Nemcsak a tárgyak lettek eldobhatók, hanem a párkapcsolatok is

Egyedül kellett ünnepelnem

A 27 éves Szandra egy éve még azt hitte, megtalálta az igazit. Zsolttal szerelem első látásra volt az övék. Minden klappolt, és bár a lány nem volt a gyors összeköltözések híve, ebben az esetben csak úgy adta magát a dolog. Fél év múlva összebútoroztak, és ekkor jött az első hideg zuhany: „Kivettünk közösen egy albérletet. A cuccaink dobozokban, egész nap cipekedtünk, pakoltunk, és arra gondoltam, este jó lenne megünnepelni az új, közös életünket. Titokban vettem egy üveg bort a kedvencünkből meg jóféle sajtokat, és már alig vártam, hogy este legyen. Erre ő bejelentette, hogy kimegy a haverokkal kocsmázni. Ott ültem a földön a dobozokkal teli, még idegen lakásban a földön, és teljesen elveszettnek éreztem magam. Ez jelentette az első törést a kapcsolatunkban. Most már tudom, hogy már akkor fel kellett volna állnom és a bedobozolt cuccaimmal egyből kiköltöznöm, de én e helyett még fél évig nyűglődtem az egyedül töltött estékkel és éjszakákkal. Az összeköltözés gondolata valamiért megriasztotta őt, és menekülőre fogta, amit azért nem értek máig sem, mert egyáltalán nem én erőltettem a dolgot.”

Meggondolatlanul fejest ugrani

Mivel minden rosszban van valami jó: legalább nem lett házasság a dologból, mint a legújabb angol filmben, az Az a bizonyos első évben, ahol Nat és Josh (Rose Byrne és Rafe Spall) pikk-pakk a templomi nagy esküvőn és nászúton találja magát. Az első fellángolásból születő villámgyors házasság esetében a barátok már a nagy napon kimondják: „Nem adok nekik egy évnél többet.” A két fél pedig a kezdeti boldogság után hamar azon kapja magát, hogy ők talán mégsem illenek annyira össze, és a szokottnál gyorsabban idegesíteni kezdik őket a másik ilyen-olyan tulajdonságai. És amikor a kísértések is megérkeznek egy exszerelem és egy jóképű amerikai üzletember képében, hirtelen minden nagyon törékennyé válik.
 

Nemcsak a tárgyak lettek eldobhatók, hanem a kapcsolatok is

Geist Klára pár- és családterapeuta szerint a film koncepciója egyáltalán nem csak fikció, és van valóságalapja a párkapcsolatok első évét sorsdöntőnek kikiáltó állításnak. „Az eldobható, lecserélhető tárgyak divatja, a túlzott kapkodás, türelmetlenség a párkapcsolatokat is elérte. Ha nincs meg minden azonnal s netán munkát, odafigyelést, felelősséget kell vinni a kapcsolatba, akkor az már nem is kell. Így sokszor el sem jutnak a párok gyakran a negyedik évig sem. Ha már nincs szenvedély, az újdonság varázsa, hanem »feladatot« is ad a kapcsolat, netán konfliktust kell kezelni, akkor az már kiábrándító sokak számára. Főleg ha nincs családi minta vagy megfelelő modell. MINDIG AZ ELSŐ, VAGY AZ ELSŐ HÁROM ÉVET ÉLIK LE, CSAK MINDIG MÁSSAL. Így aztán nem is fejlődnek a tartós együttéléshez szükséges dolgok, például az együttműködés, lelkiismeretesség, felelősségvállalás, vitakultúra. Sokaknál a többedik év után nincs jövőkép, hisz nem biztos, hogy családot akarnak alapítani. Az elköteleződés elől legjobb menekvés, ha örök tiniként, társkeresőként újabb 1-3 éves kapcsolatba kezdenek. Életciklus szerint, nagyjából 25–28 év körül, az ifjúkor s fiatal felnőttkor határán le kéne, hogy záruljon a társkeresés időszaka, és el kellene tudni köteleződni hosszú távra. A harmincasok, akik a régi húszévesek életét élik, valahogy túllendülnek az elköteleződés, felelősségvállalás lehetőségén, és meg sem tanulnak tartós kapcsolatban élni.”

Egyszerre hét és egy év. Hogyan?

Bizonyára mindenki ismer olyan embert a környezetében, aki nem nagyon tud egyéves párkapcsolatnál hosszabbat felmutatni, de nem kell ahhoz javíthatatlan partnerváltogatónak lenni, hogy ránk is érvényesek legyenek ezek az elméletek. Ráadásul arra is találunk példát, hogy a hétéves és az egyéves elmélet nem zárja ki egymást, sőt akár egy párkapcsolaton belül is megtalálhatjuk őket. Klári (30) és Gábor (31) még az egyetem elején ismerkedtek össze, klasszikus diákszerelem volt az övék. Persze voltak köztük konfliktusok, sőt egy rövid időre szét is mentek, de alapvetően ők voltak a rendíthetetlen álompár a barátaik szemében. A hetedik év után jutottak el arra a pontra, hogy elérkezett a házasság ideje a kapcsolatukban. Csaptak egy hetedhét országra szóló, óriási vidéki lagzit, amire máig úgy emlékeznek vissza mindketten, hogy ez volt a tökéletes nap az életükben, azonban ez a nap mégis egy lejtmenet kezdetét jelentette. Klári szerint: „Így, hogy eltelt azóta néhány év, már látom, hogy a házasságra mindketten egyfajta mentőövként tekintettünk. Nem akartuk belátni magunk előtt sem, hogy köztünk ez a dolog kiüresedett, és egy ideje már csak barátokként tekintettünk egymásra. Azt gondoltuk, hogy az esküvő majd mindent megváltoztat, ami így is történt, de a hatás nem tartott tovább két hétnél. Ahogy visszatértünk a nászútról, pár napon belül azon kaptuk magunkat, hogy minden maradt a régiben. Nem változott köztünk semmi, de miért is változott volna? Egy évünkbe telt, mire beláttuk, hogy ennek így nincs értelme.”

A hetedik év után a pasid kevesebbet fog hívni
Már nem a hetedik év kritikus a házasságban