A nő, aki férfi
A nemi szerepek változását persze egyrészt üdvözlendő folyamatok kísérik – például kifejezetten örömteli, hogy ma már a férfiak nagy része is kiveszi a részét a házimunkából, és az sem ciki, ha a férfi marad otthon gyesen –, másrészt olykor kellemetlen mellékhatásokkal járhat. Ízlés és nézőpont kérdése például eldönteni, mennyire jó az, ha egy férfi többet pepecsel reggel a fürdőszobában a tükör előtt, mint a partnere, vagy ha egy nő ugyanolyan prédára váró csúcsragadozóként keres kalandot az éjszakában, ahogy azt sok pasi is teszi. Valószínűleg mindenkinél máshol húzódnak a határok ezek elfogadásában, viszont a Homeland című tévésorozat főhősnője, a CIA-ügynök Carrie Mathison (a sorozatban Claire Danes alakításában) számos kérdést felvet. Vajon egy nőnek is teljesen férfivá kell válnia ahhoz, hogy érvényesülhessen egy alapvetően férfidominanciájú világban? Tényleg ez az egyetlen út?
A főhős mindent visz
Andrew Kaplan frissen megjelent könyve, a Carrie futása a sorozat előtti történésekbe avatja be az olvasót. Carrie itt még Bejrútban, majd Irakban állomásozik és vadászik az al-Kaida vezetőire, a könyv pedig az ő egy-két hónapot átölelő vakmerő küldetését követi végig. Teli van akciókkal, összeesküvéssel, egzotikummal, háborúval és szexszel, ám fura módon mégsem ezek teszik igazán izgalmassá, hanem a főhősnője személyisége. Carrie ugyanis bipoláris zavarban szenved, magyarul mániás depressziós, de mivel ezzel a betegséggel nem dolgozhatna a CIA-nál, ezért mindenki előtt titokban tartja, és illegálisan gyógyszerezi magát. A betegsége kezelésében a munkája is segíti, mert nincs ideje leállni és merengeni. Egyfolytában pörögnie és reagálnia kell, a magánélet pedig többnyire kimerül nála alkalmi szexuális kalandokban és haverságokban. Jól jellemzi a figuráját, hogy amikor megtudja, hogy a katonát, akivel néhány napja összeszűrte a levet, megölték, nem azon kezd el sajnálkozni, hogy milyen embert vesztett el, hanem azon, hogy milyen jóképű és mennyire pompás volt az ágyban. Carrie számára a saját teste is csak fegyver, amit akár a munkahelyi előrelépésért is bármikor bevet, a saját vágyaira pedig csak afféle leküzdésre ítélt dolgokként tekint, amiket egy-egy alkalmi szexszel bármikor lecsillapíthat. Az összes érzelme elfojtott, tetteit pedig színtiszta logika alapján viszi végig.
Ő az új akcióikon?
Az akciózsáner jó ideig a férfiak terepe volt, aztán nagyrészt Ellen Ripley-nek (Sigourney Weaver) köszönhetően a mainstreambe is betörtek a puskával is rendet tevő nők. Volt aztán nekünk Beatrix Kiddónk (Kill Bill), Katniss Everdeenünk (Az éhezők viadala), Sarah Connorunk (Terminátor 2. – Az ítélet napja) és Alice-ünk (Resident Evil) is, de őket még nagyrészt összefogta valami. Általában csak a női mivoltuk megsértése miatt, az életüket vagy a családjukat védve vettek fel férfias jellemvonásokat, ám mégis mindvégig megmaradtak a szemünkben nőknek, minden tekintetben. Idén azonban változott valami. A Zero Dark Thirty – A bin Láden-hajsza című filmben a Jessica Chastain által briliánsan alakított főhősnő már csak a munkájának élt, és Carrie Mathisonnal ellentétben teljesen elfojtotta a szexualitását pont azért, hogy a kollégái az esze és a teljesítménye, ne pedig az afférjai alapján értékeljék őt. Úgy vált mániájává az ügye, hogy közben semmilyen személyes, érzelmi indíttatása nem volt, és végig rideg fejjel, az érzelmeit szinte kizárva haladt előre az útján. Carrie Mathison egyértelműen hozzá áll a legközelebb, és amennyire érdekes egy ilyen elférfiasodott női figura, annyira aggasztó is egyben. Lassacskán tényleg ilyenné válnak a 21. századi nők? Vagy ez csak a hollywoodi forgatókönyvírók eltúlzott fantáziájának szüleménye?
Homeland-szűz vagy? No para!
A könyv szerencsére azért kapaszkodókat is ad a személyisége kialakulásához. Néhány dőlt soros visszaemlékezésben visszatérhetünk Carrie gyerekkorába, ahogy kislányként az ugyanolyan betegségben szenvedő apja sorsát figyeli végig, vagy ahogy fokozatosan egyre alkalmatlanabbnak kezdi tartani magát a társas kapcsolatokra. Mindez egy jól felépített cselekményű, számtalan fordulattal tűzdelt, terroristákra vadászós történetbe csomagolva valóban lélegzetállítóan izgalmas, a sztori sodrása pedig olyan, hogy az ember legszívesebben még hajnali három körül járva is tovább olvasná, és csak azért rakja le, mert már kezdenek egybefolyni a szeme előtt a betűk. Velem legalábbis pontosan ez történt. Ha pedig valaki nem ismerné a tévésorozatot, annak sincs miért aggódnia. Én is Homeland-szűzként vágtam bele, a végére pedig csak egy gondolat járt a fejemben: azonnal el kell kezdenem nézni ezt a sorozatot!
