Mi marad a szöveg nélkül?
Amilyen ritkán jutok el táncelőadásokra, annyira szoktam örülni, ha végre meg tudok nézni egyet-egyet. Nemcsak azért, mert ritka csemege számomra, hanem azért is, mert személy szerint akkora antitalentumnak számítok a tánc terén (a ritmusérzék az én hiányzó láncszemem), hogy lenyűgözve figyelek mindenkit, aki képes a mozdulatait a zenével és még legalább tíz másik ember lépéseivel összehangolni.
Az ExperiDance táncegyüttes Fergeteges című produkciójától csupán azért tartottam, mert A királyné, a gróf és a cigánylány alcím nem sok jót ígért számomra, aki igyekszem távol tartani magam az operettől, amennyire csak lehet. De még így is volt bennem 70 százalék instant lelkesedés, a szöveg nélküli történetmesélést ugyanis az egyik legizgalmasabb művészeti kihívásnak tartom. Egy kicsit olyan, mint amikor az embernek nélkülöznie kell valamelyik érzékét a meglévő öt közül. A látás alapja a szem, ha a szemünkkel történik valami, más érzékszervek veszik át a helyét. A mese alapja a szöveg, és ha a szöveget kiveszem a történetből, minden másnak kell hangsúlyossá válnia. A mozdulatoknak, a mimikának, a dallamoknak, vagyis mindannak, ami szavak helyett beszélni tud egy ilyen helyzetben. Abban bíztam, hogy ha a történet idegen is tőlem, azért a kivitelezés kellően izgalmas lesz ahhoz, hogy kárpótoljon, és ha nem is tudok jó szívvel 10/10-et adni az előadásnak, azért elégedett leszek…
Egy legendás(?) szerelem
Élt egy legenda Sissi és Andrássy gróf titkos szerelmi viszonyáról, bár bizonyosságot sosem nyert. Ezt a szerelmet idézi meg az ExperiDance produkciója is. Bár Sissi és Ferenc József házassága az 1860-as években valóban válságba került, sőt arról is pletykáltak, hogy Mária Valéria főhercegnőnek nem is a császár az apja, sosem nyert igazolást, hogy Sissi és Andrássy Gyula között valaha is több lett volna baráti viszonynál. Ez a történet adja az előadás alapját, ami első pillantásra teljesen kiszámíthatónak tűnik. Adva van egy bál, ahol Andrássy szemet vet egy szépséges cigánylányra. A vonzalom kölcsönös, udvarol is neki, ám ekkor megérkezik Sissi, aki érthető okokból nem veszi jó néven, hogy a gróf nem őt tünteti ki figyelmével. Nem tudom, rajtam kívül hányan gondolják még így, de nekem teljesen egyértelműnek tűnt a folytatás. A királynő majd ármánykodik egy sort, próbál a szerelmesek útjába állni, de végül győz az igaz szerelem, és mindenki boldog lesz.
Irányítás nélkül
Ehhez képest úgy összekuszálták a sztorit, hogy teljes másfél órán át csak momentumokat sikerült megértenem belőle. Először is nem voltak tiszták a viszonyok. Egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy kibe szerelmes Andrássy gróf, kibe a cigánylány, milyen viszony van Sissi és a fiatal lányka között. Ugyanis míg az egyik jelenetben a féltékeny asszony kiszorította a tánctérről vetélytársát, addig a következőben már maga mellé ültette, sőt! Segített is neki, hogy az ifjú Herceg iránti vonzalma ne maradjon viszonzatlan (az ifjúra nézvést nem tudok pontos történelmi adattal szolgálni, ő egy volt a bálon megjelenő ifjak közül, a titulusáról is csak a műsorfüzetből értesültem). Ez megint egy zavaró tényező volt, mert nem lehetett eldönteni, hogy akkor most a cigánylány a grófhoz vagy a névtelen ifjúhoz vonzódik igazán. Ez alapvetően még nem lenne baj, hiszen hányszor láttunk már vacilláló, érzelmeikben bizonytalan karaktereket akár filmen, akár színházban… De sokkal pontosabban kell „fogalmazni” akkor, ha egy rendező-koreográfus szavak nélkül akar elmesélni egy történetet. Egyszerűen kevesebbet lehet a néző fantáziájára bízni, kiváltképp akkor, ha nem egy mindenki által jól ismert történetről van szó. Közel két óra után tehát ott ültem az immár kivilágított nézőtéren, és azon töprengtem, hogy rendben van, célba értünk, lett happy end meg minden, amire egy romantikus történetben csak vágyhatok, de hogy is jutottunk el idáig?!
A zene, az kell
A zenei alapra nem lehetett panaszkodni. Egyrészt a legszebb klasszikus dallamok szólaltak meg Montitól, Brahmstól, Liszttől, amik önmagukban is lendületesek, szó szerint elsodorják az embert, de élőben, a 100 tagú cigányzenekar szólistáinak tolmácsolásában egészen elképesztő a varázserejük. Az a fajta komolyzenei élmény, amikor tetőtől talpig átjár minden egyes dallam, és tényleg az utolsó sejtemig zenévé válok, hangozzék ez bármilyen giccsesen. Ha tehát minden más félresikerült volna ebben a darabban, a zene akkor is megmenti. Szerencsére nem szorult rá teljes egészében, de voltak pillanatok, amikor erősen rezgett a léc. Brahmstól a Magyar táncokat például sikerült szinte teljesen kihasználatlanul hagyni. A cigánylány táncol az ifjú herceggel, és a refrénnél belép a tánckar is. Lehet, hogy én gondolkodom túl közhelyesen, de ha valami, hát ez a mű igazán megkívánná, hogy egy lendületes „tömegjelenetet” koreografáljanak hozzá, ami az előadás címéhez méltón fergeteges hangulatot teremt mind a színpadon, mind a nézőtéren. Akinek ekkora zenei ütőkártyák vannak a kezében, az szerintem nem engedheti meg magának, hogy a katartikus pillanatokat a ráadásra redukálja. Mi van, ha a néző nem vár addig?
Persze az előadás nem nélkülözte a kiemelkedő pillanatokat. Mint minden olyan történetben, ahol két férfi verseng egy nő kegyeiért (ez esetben két nő – nem is értem, még most sem, hogy akkor mi volt a konfliktus), előbb vagy utóbb sor kerül a párbajra. Hát itt is. Andrássy gróf és a herceg között, férfi tánckar kíséretével. A körülbelül húszperces betét egészen lenyűgöző volt. Zene nélkül, pusztán a lépések ritmusára, dinamikájára építve mutattak be egy csupa tűz, energiával teli, erős lendületes produkciót, aminek sikerült összefoglalnia mindazt, ami az ExperiDance-nek mint együttesnek is a lényege. Csodás műfaj a balett, de őszintén szólva több mint szürreális volt látni, hogy egy törékeny nő szökdécsel óriási, habos ruhában, miközben olyan erős dallamok csendülnek fel, amik egyszerűen megkívánják a férfias „odatoppantást”, és teljes disszonanciában állnak a klasszikus balett elemeivel. Az előbbihez hasonló kreatív pillanat volt az is, amikor megérkeztek a marionett bábukat mozgató gólyalábasok. A damilon „függő” táncosok tökéletes összhangban lengették karjukat-lábukat őket mozgató, óriási falábakon egyensúlyozó partnereikkel, így a négy táncos mozdulatai végig összhangban maradtak. Nyilván nem véletlenül kaptak egyébként ők négyen különösen nagy tapsot az előadás végén.
Tim Burton is megirigyelné
A boldog befejezéssel együtt is, az egész előadást valami olyan szürreális egyvelegként tudnám leírni, aminek láttán Tim Burton valószínűleg azonnal ihletet kapna egy újabb filmhez. Egyrészt a teljesen követhetetlen cselekmény okán, másrészt meg azért, mert a világ legbizarrabb érzése nézni egy ilyen operett-történetet és kibírni, hogy közben senki nem fakad dalra. Alapvetően azt hiszem, bőven elég lett volna, ha nem erőltetik, hogy legyen sztorija az előadásnak. Egyszerűen csak a jó koreográfiára van szükség és a 100 tagú cigányzenekar repertoárjára, a profi tánc és a remek zene így is tökéletesen elszórakoztatta volna a közönséget.
