Szomszédsrác-típus
Egy jó jelmeztervező diszkréten kezeli a sztárokkal való kapcsolatát, és akkor se kotyog, ha egy újságíró faggatja őt erről. Amikor Júliát Paul Walkerről kérdezem, válasza nagyon diplomatikus: “Rendkívül egyszerű volt vele dolgozni. Csak az okozott nehézséget, hogy az utolsó pillanatban érkezett, így mindössze három napunk maradt minden jelmezt lepróbálni, 15 példányban beszerezni, majd agyonmosni és különböző stádiumokra öregíteni. Ráadásul az első forgatási napon zajlott a két legnagyobb akciójelenet végének a forgatása egy csomó statisztával, így az azt megelőző két nap elég húzós volt.”
Amikor arról kérdezem, mennyire kellett ragaszkodnia a Walker által többnyire előnyben részesített farmer-póló kombinációhoz, egy vicces sztori jut eszébe: “Paul stílusa a Halálos iramban-filmekben alakult ki, de játszott ő azért másfajta karaktereket is. Mi tudatosan tartottuk magunkat ehhez a szomszéd fiús imázshoz, hogy az átlag amerikai könnyen azonosulni tudjon vele. Paul amúgy a magánéletben is pont ilyen cuccokat hordott. Egyik nap a lakókocsija előtt készülődött hazamenni, amikor az öltöztetőm rászólt, hogy ugye nem akarja a jelmezt hazavinni? Erre ő elnevette magát, és mondta, hogy ez a sajátja, becsszó. És valóban az volt.”
Minden ruhából 10-15 darab kell
A Veszélyzóna a B13 – Gyilkos negyed című francia film remake-je, és az eredeti film anno leginkább a speciális parkour (a parkour nagyjából szabad futást jelent, aminek a lényege, hogy A pontból a B pontba minél rövidebb és minél látványosabb úton jussunk el) kaszkadőrmutatványainak köszönhetően vált sikeressé, így ezt az új filmből sem spórolhatták ki. A parkour Júlia számára is komoly kihívást jelentett: “A ruhákat sok helyen át kellett szabni, és gumis részeket beépíteni, hogy szabadon tudjanak mozogni. A védőruhát mindig a jelmez alatt hordják, ezért nem nagyon van a filmben rövidujjút vagy rövidnadrágot viselő statiszta-kaszkadőr, mert nem látszódhat a védőöltözetük.
 |
| Jelenet a B13 – Gyilkos negyed című filmből |
A főszereplők kaszkadőreinek volt a legnehezebb, mert az ő védőruhájuk nagyon limitált. Ráadásul egy ilyen akciófilmhez minden ruhából 10-15 darab kell, különböző öregítési állapotban. Ez komoly precizitást igényel, mert a műkosznak konzisztensnek kell lenni (az nem lehet, hogy az egyik jelenetben a vállán van a vérfolt, a másikban meg a hasán), és akár 20-30 mosást is ki kell bírnia úgy, hogy végig úgy nézzen ki, ahogyan kell. És akkor azt még nem is említettem, hogy ugyanazt különböző méretekben kell előállítani, mert ritka, hogy a kaszkadőr – pláne ha több kaszkadőre is van egy színésznek – pont ugyanolyan méretekkel rendelkezik.”
Júliának azzal is akadt dolga, hogy a film három-négy teljes arculatváltáson ment át, mielőtt elkészülhetett. “Sci-finek indult, nagyon jól kitaláltuk. Aztán költségvetési okokból a közeli jövőbe került. Később jött az, hogy legyen mai, de a kilencvenes évek hiphop-esztétikájával, de amikor eljutottunk a forgatásig, már teljesen mai, realista látványvilágot kapott. Itt-ott mindegyik irányvonalnak megvannak a maradványai a filmben. Olyan volt, mintha négy különböző filmet terveztem volna egy helyett” – magyarázza.
Ha a színész nem szereti a jelmezt, akkor nem jó a jelmez
 |
| Patkós Júlia és Zoe |
Júlia a szakmát divattervezőként kezdte, és még Vivienne Westwood mellett is megfordult, de hamar átnyergelt a jelmeztervezésre, és az elmúlt tíz évben dolgozott hollywoodi, kanadai, angol és hazai produkciókban is. Költségvetési és gondolkodásbeli különbségek persze vannak az egyes országok között, de akad egy dolog, ami mindenhol ugyanaz: ha egy színész nem szereti a jelmezét, akkor nem jó a jelmez. “Még nem dolgoztam olyan rendezővel, aki a színész nélkül akarta volna eldönteni, hogy milyen legyen a jelmez. Ez nem ország- vagy költségvetésfüggő, ez univerzális szabály. Persze ha több a pénz, könnyebb mindenkinek megfelelni. A filmezés csapatmunka, egymás nélkül nincs értelme a munkánknak. Ez a szép benne. Én szeretem, hogy elképzelek egy karaktert, aztán jön a színész, összedugjuk a fejünket, és kijön belőle valami más. Persze sokszor előfordul, hogy a színész teljesen rám bízza, és magáévá teszi az elképzeléseimet, de ha nem így van, az is teljesen oké. Az együtt gondolkodás a szép” – vallja Júlia, aki szerint minél nagyobb egy színész önbizalma, annál könnyebb őt öltöztetni. Ő amúgy is az a típus, aki még a legextrémebb kihívásban is képes meglátni a szépet:
“Előfordult, hogy egy színésznő 15 kilót hízott az utolsó jelmezpróba és az első forgatási nap között, és a filmforgatás során háromszor teljesen újra kellett csinálni a jelmeztárát. Még így is jó hangulatban dolgoztunk, nagyon meg volt elégedve a végén, és a mai napig jóban vagyunk.” Felmerül a kérdés: egy jelmeztervező kit szeret a legjobban öltöztetni? “Zoe Scottnak hívják, és most három és fél éves. Messze őt a legnehezebb öltöztetni. Egy három és fél éves gyerekhez képest bármelyik színész öltöztetése gyerekjáték” – meséli nevetve.
Kanadai, és nem hollywoodi
Júlia szándékosan tette át a székhelyét Londonból Montrealba, mivel a kanadai életritmus sokkal inkább megfelelt neki, és amúgy is nagy az átjárás a kanadai és a hollywoodi filmek között. “Talán olyan ez, mint budapesti, illetve kaposvári színésznek lenni. Mindkettőnek megvan a maga szépsége és a maga nehézsége. Sok kanadai tervező dolgozik Hollywoodban, és sok hollywoodi film jön Kanadába” – magyarázza. A pályája elején neki is sokat segített az egyik legismertebb, ráadásul magyar származású hollywoodi jelmeztervező, Beatrix Aruna Pásztor. “A Beát egyszerűen csak felhívtam telefonon, amikor Londonban éltem és ő ott forgatott egy filmet. Rendkívül nagyvonalúan, hosszan beszélgetett velem, majd felajánlotta, hogy dolgozzak vele. Rengeteget tanultam tőle. Már tíz éve elváltak az útjaink, de utána még sok évig, ha problematikus munkahelyzetbe kerültem, azt kérdeztem magamtól, hogy a Bea vajon mit tenne…”
Újra itthon?
Bár Júlia olyan híres nemzetközi produkciókban dolgozott már, mint a Marie Antoinette vagy az Alfie, a szívéhez ugyanolyan közel állnak a hazai munkái (Taxidermia, Pál Adrienn) is, bár már négy éve nem forgatott itthon. “A múlt év nagy szomorúsága, hogy a Toldi-filmből ki kellett hogy hátráljak, pedig évek óta készültünk rá a Gyurival (Pálfi György rendező). Akkor indult az előkészítés, amikorra a kisfiam születését vártuk, és mellesleg nyakig voltam a Veszélyzónában. Amon júliusban, a Veszélyzóna forgatásának vége előtt 3 héttel meg is született. Kanadában akartam szülni, és tudtam, hogy utána még hónapokig nem fogok tudni utazni. Gyuri nagyon jó fej volt, tényleg megpróbálta ezt bekalkulálni. Még az is fölmerült, hogy egy asszisztens elkezdi, amíg haza tudok menni, de aztán elég nyilvánvaló lett, hogy ez nem reális. Azért abban biztos vagyok, hogy fogok én még otthon dolgozni” – avat be a terveibe Júlia.
 |
| A Veszélyzóna stábja |
