2014. Március 22.

Szürreális utazás az éjszakai mulatóban – beszámoló

Életre kelt babák énekelnek és táncolnak a bársonyfotelek között – az Orfeum bemutatóján jártunk.

Csízi Ágnes

Mit tud egy mulató a délután és a kétezer-tízes évek közepén?

Délután kettőkor érkezni egy éjszakai mulatóba több mint bizarr, még akkor is, ha az ember egy sajtóeseményre hivatalos. Persze van annak egy decens hangulata, hogy kint ordítva örülnek a tavasznak a madarak, én meg éppen lesétálok a körúti szórakozóhelyre. Úgy képzeltem el, hogy lesznek majd nagy, tollas boák, erősen rúzsozott nők énekelnek az asztalok között, és közben folyik a pezsgő. Az elemek nagyjából stimmelnek is, de mégsem egészen így. Sőt.
Meghívójában az Orfeum azt ígérte, hogy a Puppet Show-val, vagyis az új műsorával az “audiovizuális szórakoztatás egészen újszerű távlatát vetíti előre”. Isten bizony nem jutott volna ezek közül egyik szóösszetétel sem magamtól az eszembe, de az élmény tényleg szürreális volt, méghozzá a kifejezés jó értelmében.

Fotó: Orfeum/Aigner Ivan

Tükrök, bársonyszékek, életre kelt babák

Először is: az Orfeum igen kicsi hely, karnyújtásnyira vannak egymástól az asztalok, és képtelenül közel van hozzájuk az alig fél méter magas színpad. Másodszor: tényleg éppen azt a hangulatot adja a hely, mint amit a filmélmények alapján egy éjszakai mulatóhoz képzelünk. Kicsit félhomályos, kicsit bársonyszékes, nagyon fülledt és végtelen mennyiségű tükörrel körbevett terem, vagyis inkább szoba, hatalmas bárpulttal. A meghívott fotósok még vadul vakuzzák a színpad bal oldalán ülő Danics Dórát, Oláh Gergőt és Kocsis Tibit, amikor szétnyílik a függöny, és meglátjuk a színpad méretéhez képest valószerűtlenül sok, babának maszkírozott embert. A műsor egy babaház köré épül, az életre kelt babák fognak minket szórakoztatni a következő 1-2 órában, és már az első percekben nyilvánvaló, hogy egy horrorfilm rendezője itt most felsóhajtana a gyönyörűségtől, amint meglátná a szereplőket. A ruhák, a smink, a mozgás és az arckifejezések ugyanis annyira jól sikerültek, hogy komolyan van az egészben valami durván hátborzongató.

Színes és átütő profizmus

Történet tulajdonképpen nincs, és az sem teljesen világos, hogy ki a célközönség, illetve van-e egyáltalán, de ez nem különösebben zavaró, elég gyorsan nagyon lelkessé válik a közönség, beleértve a kollégák nagy részét is. Annyira döbbenetesen profi ugyanis az egész, amihez, lássuk be, nincs igazán hozzászokva az ember. Két énekes és hat táncos adja a show-t, hol együtt, hol külön-külön fellépve. Az egész műsor egy rikítóan színes álom, megelevenedett babákkal, akik táncolnak, énekelnek és néha besétálnak az asztalok közé Ez a kombináció bőven megengedné, hogy fájdalmasan művházas, kínosan erőltetett vagy simán csak unalmas legyen, de attól működik mégis kifejezetten jól itt az egész, hogy árad belőle a tehetség és a profizmus. Mert lehetne ezt középgagyi zenével kombinálni, olcsó jelmezekkel megúszni és kiégett haknifellépőkkel tálalni, de a zene jó, az énekesek hangja olyan, hogy megremeg a csillár, ráadásul hiába nyomják élőben, minden hang tűpontosan és mélyen a helyén van. A táncosokról pedig lehetetlen levenni a szemünket.

galéria

Megnézem

Összes kép (1)

Nem kultúr-mérföldkő, de alapos kikapcsolódás

Kicsit már ömlengésnek érzem szinte, hogy még a sminket, a koreográfiát és a jelmezeket is agyondicsérjem, de ha egyszer minden a helyén van, akkor ömlengjünk, legalább itt van miért. Na jó, Kállai-Kiss Zsófi kissé túlimitálja az egyik dalnál Amy Winehouse hangját, az egyik táncosfiú nadrágja elrepedt, Nika pedig hamarabb mozdult be egy másodperccel az egyik lépésnél, mint kellene. De kit érdekel? Azok kedvéért, akik a konkrétumot szeretik: a zenei paletta Björktől Lady Gagán át Winehouse-on keresztül a Too close című számig terjed nagyjából, az átöltözések száma megszakítások nélkül fejenként legalább 4, a férfi és női félmeztelenkedési arány 1-1 (nők lábat, férfiak felsőtestet mutogatnak persze), kézközelben történő táncolás és/vagy éneklés gyakorisága nagyjából 2 perc, szürrealitási faktor 10/10.

Egyáltalán nem érdekel, hogy van-e művészi mondanivalója az előadásnak. és hogy bevonul-e a kultúrtörténelembe. Teljesült viszont az a cél, hogy tökéletesen kiszakítson a hétköznapból, és azt se bánjam, hogy akár éppen egy kávézó teraszán is élvezhetném, hogy végre majdnem 20 fok van. Azért pedig külön hálás vagyok, hogy a show nélkülözte az össze olyan manírt és affektálást, ami miatt az előadói koncerteken kívül lehetőleg csak akkor közelítek meg minden “szórakoztató, zenés, táncos” produkciót, ha nagyon muszáj.