Amikor a Kígyó és kereszttel elhagyta az írásaiból a történetmesélést, nem volt önben félsz, hogy mi lesz az olvasók reakciója?
 Irodalomórát tart Fejős Éva |
Dehogynem, nagyon. Az a könyv nemcsak az én életemben, de a magyar könyvkiadás életében is mérföldkőnek számított. Nyíltan bevallottam benne, hogy egy szellemi tanítómester vezet engem már évtizedek óta. Leírtam benne két transzcendens élményemet, a Latinovits Zoltánnal és a Domján Edittel való találkozásomat a haláluk után. Ilyenről azelőtt nem is lehetett beszélni. Kitettem magamat annak a veszélynek, hogy majd kóklernek tartanak és viccnek néznek. Én írtam meg először egy szellemvilágból jött információ alapján, hogy Latinovits nem öngyilkos lett. Akkoriban még nem volt Magyarországon Szepes Mária kivételével ezoterikus irodalom. Az Édesvíz Kiadó nagy fába vágta ezzel a fejszéjét.
Különös védelmet kaptam ennél a könyvnél. Valahogy nem jutottak el hozzám negatív visszhangok a megjelenése után.
 |
| “…kinyújtom a kezemet azokért, akik hozzám fordulnak, közben én is ka- paszkodom valakibe, aki feljebb van nálam.” Fotó: Sanoma Archív/Rózsa Erika |
Jól érzem, hogy az ön könyvei nem valamiféle terv szerint, hanem szinte maguktól íródnak?
Amikor nekiindulok, az olyan, mint egy felfedezőút. Elindulok egy hívásnak engedelmeskedve. Magam számára is meglepetés és néha megrendítő csoda, ahová eljutok. Ha van egy szó, mondjuk a „szerelem” vagy az „öröm”, akkor elkezdek a saját emlékeimben és a szívemben kutatni, és nem tudom előre, mi lesz belőle. Az Isten bohócainál volt egy olyan célom, hogy a könyv a szabadságról és a függetlenségről szóljon elmélkedő formában. Elkezdtem mesélni, és döbbenten tapasztaltam, hogy egyre inkább kezd a dolog másról, a szerelemről szólni. Nem így akartam, de ez jött ki belőle.
Ötvenöt éve dolgozom már a Madách Színházban, és látom, ha a színész nem úgy mondja a Hamlet szövegét, mintha éppen akkor és ott születnének meg a gondolatok a fejében, a közönség nem fogadja el, mert nem hiteles. Az irodalomban is így van ez. Minden igazi mű egy megfagyott rögtönzés. Az olvasónak éreznie kell olvasás közben, hogy együtt megy velem az úton, és nincs előre meghatározott cél, hanem ez ott születik meg. Az előadásaimat is így tartom. Odamegyek, egy percig leülök, csendben elmélkedem, és hirtelen jön egy villanás, hogy miről is beszéljek. A legpocsékabb előadásaimat tartottam sok évvel ezelőtt, amikor még csináltam hozzájuk tervet és nem hagytam, hogy az Isten vezessen.
Nem fél az önismétlés csapdájától?
Ha a gondolatot ott szülöm meg, akkor annak olyan varázsa van, mintha először mondanám. Az élet nagy pillanatai mindig megismételhetetlenek. Az ember megsimogatja, akit szeret, és akár ezerszer is megsimogatja, minden simogatás új. Nem azt érezzük, hogy már 999-szer megsimogattam előtte. Így van ez a szavakkal is.
A könyvek címei az alkotás előtt, közben vagy után születnek meg?
Rendszerint a címet nem is én adom. Az Isten bohócai címre mondjuk rátaláltam, mert Szent Ferenc tanítványait nevezték így, de többnyire a fiam, Müller Péter Sziámi szokott segíteni a címadásban.
Egy mesternek lehetnek még mesterei?
Ez a mester szó nagyon le lett járatva. Popper Péterrel sokáig vittük együtt a mesterkurzusokat, de egy idő után mind a kettőnknek elege lett ebből a szóból. Egyikünk se tartotta magát mesternek. Ahhoz, hogy valaki mester legyen, nagyon sok mindent kell megélnie és megtanulnia belül. Nem tudom, kire lehet azt mondani, hogy mester. Rám nem. Bizonyos dolgokat már megéltem és kinyújtom a kezemet azokért, akik hozzám fordulnak, közben én is kapaszkodom valakibe, aki feljebb van nálam. Ez egy láncolat. Senki sincs legfelül. Jézus Krisztusnak egyszer azt mondták, hogy ő jó mester, és erre azt felelte, hogy senki se jó, csak az Isten.
Tudjuk, hogy imád olvasni, de a Titkos tanításokban leírta, hogy ez alól volt egy kivétel: a kötelező olvasmányok. Hogyan fogadná, ha kötelezővé tennék Müller Pétert az iskolákban?
Csak télen és tavasszal körülbelül tízezer emberrel találkoztam az előadásaimon. Úgy öt-hatszáz ember vár egy-egy helyen. Sokszor előfordul, hogy dedikálok egy könyvet mondjuk Gyuszikának, és amikor megkérdezem, hogy ki a Gyuszika, a hölgy rámutat a pocakjára. Pont tegnap történt, éppen dedikáltam, amikor ez az anyuka odajött a már hatéves gyerekével, és bemutatta: ő a Gyuszika. Gyakori, hogy anyák a gyerekeiknek dedikáltatják a könyvet. Akár magzatnak, kétévesnek, háromévesnek, hatévesnek… Azt akarják, hogy ismerjék meg. Ez a természetes út. A gyerek látja, mit olvas az anyukája, ott van a polcon, és ha ez neki, a kis Gyuszikának is szól, akkor az csoda. A kötelező olvasmányok azért nem jók, mert ami kötelező, az kellemetlen. Ha kötelezővé tennék a nemi életet, senki nem csinálná. Az a szerencsénk, hogy nem kötelező, sőt minél inkább tiltják, annál inkább virágzik.
Vissza szokta olvasni a könyveit?
Most éppen igen, mert csinálok egy gondolatgyűjteményt. Rengetegen szoktak mazsolázni a könyveimből a Facebookon vagy a különféle ismerkedési oldalakon, ahol emberek az én szavaimmal vallanak szerelmet és szakítanak… Úgy működnek az érzéseim és a gondolataim, mint valami közmondásszótár. Sokszor előfordult már, hogy saját magamtól olvastam idézetet és nem ismertem fel. Komolyan. Mondom nem is rossz ez, vajon ki írta? Erre kiderül, hogy én.
