„Csak könyvet dedikál, és ne kérdezz semmit!“
|
Szerzőnkről: |
Úgy döntöttem, hogy nem kérek sajtóengedélyt a bejutásra, hanem ahogy a többi tisztességes amerikai (és nem amerikai) polgár teszi, szépen kivárom a soromat. Így akartam megtapasztalni, hogyan bonyolítják Mike Tyson és a hozzá hasonló nagyágyúk hivatalos közönségtalálkozójukat.
A professzionális amerikai szervezőkészségében nem kellett csalódnom. A könyvesbolt a város egy impozáns részén, a Farmer’s Market mögötti The Grove elnevezésű, Las Vegas-i stílusú, francia kisváros sétálóutcájának álcázott bevásárlónegyedben található. Amint megtaláltam a boltot, egyből készséges eladók ugrottak elém, és ahogy megtudták, hogy a dedikálásra érkeztem, odakísértek egy pulthoz, és a kezembe nyomták a könyvet. Miután kifizettem, rövid adatlapot kellett kitöltenem, és elmondták a szabályokat, végül megkaptam a „T” jelzésű karszalagomat, amiről fogalmam sem volt, mit jelent – nemes egyszerűséggel azt gondoltam, hogy „T”, mint Tyson.
Amíg a fiatal karszalagragasztó fiú feltette a kezemre a jelzést, végre körülnéztem az épületben, és megbámultam a magas átriumot. Ekkor vettem észre a három emeleten át, körbe-körbe kígyózó sort. Egy sóhaj kíséretében beálltam a sor legvégére, de ekkor egy biztonsági őrnek tűnő férfi megragadta a csuklómat és azt mondta, hogy „Oh, you are T, come with me!” A „Gyere velem!”-re határozottan megörültem, de amikor a walky-talky-s ember kivezetett a boltból, és már az utcán is elhagytunk néhány üzletet, gyanakodni kezdtem, hogy mégsem a szerencsés kiválasztott leszek… Egy saroknál megállt, és ekkor megláttam a mellékutcában hosszan elnyúló „T” sort. Mi már a boltba sem fértünk be, de a biztonság kedvéért két felügyelő is vigyázott ránk.
Előadta a saját életét
Mike Tyson memoárja egyébként messze nem most csúszott ki a nyomdából, olyannyira nem, hogy New Yorkban színházi darab is készült belőle. Nem is akármilyen: Kiki Tyson, Mike felesége megírta, Spike Lee megrendezte, Mike pedig előadta élete történetét – potom 199 dolláros jegyárakért. Mike viszont nemcsak bokszolóként volt világ életében megállíthatatlan: most is hajthatatlanul repül városról városra, hogy filctollával napi háromezerszer leírja a nevét életnagyságú arcával borított könyvébe. Vagyis inkább Lary Sloman könyvébe, akinek a neve társszerzőként a fél lapot betöltő Mike Tyson felirat alatt olyan szerényen húzódik meg, mint kisegér az elefánt mellett. A felállás egyébként hasonló a dedikálás közben is: Mike hatalmas, de már kissé felpuhult izmaival egykedvű óriásként gubbaszt az asztal középső részén, míg mellette az őszes hajú, szakállas Larry csendben mosolyog.
T = az utcán folytatódik a sor
Egy órás várakozás után végre ismét átléphettem a könyvesbolt küszöbét, és innen felpörögtek a dolgok. A kísérőnk feltartott kézzel vezetett minket szintről szintre (kisebb megállásokkal) egészen a végső kordonig. Mindenki rendkívül izgatott volt. A vegyes csapatban fiatal lányok, bokszolónak készülő fiúk, idős rajongók, szerelmespárok, hipszterek és szülők várták a nagy találkozást. Mindenkinek legalább egy érdekes sztorija volt Mike-kal kapcsolatban, és ezt igyekeztek is mind megosztani egymással. Előttem két fiú állt, 10-10 könyvvel, amit állítólag a barátok kapnak meg karácsonyra, de elnézve a Mike által dedikált könyvek internetes árát, a fiúk inkább üzletet sejthettek a dologban. A fényképezőgépeket 10 méterrel a „cél” előtt eltetették a szervezők, mindenki nagy csalódására.
„Melyik országból jössz, ahol a névnapot ünneplik?
Ezen az estén Mike Tyson volt az egyetlen ember, aki nem volt izgatott. Ült unottan, arcára fáradt mosolyt erőltetve, és mint egy robot, szinte fel se nézett, csak futószalagon írta alá az elé kerülő könyveket. A regények kinyitásával sem kellett bajlódnia, egy fülhallgatós szőke lány volt erre a feladatra szerződtetve – láthatóan rendkívül komolyan vette munkáját.
Arra gondoltam, hogy bár nagy kihívás lesz, megpróbálom szóra bírni Mike-ot. Amint a terven gondolkoztam, máris arra ocsúdtam, hogy a szőke lány kicsavarja a kezemből a könyvet és ott állok az óriás előtt. Mike Tyson felnézett rám, és elmosolyodott, összehúzódott a jobb szeme körüli tetoválás: „Hogy vagy?” – kérdezte. „Jól, ma van a névnapom!” – böktem ki és erre elkerekedett a szeme. „Névnap? Mi a neved?” Miután válaszoltam, a szőke lány már tolta volna a következő kötetet, de Mike tovább érdeklődött: „Melyik országból jössz, ahol a névnapot ünneplik?” – Magyarországról – feleltem. Mike kezében megállt a toll, láthatóan elgondolkozott, talán próbált valamit összeszedni a tudásából, hogy mondjon valami kedveset Magyarországról. De erre már nem kerülhetett sor, mert a szőke lány már két könyvvel a kezében türelmetlenkedett, és a szemével intett a biztonsági őrnek, aki azonnal mellém lépett, és felhívta a figyelmemet, hogy nincs alkalmunk beszélgetni. Mike azért még utánam szólt: „Vigyázz magadra, és boldog névnapot!”
A karszalaglevágós fiatalember állított meg, majd a kedves biztonsági őrök máris kitessékeltek a kordonon kívülre, ahol a sok csalódott rajongó próbált magához térni az euforikus pillanatok után. Az emberek arról beszéltek, hogy milyen hatalmas Mike, de mennyire lomhának tűnik, és a dedikáláson olyan volt, mint aki itt sem volt… Felzaklatta őket a szervezés, hogy nem engedték a fotózkodást, és biztosítottak róla, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy velem szóba állt az óriás. Nem tudom, talán szerencsés vagyok, talán nem – egy biztos, idén Mike Tyson is boldog névnapot kívánt.
