A Körtánc • Kóló című utolsó lemeze zeneileg egyértelmű visszatérés a szerb gyökereihez. Miért pont most, hetvenévesen került erre sor?
Úgy látszik, nekem kellett ennyi idő, hogy elkezdjek gondolkodni olyan dolgokon, mint a származás meg a gyökerek, ugyanakkor ezen elemek beemelése a zenémbe most sem előre megfontolt szándékkal történt, mint ahogy az sem, hogy eddig ezek hiányoztak belőle. Soha, egyik lemezemnél sem létezett egy előre elhatározott koncepció, amely szerint születtek volna a dalok. Egyszerűen spontán történtek a dolgok, és a Körtánc • Kóló esetében is így volt ez. Dusán (Zorán alkotótársa és testvére) – még jóval azelőtt, hogy elhatároztuk volna, hogy új lemezt készítünk – írt egy csokornyi verset, köztük a Kólót. Keresett egy szláv dallamot, és erre írta meg a szöveget, hogy az majd prózában is úgy lüktessen, mint egy igazi körtánczene. Aztán később Presser Gábor írt zenét ehhez a szöveghez, de úgy, hogy mit sem tudott az előzményekről, mert Dusán nem árulta el neki a „trükköt”.
Kb. ötven éve kezdte a zenei pályáját. Ha az akkori Zorán megnézné a decemberi arénás koncert felvételét, mit gondolna?
Nem hinné el, amit lát. Nehéz ezt megmondani. Amikor elkezdtünk zenélni, az egész inkább csak szórakozásnak tűnt, mert akkor még azt hittük, hogy majd villamosmérnökök leszünk. Végül győzött a zene, és ettől kezdve a karrierem minden állomása örömmel töltött el. Nem hiszem, hogy a régi énemnek sok baja lenne a maival, mert valahogy szervesnek érzem a folyamatot, hiszen minden korszak az előzőre épült.
Az a Zorán, akit a koncertekből és az interjúkból ismerünk, nagyon más, mint Zorán a magánéletben?
Nem hiszem. Nem vagyok egy szerepjátszós típus, a színpadon sem próbálok más lenni, mint amilyen a magánéletben vagyok. Talán lustaságból, mert így sokkal kényelmesebb. Másvalaki bőrébe bújni mindig plusz odafigyelés és energiát visz el. Azok, akik ki tudják találni, mi kell a közönségnek, rövid távon könnyen tudnak ehhez igazodni, aztán később ez egyre nehezebbé válik. Úgy érzem, hosszú távon a természetesség kifizetődőbb. Ha így elfogadnak, akkor könnyebb a dolgod, mint mondjuk azoknak, akik szögekkel kivert bőrdzsekis macsók a színpadon, otthon meg papucsférjek.
Van egy elmélet, miszerint a művészek kreatívabbak, ha a magánéletben szenvednek. Önt a gondok és problémák inspirálják az alkotásban?
Ez egy olyan sztereotípia, aminek az ellenkezője is legalább annyira igaz. Ha nekem a háttérben, a magánéletemben problémám van, akkor az annyira leterhel, hogy csak nehezen tudok a munkára koncentrálni. Nekem fontos a biztonságos, stabil háttér ahhoz, hogy az alkotásban kiteljesedjek.
 |
| Zorán és párja, Hegyi Barbara színésznő |
Sok-sok éve már, hogy gyakorlatilag ugyanúgy néz ki. Mintha nem öregedne. Mi a titka?
Nincs titok! Talán az apámtól örököl génekben lehet a válasz, merthogy ezért én nem sok mindent teszek, az biztos. Apám fantasztikus vitalitással és lendülettel élte az életét. Nem sokat tett ezért ő sem, én sem futkosok fitneszszalonokba. Csak lekopogni tudom (és le is kopogja), hogy ez a helyzet.
Az arénás koncerten a vendégei között Rúzsa Magdi is megfordult, és nemrégiben egy interjúban a Quimbyt dicsérte. Mennyire követi a mai magyar könnyűzenét?
Eléggé képben vagyok. Kutatni nem kutatok, de a kocsiban sokat hallgatom a rádiót. Néztem a Megasztárt és az X-Faktort is, már csak azért is, mert a családban van egy tizenhárom éves lány (felesége, Hegyi Barbara előző házasságából született ő – a szerk.), aki ezeket követte, én meg bele-belenéztem, de szakmailag is érdekelt a dolog. Voltak néhányan, akik kimondottan tetszettek, annak ellenére, hogy a mai napig inkább a zenekaros dolgokat részesítem előnyben. Bírtam a Kispál és a Borzot, a Quimbynek pedig tavaly még az arénás koncertjére is elmentem.
Ez csak szórakozás, vagy a fiatalok inspirálni is tudják?
Nem lehet ilyen élesen elválasztani azt, amit csak élvezetből néz meg az ember attól, ami inspirálja. Legtöbbször menet közben nem is tudatosodik bennem, hogy mi az, ami az ilyen élményekből szakmai információként csapódik le.
A karrierje a Ki mit tud?-ban indult. A mai tehetségkutatóknak is lehet akkora jelentőségük, mint anno annak a műsornak volt?
Sokakkal ellentétben, én nem látom rosszabbnak a helyzetet, mint amilyen annak idején volt. Most is sok új tehetséges zenész, énekes bukkan elő a semmiből. Persze a tehetség önmagában ma sem elég a boldoguláshoz. Kell hozzá némi kitartás, némi intelligencia, és még sok minden más is. Bizonyos szempontból könnyebb, más szempontból meg nehezebb dolguk van a mostaniaknak. Nehezebb azért, mert a médiumok hihetetlen mennyiségű információval bombázzák az embert naponta, és ebből a rengetegből kell valahogy kiemelkedniük a jóknak. Könnyebb pedig azért, mert szinte a fenekük alá tolnak mindent. Rögtön kapnak egy akkora nézettséget, ami nem mérhető össze semmilyen más reklámmal.
Egy ekkora koncert után, mint ami tavaly az Arénában volt, hová lehet a karrierjét még tovább fokozni? Mi lehet a következő lépés?
Én már azzal is megelégednék, ha ezt a szintet tartani tudnám! Szakmai megalapozottsággal mondhatom: vagyunk egypáran Magyarországon, akikről talán elmondható, hogy európai, vagy akár világszínvonalú produkciókat hozunk létre a hazai színpadokon úgy, hogy az anyagi és a szervezési lehetőségeink igencsak korlátozottak. Nekünk azokkal a világsztárokkal kell felvennünk a versenyt, akik itt az Arénában vagy máshol az országban nagyon gyakran 
megfordulnak, és ez óriási kihívást jelent a számunkra. A közönség óhatatlanul is összeveti a koncerteket, és nem fog erőlködni azon, hogy objektív legyen, és azt mondja, hogy „azoknak persze sokkal könnyebb, mert rengeteg a pénzből gazdálkodhatnak”. Az embereket csak a végeredmény érdekli. A turnézó világsztárok olyan begyakorolt show-val érkeznek hozzánk, amelyet heteken át próbáltak egy sportcsarnok méretű helyen, nekünk pedig egyetlenegy napunk van arra, hogy a technikusok felállítsák a színpadot, hogy felszereljék a hang- és világítóberendezéseket, hogy megtörténjen a hangbeállás, hogy aztán még ugyanaznap este lemenjen az előadás. Ez egy sziszifuszi harc, de megéri, mert nekem a zenélés a mai napig is nagy élvezetet jelent – ez nem munka, hanem létforma.
