséretében, és abszolút méltó volt a hírnevéhez. Egy rendkívül koncentrált, komoly és a munkájára már-már túlságosan is összpontosító sztár állt előttünk, aki nem engedett a könnyű poénkodás csábításának, ám az újságírókkal és a rajongókkal is rendkívül kedves volt, és senkit nem hajtott el, aki autogramot kért, vagy közös fotót szeretett volna készíteni.
– Ez a mozi önnek kicsit többet jelent a szokásosnál, hiszen a főszerep mellett részben magára vállalta a produceri feladatokat is. Miért érte meg ezt a pluszenergiát ráfordítani?
– Ez a film számomra olyan, mint egy szerelmes dal a tanító-tanítvány viszonyról, és mivel a nemrégiben (2009-ben – a szerk.) elhunyt édesapám, August Coppola is afféle mentor volt számomra, volt bizonyos személyes kötődésem A varázslótanonc történetéhez. Ő volt az, aki megnyitotta az elmém, és felkeltette bennem az érdeklődést az olyan különböző kulturális óriások iránt, mint amilyen Picasso vagy Orson Welles. Ráadásul az apám is kicsit emlékeztetett egy kócos hajú, őrült tudósra, és Balthazar figurája afféle főhajtás előtte. Ő sem törődött igazán a pénzzel, hiszen szociális munkásként dolgozott, és inkább azzal volt elfoglalva, hogy az emberek gondolataira hasson. Nagyon fontos, hogy egy apa mindig megtanítsa a fiát, hogy az higgyen magában, és ez még a film dialógusaiba is bekerült. Amikor Balthazar azt mondja, hogy „abba kell hagynod az aggódást, és hinned kell önmagadban”, vagy amikor azt, hogy „senki sem tudhatja, hogy mennyi időt tölthetünk együtt az életben azokkal, akiket igazán szeretünk, ezért ki kell élveznünk minden percét”, akkor az apám emléke előtt tisztelegtem. Pont az ilyen pillanatok miatt ez a film abszolút családi mozi, mivel nemcsak rengeteg speciális effektus van benne, hanem sok-sok szív is.
– Mit gondol a Fantázia című rajzfilmről? (A klasszikus Disney-rajzfilm, amely A varázslótanonc ötletét adta – a szerk.)
– Hatalmas rajongója vagyok, és számomra szinte spirituális élményt jelentett, mivel alig négyéves voltam, amikor először láttam moziban. Teljesen elvarázsolt a zenéje és a látványvilága. Épp ezért hatalmas megtiszteltetés volt számomra, hogy most ebből az alapanyagból dolgozhattunk. Miki egér a legnagyobb sztár az egész világon, ezért mindnyájunknak illik leborulni előtte.
– A nemzet aranya 1–2. után ez már a harmadik alkalom, hogy Jon Turteltaub rendezővel és Jerry Bruckheimer producerrel hármasban forgatnak filmet. Ennyire ragaszkodnak egymáshoz?
– Jó dolog az embernek ismerős arcokkal együtt dolgozni, és fontos, hogy mi abszolút megbízunk egymásban, de ez mit sem érne, ha nem találnánk olyan anyagot, amit érdemes együtt végigcsinálnunk, és mindhármunkat érdekli. Ez a legfontosabb.
– Minden Disney-filmnek van üzenete. Ezúttal mi az?
– Természetesen a mi filmünkben is van ilyen, de ezt nem szívesen fejteném ki, mivel a kapcsolat film és néző között mindig nagyon személyes, és egy film minden nézőnek mást jelenthet. Nem szeretném senkinek a szájába rágni, ezért csak azt mondom el, hogy számomra az a legfontosabb benne, hogy próbáljunk annyi időt együtt tölteni a szeretteinkkel, amennyit csak lehetséges.
– Mint a film egyik producere, nem tartotta jó ötletnek, hogy 3D-ben forgassák A varázslótanoncot?
– Amikor két és fél évvel ezelőtt előálltunk az ötlettel a Disney-nél, ez az egész 3D-s dolog még nem tűnt akkora dobásnak, és a stúdiónál is azt gondolták, hogy csak fölösleges pénzkidobás lenne úgy forgatni. Aztán jött az Avatar, ami mindent megváltoztatott, és megmutatta az ebben a technikában rejlő lehetőségeket. Ez az időpont számunkra már sajnos késő volt. Ugyan utólag átkonvertálhattuk volna a filmünket térhatásúvá, de ez messze nem lett volna ugyanolyan, és nem akartunk egy efféle pótmegoldáshoz nyúlni. Kicsit vérzik érte a szívem, mert a filmben lévő mágia és a speciális effektusok miatt ideális alapanyag lett volna egy 3D-s mozihoz. Az ötvenes években még nem volt túl meggyőző ez a technológia, de ma már van annyira kiforrott, hogy színészként is izgalmasnak találjam, hogy amikor kinyújtom a nyelvem, az valahol a közönség soraiban landol. Amúgy már volt alkalmam kipróbálni a munkát a 3D-s kamerákkal a Drive Angry című, hamarosan kész filmem forgatásán, és az élmény elég meggyőző volt.
– Úgy tudjuk, hogy ön kicsit sötétebben, míg Jon Turteltaub rendező kicsit vidámabban képzelte el Balthazar figuráját. Hogy oldották meg ezt a konfliktust?
– Ezt nem nevezném konfliktusnak, hiszen inkább a helyes egyensúly megtalálásáról szólt. Jon a megfelelő ember volt ehhez a történethez, mert ha valaki, akkor ő tudja, hogyan kell igazán pozitív kicsengésű filmeket készíteni, és az ő kívánsága volt, hogy tartsam a figurát a vidám zóna keretein belül. Én sem akartam igazán sötétre fogni az alakításomat, inkább csak adni neki némi intenzitást és feszültséget, ami szerintem kellett ahhoz, hogy megtaláljuk az ideális egyensúlyt, és kivezessük magunkat a komfortzónából.
– A film leginkább a varázslatról szól. Vissza tud emlékezni arra a filmre, ami igazán varázslatos hatással volt önre, és ami után eldöntötte, hogy színész szeretne lenni? Volt ilyen mozi?
– Az életem különböző pontjain mindig más filmek voltak igazán fontosak számomra, de a színészi szakma iránti vonzódásom első jelei már hatéves korom körül megmutatkoztak, mivel nagyon sokat tévéztem. Az iskolába beiratkozva esküszöm, hogy folyamatosan elképzeltem magam, ahogy darus felvételben mutatnak engem, ahogy épp az iskolába megyek. Igazán komoly gondolattá tizenöt éves korom körül érett a dolog, amikor beültem egy kis artmoziba Los Angelesben, és felfedeztem magamnak James Deant. Ő mélyebben hatott rám, mint bármilyen korábbi művészi teljesítmény, amit volt szerencsém addig látni vagy hallani. Őt nézve jöttem rá igazán a filmszínészet igazi erejére.
– Hogyan férnek meg a kisebb, művészi munkák – mint a Mocskos zsaru – New Orleans utcáin – és az efféle óriási mozik egymás mellett az életében?
– Az egyszerű válasz az, hogy mindkettő munka, amire oda kell figyelnem, és amikor dolgozom, mindig megpróbálom a legjobbat nyújtani. A gyökereim a független, drámai mozikhoz vezethetők vissza, ezért mindig is szívesen térek vissza hozzájuk, de kétségtelen, hogy nagyon is érdekelt vagyok a nagyobb kaliberű családi mozikban is, és élvezem, hogy a gyerekeket is szórakoztathatom, de fontos számomra, hogy néha – kilépve ebből – merész független filmeken is dolgozhassak.
– Ön és Jon Turteltaub rendező annak idején osztálytársak voltak a középiskolában, ráadásul az iskola színpadán akkoriban mindketten színészkedtek. Nem volt vetélkedés önök között?
– Nem, egyáltalán, viszont anno ellestem egy apró színészi trükköt Jontól, amit azóta is előszeretettel használok. Volt egy közös darabunk, amiben éppen egy jelenetben voltunk, amikor Jonnak épp egy érzelmi összeomlást kellett produkálnia, földön sírással párosítva. Már ott feküdt a földön, de igazi könnyek helyett egyszerűen fogta magát, és a két kezét a szeme elé szorította, és közben sírós hangokat produkált. Utólag bevallotta, hogy nem sikerült könnycseppeket előcsalnia magából, és az ujjait a szemébe nyomta, hátha úgy összejön. (Nevet.) Sok évvel később a Veszett a világot forgattam David Lynchcsel, és egy Laura Dernnel közös jelenetben egyszerűen képtelen voltam sírni, ezért bevetettem a Jon Turteltaub-technikámat. Amikor az akkori feleségem, Patricia Arquette megnézte velem a filmet, csak annyit mondott, hogy „egy csaló voltál abban a jelenetben”. (Nevet.)
