Volt egyszer egy Babó
Aki csak a filmekből ismeri A Gyűrűk Urát, talán nem feltétlenül tudja, hogy a regényeket író J. R. R. Tolkien a trilógia előtt megírta egy külön kötetben azt is, hogyan jutott hozzá Zsákos Bilbó a mágikus gyűrűhöz a furcsa Gollamtól egy sötét barlangban. Nálunk ezt a könyvet először A babó címmel adták ki, és most ebből készítette el az év legdrágább és leglátványosabb moziját A Gyűrűk Ura-filmek direktora, Peter Jackson. Ha pedig valaki azt hiszi, hogy megúszhatja az ünnepeket anélkül, hogy a család gyerek- és pasitagjaival megnézze A hobbitot, hát nagyot téved.
Még Alkonyat sem lenne A Gyűrűk Ura nélkül
Nagyjából tizenkét évvel ezelőtt még szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy nők tömegesen váltsanak mozijegyeket egy fantasy műfajú filmre, de a Harry Potter- és A Gyűrűk Ura-mozik mindent megváltoztattak. Azóta a fantasyirodalom szalonképessége a nők körében odáig jutott, hogy már rengeteg könyvet kifejezetten a romantikusabb lelkű olvasóknak írnak, és tetszik vagy nem, de jó eséllyel az Alkonyat sem született volna meg jelen formájában, ha a Harry Potter és A Gyűrűk Ura nem tör neki időben utat. A hobbitot már nemtől függetlenül egyformán várta a fél világ, nem véletlenül.
Jó pasik helyett humor
És hogy milyen maga a film? A Gyűrűk Uránál könnyedebb, humorosabb, meseszerűbb, kevésbé monumentális és fajsúlyos, ám nem kevésbé szórakoztató alkotás, ami ezúttal nélkülöz mindenféle szerelmi szálat, és a jó pasik (Viggo Mortensen, Orlando Bloom – utóbbi a következő részben még feltűnhet) is szabadságra mentek. Pontosabban akad itt is egy, akit Richard Armitage-nek hívnak, és ha nem viselne magán sokrétegnyi bundát, páncélt, szakállat és arcprotéziseket, akkor gyorsan kedvenccé válna, de törpgúnyában mindezt nem olyan egyszerű elérni. Gandalf a nagy bölcsességeivel még mindig a régi, és a régi ismerősök közül Frodó, Gollam, Galadriel (ő gyakorlatilag egyetlen női szereplőként) és Elrond tér még vissza rövidebb-hosszabb időre, de hiba lenne A Gyűrűk Urát várni egy teljesen más jellegű sztoritól. A hobbit egy kifejezetten családbarát kalandfilm, amire simán be lehet ülni az egész famíliával úgy, mintha csak a legújabb Disney-mesére mennénk. Vannak benne szörnyek és sötétség, de csak maximum annyi, amennyi egy Grimm-mesébe is belefér.
Egy könyvből három film
A bemutató előtt a legnagyobb megrökönyödést az okozta, hogy bejelentették: Tolkien egyetlen, nem túl vaskos mesekönyvéből három filmet készítenek. De mégis hogyan? Úgy tűnik, elsősorban úgy, hogy minden apró részletet és sort filmre vittek, és ami a könyvben csak megemlítve volt, azt itt külön mellékszálban vagy visszaemlékezésben mutatják be. Így történhet meg, hogy a közel háromórás játékidő első fele mindössze arról szól, hogy a sok törp és Gandalf találkoznak Zsákos Bilbó otthonában, és együtt megbeszélik, hogyan szerzik vissza a törpök ősi kincsét Szmógtól, a sárkánytól. Ez a rész borzasztóan lassú, és a film azután pörög csak fel, hogy végre útnak indulnak. Nem ártott volna egy kicsit rövidebbre venni az előzményeket, mert ami ezután jön, azután már mind a tíz ujjunkat megnyalhatjuk. Pazar lények (a barlangi trollok valami elképesztően élethűek, a koboldkirály pedig egyenesen félelmetes), gyönyörű új-zélandi tájak és látványos kalandok sűrűsödnek itt össze, amit egyszerűen öröm nézni. A hobbit háromórányi menekülést jelent a valóságból egy csodás mesevilágba, ahol aztán tényleg bármi megtörténhet. Ha szeretted Harry Pottert és A Gyűrűk Ura-filmeket, ezen is ott a helyed! A tél legnagyobb filmje nem okozott csalódást.
Az Avatarnál is forradalmibb 3DPeter Jackson, A Gyűrűk Ura-trilógia alkotója A hobbittal most valami hasonlót próbált elérni, mint James Cameron az Avatarnál. Egy vadonatúj technológiával próbálta még lenyűgözőbbé tenni a moziélményt. Az úgynevezett HFR (High Frame Rate) lényege, hogy míg korábban másodpercenként huszonnégy filmkockát láttunk, mostantól negyvennyolcat kell feldolgoznia a szemünknek. Ez talán elsőre nem tűnik radikális különbségnek, de a képeket látva nagyon is az. A minden eddiginél élesebb kép elsőre szinte már ijesztően részletes, de a HFR fő erénye a mozgásnál mutatkozik meg. Míg korábban egy-egy kameramozgás közben elmosódott a kép, most végig penge marad, és a színészek mozgása is folytonosabbá, néha furcsán gyorssá változik. A képek elképesztően realisztikus hatásúak, és gyakran azt érezzük, mintha a Híradót néznénk egy gigászi nagyfelbontású tévén. A dolognak akadnak persze hátrányai is. A részletgazdagság miatt a sima filmen hitelesnek tűnő kosztümök és díszletek itt nagyon művinek és tévéfilmes szagúnak hatnak, viszont 3D-ben a HFR mindent ver. Az Avatar elavult darabnak tűnik mellette, az biztos. Aki viszont már a 3D-t sem bírta, azzal ez a mozi nem lesz kíméletes: sokan panaszkodtak szemfájásra és szédülésre a film után. Az élmény mindenesetre szokatlan és megosztó, és aki ki akarja próbálni, az egyelőre csak néhány válogatott moziteremben teheti ezt meg. |
