Szabadidő

Római vakáció újratöltve – kritika

Merjen-e hozzányúlni a rendező egy olyan meséhez, amit nem is annyira a történet, sokkal inkább a szereplők tesznek emlékezetessé? A Belvárosi Színházban látottak alapján azt mondom: egészen nyugodtan.

Római vakáció újratöltve - kritikaA Római vakáció nem a bonyolult forgatókönyv vagy a fordulatos cselekmény miatt került be a filmtörténet klasszikusai közé. Azért vált megkerülhetetlen alapművé, mert a két főszereplő, Audrey Hepburn és Gregory Peck, szépek, szerethetőek, és a köztük lévő összhangnak köszönhetően minden alkalommal kitartóan szurkolok Anna hercegnőnek és a sármos újságírónak. Épp ezért amikor először találkoztam a darabot reklámozó plakátokkal, elég fancsali arcot vágtam. Nem akartam, hogy ehhez a történethez hozzányúljanak, nem akartam, hogy bárki bármilyen módon megpróbálja felülírni azt az élményt, amit a film okozott és okoz mind a mai napig, függetlenül attól, hogy hányszor láttam már. Arról nem beszélve, hogy az első dolog, ami eszembe jutott a szereposztást nézegetve, hogy na jó, jó, de Tenki Réka akkor sem Audrey Hepburn. Megnézve az előadást aztán rájöttem: épp ez a lényeg!

Nem lemásolni, újragondolni


Pelsőczy Réka rendezésének az az egyik kiemelkedő erénye, hogy belátta: fölösleges azzal kísérletezni, hogy lemásolják a filmet. Úgysem sikerülne, mert az egy egyszeri és jó eséllyel megismételhetetlen pillanat volt. (Ha már Audrey Hepburn, vajon miért nem mert még senki belevágni a My Fair Lady remake-jébe, amit egyébként már többször is beharangoztak, és amire a Disney is jelentősebb összegeket fordított volna? Na, pont ezért!) Viszont volt annyira bátor, hogy merjen új nézőpontot adni az egész történetnek. A színpadon ugyanis nem a Római vakációt láttam. Hanem egy filmstúdiót, ahol épp a Római vakáció forgatására készülnek, és egyszer még elpróbálják az egész történetet. Az első jelenetet leszámítva csak apróbb-nagyobb mozzanatok emlékeztettek rá, hogy ez tulajdonképpen a mese meséje, nem pedig a szeszélyes, fiatal hercegnő sztorija, a maga teljes időtlenségében.

A díszletépítők például időnként mozgatják a háttereket, a rendező néha félbeszakítja a színészeit, vagy felbukkan a színpadon egy-egy kávéscsésze, aminek az eredeti történethez ugyan vajmi kevés köze van, a sokadik forgatási naptól kimerült színészekhez viszont annál több. Biztos lesz, akit majd zavar ez a megközelítés, én viszont határozottan megkönnyebbültem tőle. Ugyanis ezzel az egy „apró” gesztussal az előadás lerázta magáról az összes korábbi elvárásomat, és már nem úgy néztem, hogy na lássuk, fel tudnak-e nőni az eredetihez. Ugyanazzal az általános érdeklődéssel figyeltem az eseményeket, ahogy mindig is szoktam, ha olyan darabot látok, amivel korábban még nem találkoztam. Furcsa módon az egész hatást leginkább azzal a marketinges bölcsességgel tudnám leírni, amit mostanában egyre többször hallok, miszerint amikor eladok valamit, nem a terméket magát kell eladnom, hanem azt az életstílust, hangulatvilágot, amit maga az áru sugall. Nekem sem a Római vakációt „adták el”, hanem azt a hangulatot, azt a hol derűs, hol szívszorító érzelemvilágot, ami miatt a filmet egyébként már évek óta imádom.

A Piaf-jelenség

Római vakáció újratöltve - kritika

Másodéves egyetemista voltam, amikor az egyik tanárom azt mondta, hogy az Edith Piaf életét feldolgozó filmek, színdarabok általában azért vallanak sorra kudarcot, mert a szereposztásnál csak arra figyelnek, hogy találjanak egy törékeny, göndör barna hajú, riadt tekintetű nőt, aki esetleg még énekelni is tud. Közben pedig elfelejtik, hogy ha igazán vissza akarnak adni valamit a kis Verébből a nézőknek, akkor elsősorban egy lelki alkatában, ha úgy tetszik, kisugárzásában hasonló színésznőt kell találni. Ugyanez vonatkozik Audrey Hepburnre és esetünkben Tenki Rékára is. Úgy hozza az Audrey-karaktert, hogy közben egyáltalán nem hasonlít rá, viszont sugárzik belőle a báj, a szépség, a fiatalság, vagyis mindaz, amiért hatvan évvel ezelőtt a fél világ beleszeretett a legendás színésznőbe. A darab erőssége egyébként a kivitelezés mellett a szereplők kiválasztásában rejlik. Mindenki épp annyit nyújt magából, amennyit kell. Még a több szerepben feltűnő Nagy Dániel Viktor sem esik túlzásokba, pedig az önimádatban fürdő olasz fodrász vagy az excentrikus öltöztető igazán „remek” lehetőséget kínál a túlzásokra. Ahogy a Grófnő karaktere is, Hernádi Judit mégis mindvégig elegáns tud maradni, és úgy nevettet, hogy közben egy pillanatra sem válik kínossá vagy erőltetetté mindaz, amit a színpadon csinál. Pedig a szobalány/udvarhölgy/dadus/kísérőnő stb… szerepek egytől egyig elég veszélyesek, ha egy színésznő nem ismeri a határait, akkor könnyen túlzásba esik, és ami addig szórakoztató volt, vásári komédiává válik.

A tökéletes filmzene…

…úgy működik együtt a filmmel, mint a megfelelő kiegészítő egy nő öltözetével. Nem tolakszik, nem nyomja el a történetet, csupán aláhúzza azt, és még emlékezetesebbé teszi. Ugyanez igaz egyébként a színházra is, már amennyiben nem musicalről/operettről beszélünk. Egy prózai darabnál, ahol a zene csupán illusztráció, nem mehet a dallam a szöveg rovására. Puskás Péter zenei vezető Cole Porter melódiáival emelte ki a Római vakáció jellegzetes pillanatait, és adott keretet az egész történetnek, hiszen ha már filmforgatáson járunk, kell hogy legyen eleje és végefőcím is, nem? Az egész darab olyan egyébként, mint egy könnyű Porter-dallam. Egyszerű, vidám, szerethető, és esze ágában sincs ennél többnek mutatni magát. Nem is kell. Jövet-menet egész nap annyi mögöttes tartalommal, megfejteni való rejtvénnyel találkozunk, hogy egy kis felüdülés igazán mindenkinek kijár. Akinek erre van másfél órája, az ne habozzon megnézni az előadást a Belvárosi Színházban. Akinek ennél egy kicsit több is akad, az ha hazaért, üljön neki a filmnek is.

Egy kis érdekesség…
Az, hogy ma a Hepburn–Peck-féle Római vakáció lehet sokak kedvence, tulajdonképpen véletlenek sorának köszönhető. A rendező William Wyler ugyanis először Elizabeth Taylorra és Jean Simmonsra gondolt, amikor a tökéletes női főszereplőt kereste, de mivel egyikük sem ért rá, kénytelen volt egy addig ismeretlen, magas, vékony lányra bízni a feladatot. Bizonyos Audrey Hepburnre. Joe Bradly szerepére pedig Cary Grantet szemelte ki, de Grant közölte, hogy a filmben úgyis minden figyelem a hercegnőre irányul, és inkább Pecket ajánlotta maga helyett.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése