Még a szex sem az igazi
Egy férfi és egy nő egy fehér lepedő alatt hancúrozik, ráadásul nem akárkik: Michael Fassbender és Penélope Cruz! Ha létezne a Földön egy objektív top 100-as lista a világ legvonzóbb embereiről, ők ketten biztosan rajta lennének. Szavakkal izgatják egymást, flörtölnek, és ilyen esetben a vászonnak illene felrobbannia az erotikus feszültségtől. Csakhogy ez nem történik meg. A nyitójelenet kissé suta, a párbeszédek olyan semmilyenek, és amikor Michael Fassbender azt mondja Penélopénak, hogy „Úristen! Te csurom nedves vagy”, azon egyszerűen csak mosolyogtam egyet. Mert nem hittem el. Mert nem volt hiteles. Mert nem volt természetes. Már itt sejtettem, hogy baj lesz A jogász című filmmel, és a félelmeim percről percre igazolódtak be.
Sztori? Az meg minek?
Van ugye a Jogász (Michael Fassbender), akit senki nem szólít a nevén, mindenki csak jogászozik, ami egy idő után rendkívül modoros és idegesítő. Az ilyen névtitkolózást lehet ám ügyesen is csinálni – lásd például a Harcosok klubját –, ám itt valahogy ez sem sikerül. Szóval ez a csávó, miközben luxushotelekben és luxuslakásokban tengeti életét, és gyémántgyűrűvel kéri meg a szerelme (Penélope Cruz) kezét, anyagi pácba kerül, amit a mexikói drogüzletbe való bedolgozással – Brad Pitt szervezi be – próbál megoldani. Aztán beköszönt a baj, és mindenkit, akinek köze volt a húszmilliós bizniszhez, csúnya, jalapeñozabáló rosszfiúk próbálnak levadászni és lefejezni, és még annyit is megtudunk, hogy az egészhez Cameron Diaznak is köze volt, aki a filmben nagyon-nagyon rossz kislány (autóval szexel és fekete szemceruzát használ). Elszabadul a pokol, a szereplők hullanak, mint a legyek, aztán az egész egyszer csak véget ér. A nézőben pedig ott marad a kínzó kérdés: ez meg mi az istennyila volt?
A nagy nevek sem garanciák a minőségre
Pedig a filmet a világ legjobb direktorai között számon tartott Ridley Scott (Gladiátor, Thelma & Louise) rendezte, a forgatókönyvet pedig az amerikai írólegenda, Cormac McCarthy (Nem vénnek való vidék) írta, így a zavaros végeredmény kifejezetten meglepő. A filmben még az utolsó mexikói kocsma csaposa is úgy beszél, mint aki hónapok óta csak életmód-tanácsadó és filozófiai könyveket olvas. A folyton a bűnről, halálról és végzetről filozofáló szereplők láttán az az érzésem támadt, hogy McCarthy valójában átpasszolta ezt a melót kollégájának, az éppen depressziós Paulo Coelhónak, aki így végre álnéven tudott a szokásos lélekemelő, pozitív életbölcsességek helyett az emberi érzelmek negatív oldaláról is filozofálni.
A szexjelenet, amit soha nem felejtesz
Az amerikai kritikusok által leggyűlöltebb jelenet kétségtelenül az, amiben Cameron Diaz a bugyiját levéve egy kis miniruhában kezd el vonaglani Javier Bardem luxuskocsijának szélvédőjén. Furcsa, mert én meg kb. ezt találtam a film egyetlen igazán jó momentumának, és nem a szex miatt. A jelenet tökéletesen ábrázolja, mennyire kattant nő is Diaz a filmben, de ami igazán remekké teszi, az Javier Bardem zseniális reakciója (szóban és arckifejezésekkel) a látottakra. Komikus-mestermunka, amit a fickó ebben az egy-két percben művel, és biztos vagyok benne, hogy vígjátékokban is tökéletesen megállná a helyét.
Értsd, ahogy akarod!
Mint minden nem egyértelmű történettel/cselekménnyel bíró filmet, A jogászt is lehet úgy magyarázni, hogy itt nem is a sztori volt a fontos, hanem a szereplők belső utazása a személyes pokluk mélyére, ahová mindenki más módon jut el, de nem érdemes. Ez csak belemagyarázás volna, egy nagy filmes blöff, egy üres lufi megtöltése kitalált tartalommal. McCarthy egyéb műveiből (Az út, Vad lovak) tudni lehet, hogy a fickó képes a gondolatait úgy is közölni, hogy közben egy világos és érthető sztorit is ad mellé, és a szereplők nem karikatúrák lesznek egy csomó teljesen felesleges, értelmetlen jelenetben (Cameron Diaz gyónása vagy Brad Pitt néhány jelenete bármikor kihagyható volna), hanem élő, lélegző, valóságos emberek.
A depressziós Coelho
Mivel úgy alakult, hogy a film forgatókönyve épp itt fekszik mellettem magyar nyelven, kötelességem néhány magasztos gondolatot megosztani a könyv lapjairól.
„Részesedni a kő határtalan végzetéből. Nem ez a díszítés értelme? Fokozni az imádott lény szépségét, amivel elismerjük mind az esendőségét, mind eme esendőség nemes voltát. Legnemesebb mivoltunkban a sötétségnek címezve kinyilvánítjuk, hogy életünk rövidsége nem kisebbít minket. Hogy attól mi nem leszünk kevesebbek.”
„Mert ők igazából nem hisznek a véletlen egybeesésekben. Hallottak már ilyesmiről. Csak látni nem láttak egyet sem.”
„Mondanék én valamit, Jogász. Ha magának a barát azt jelenti, aki hajlandó meghalni maga helyett, akkor egy darab barátja sincs. Na jó. Mennem kell.”
„Van egy olyan világ, Jogász, ahol a hullákat eltemetik a sivatagban. És van egy másik, ahol simán ott hagyják őket az utcán. Az a vidék mindaddig ismeretlen volt számomra. De mindig léteznie kellett, maga nem így véli?”
„Nem óhajtom sötétebb színekkel lefesteni a világot, mint amilyenekben pompázik, de ahogy a világ teret enged a sötétségnek, úgy lesz egyre nehezebb elutasítani ama felismerést, hogy a világ voltaképpen az ember maga. Az, aminek az ember alkotta, sem több, sem kevesebb. És amikor az ember nincs tovább, akkor a világ is megszűnik.”
