Bridget Jones egy új korszak hangja volt, valahogy úgy, ahogyan a sorozatok közt a Szex és New York. Kimondta helyettünk a félelmeinket, görbe tükröt tartott az útkeresésünknek, bénázásainknak, a megfelelni akarásnak, az önostorozó szingliségnek és egyáltalán mindennemű káosznak, amit magunkról még a legjobb barátokkal is csak feszengve osztottunk meg. Humora volt, azonosulni tudtunk vele, a trilógia harmadik részét pedig a fél világ várta, hogy végre megjelenjen.
Spoiler!
Bridget velünk öregedett, így nézünk bele újra az életébe
Bár legtöbbünknek olyan, mintha a Bridget Jones naplóját csak tegnap olvastuk volna, megdöbbentő, de az első kiadás óta eltelt majdnem húsz év. Ezt pedig az író sem kerülte meg, Bridget csöndben, a háttérben öregedett, a most megjelent harmadik részben már elmúlt ötven éves, és az élete egyáltalán nem úgy alakult, ahogyan az előző befejezés alapján reméltük. Amikor újra bekapcsolódunk a történetébe, ő már özvegy családanya két gyerekkel, Mark ugyanis évekkel korábban meghalt. Bridget a hosszú gyász után ismét egyedülállóként próbál helytállni, csak most már mindezt anyaként teszi.
Az újszerű hang megkopott
 |
| Helen Fielding a Bridget Jones könyvek írója |
Kár, hogy Helen Fielding ezt a könyvet nem jóval korábban írta meg. Amilyen újszerűnek hatott ugyanis Bridget hangja a kilencvenes években, annyira közhelyesekké váltak mára a problémák, melyeket feszeget: anyának lenni nem mindig habos öröm, korosodva megfelelni a szépségideálnak frusztráló és lehetetlen. És igen, ezek a kérdések ugyan nem évültek el még mostanra sem, mégis messze túljutottunk már az első rácsodálkozásokon, tucatnyian döntötték már le ezeket a tabukat.
Persze nem kell mindig forradalmian új nézőpontokat látnunk ahhoz, hogy egy könyvélmény szórakoztató és maradandó legyen, mégis itt fog el bennünket első síkon a bizonytalanság. Bridgettől ugyanis nem ezt várjuk, hanem azt, hogy kimondja, amit mi eddig nem mertünk.
Bridget semmit nem változott
Hiába ráncos már a karja, hiába kell menedzselnie egy család életét, és hiába élt túl egy feldolgozhatatlannak tűnő gyászt, nem változott semmit. Egyáltalán semmit. Ez ugyan segít ott folytatni az olvasást, ahol abbahagytuk, mégis hiteltelen azt látnunk, hogy pont ugyanazokon problémázik és éppen ugyanannyira hebrencs, mint amikor megismertük őt. Ami harmincéves szinglitől még megmosolyogtató volt, az mostanra inkább sajnálatraméltónak, sőt felszínesnek látszik. És majdnem mindegy, hogy ez azért van, mert mi változtunk, vagy azért, mert ő ugrott át szinte minden szakaszt a személyiségfejlődésben, mert a végeredmény mégis egy olyan távolság közte és köztünk, mely furcsa és szokatlan: elvesztettük vele a kapcsolatot.
A felét sem értjük
 |
Nem értem, miből él és mit csinál egész nap, ha a gyerekek az iskolában vannak, ő pedig szemlátomást nem dolgozik. Nem értem, ennyi idősen hogyan tarthat még mindig ott, hogy kizárólag férfiak tükrében definiálja saját magát. Nem értem, hogy tűnhet a pasizás az egyetlen és kizárólag életcélnak, még akkor sem, ha egyébként persze a könyv a párkeresésről szól, és még akkor sem, ha egyébként távol áll tőlem, hogy karrierista- vagy ősanya-szimpatizáns lennék. Nem értem azt sem, hogyhogy nem képes moderálni magát annyira, hogy élete fontos és vágyott megbeszélése közben félretegye fél órára a telefonját ahelyett, hogy megállás nélkül sms-ezne.
A gyerekek értelmesek és kedvesek. Ők válnak a legszimpatikusabb szereplőkké. Mintha mini Markok lennének, akik sztoikus nyugalommal és félmosollyal nézik anyjuk csetlés-botlását. Humorral kezelik, ha anyjuk lángokba borítja a tűzhelyet a vacsorával, felemás cipőt ad rájuk, elkésik velük a suliból, vagy éppen nem veszi észre egy héten át, hogy egyiküknek már gennyesedik az ujja egy kezeletlen sebtől. Viccesek, életrevalók, talpraesettek és bölcsek. Az sem kottyan meg nekik, ha anyjuk úgy inti csöndre őket, hogy “pofa alapállásba!”.
Megbocsátunk, mert búcsúzunk
Haragszom ugyan Bridget-re, de nehéz megbocsáthatatlannak maradnia. Túl sok a közös emlékünk, melyeket nem szeretnénk félredobni még akkor sem, ha a mostani énje csalódást okoz. Talán egyszerűen csak arról van szó, hogy megöregedett, de legalábbis elfáradt a témája, a hangja, az egész jelenség. De azért a könyvet mégsem tesszük félre, hanem végigolvassuk, mert érdekel minket a sorsa, még akkor is, ha ma már kevésbé barátkoznánk vele. Egyszerűen azért, mert egyszer már megszerettük.
