Miért csinálják?
A válasz egyértelmű: pénzért. És persze azért, mert mi, nézők szívesebben áldozunk pénzt egy olyan címre, amit már ismerünk (biztonsági játék), mint olyasvalamire, amiről a mozipénztár előtt állva hallottunk először. Hollywood nem hülye. Ha nem vásárolnánk meg a jegyeket a sok-sok remake-re, ők sem készítenék el őket. A remake-láz okát tehát elsősorban önmagunkban és az újdonságtól való félelmünkben kell keresnünk.
Miért épp a nyolcvanas évek?
Hollywood általában két-három évtizedenként ismétli önmagát, mert szerintük kb. ennyi időre van szükség egy film elavulásához és ahhoz, hogy szülessen pár generáció, akiknek ezek a mozik már nem szentek és sérthetetlenek. Hallottak már róluk, valamennyire érdekli is őket, de mivel régi filmekről van szó, inkább nem nézik meg ezeket (bármilyen kegyetlen dolog, sok nézőnél tényleg szempontot jelent egy film kora választáskor). Viszont mai sztárokkal, mai körítéssel a dolog számukra is érdekessé válik. A fenti logika szerint most épp a nyolcvanas évek második fele és a kilencvenes évek eleje van terítéken, így nem csoda, hogy épp eme korszak filmjei képezik a remake-gyártás tárgyát.
Miért rosszak a remake-ek?
Ez csupán egy félreértés. A remake-ek alapból nem rosszak, de a többségük mégis rosszul sikerül. Ahogy általában a filmek többsége is rossz. Viszont az is igaz, hogy a remake-ek között valamivel több a rossz film, egész egyszerűen azért, mert a nagy részük nem lelkesedésből, hanem csupán megbízásból készül, így alkotóik egyszerű iparosmunkaként tekintenek rájuk. Tisztelet a kivételnek. Aki remake-et forgat, nincs könnyű helyzetben. Ha túlságosan eltér az eredetitől, az ősfanok megorrolnak rá. Ha túlságosan hű marad hozzá, akkor meg mi értelme volt elkészíteni az új változatot? Ebből a kötéltáncból többnyire középutas, óvatoskodó és fantáziátlan végeredmény szokott születni, de ettől még akadnak egészen kiváló mozik is a remake-ek között. Az Al Pacino-féle A sebhelyesarcú, a Jeff Goldblum főszereplésével felvett A légy, a Kurt Russell által végigparázott A dolog, a Robert De Niró-s A rettegés foka, a Johnny Depp-es Charlie és a csokigyár vagy a szintén Al Pacino-féle Egy asszony illata mind azt bizonyítják, hogy adott esetben egy remake is lehet elsőrangú.
Miért van szükségünk remake-ekre?
Lehet, hogy elszörnyedtünk, amikor a moziban végigszenvedtük Az emlékmás Colin Farrell-es verzióját, és A rózsaszín párduc Steve Martin-féle változataitól máig kiütéseket kapunk, ám bármilyen rosszak ezek a filmek, van egy határozott előnyük: felhívják a figyelmet az eredeti verzióra. Amikor érkezik egy remake, az eredeti mozi is a figyelem középpontjába kerül. Írnak róla, foglalkoznak vele és a beszélgetéseink tárgyává válik, és ennek köszönhetően egy csomó olyan ember is megnézi, aki korábban sosem hallott róla. Ráadásul mindez teljesen független attól, hogy a remake jól vagy rosszul sikerül. Az új változatok gondoskodnak arról, hogy az eredetik se merüljenek feledésbe.
 |
| Colin Farrell az Emlékmásban |
Miért kevés a magyar remake?
Bár a magyar film számára a remake nem ismeretlen fogalom, azért jellemzőnek se mondanám. Ha egy filmesünk ráveszi magát, hogy készítsen egyet, jobb a békesség alapon inkább a múlt század első felének darabjaihoz nyúl, hiszen ezen filmek alkotói többnyire már nincsenek az élők sorában. Így születhetett újrázott változat a Meseautóból vagy az Egy bolond százat csinálból is, viszont ahhoz, hogy például a Csinibabából, a Kontrollból, a Moszkva térből vagy A miniszter félrelépből remake készüljön, még nagyon sokat kell aludni. Nálunk a rendezők többnyire önkifejezésre használják a filmkészítést, ráadásul az amerikai kollégáiknál sokkal ritkábban van lehetőségük rendezni, így amikor néha helyzetbe kerülnek, inkább a saját álmaik megvalósítására törekednek egy remake legyártása helyett.
Titkos remake-ek
Nemcsak híres kedvenceket szokás újraforgatni, hanem elfeledett, kevésbé sikerült darabokat is. Te tudtad, hogy ezek a filmek is remake-ek?
